Házasjátszmák
(pszichológusnál)
– Kényszerképzeteim vannak. Elképzelem, naponta ötször-hatszor is, gyors egymásutánban, ahogy előttem fekszik, én meg letolom a nadrágom és izzadt valagába tolakodom. De öröm helyett utálatot érzek, kényszert. Megteszem, miközben máshová képzelem magam, mohára, patakpartra, hűs fák ölére.
– Mondja el neki! Lehet, hogy neki is megváltás lenne.
– Nem fog menni. Most abban a periódusban van, hogy nem beszél, nem panaszkodik, nem oszt meg semmit, lenyeli, hallgat, néz, eltűr mindent. Nem kell mindig mindenről beszélni, nem kell minden átsuhanó érzést kimondani, ezzel jött haza legutóbb.
– Sebaj, mondja maga, hogy vége, hogy nem vágyik a testére, a meleg nedveire, a bugyogásra, az egyesülésre.
– Ezt sem mondhatom, mert a másik kényszerképzete, hogy ő jó feleség lesz mostantól, és ehhez hozzátartozik, hogy naponta ötször elém fekszik széttárt lábakkal, lehúzott bugyival, beillatosítva, miegymás, arcán a megadás kényszere, hogy ő is tud ám olyan lenni, mint mindenki más, szolgálni, kiszolgálni. Nekem nincs más választásom, mint hogy vegyem a lapot, belemenjek a házasdiba, erővel is magamévá teszem, jobbik eset, ha csusszanok, mert izzadt-lucskos, de sokszor élvezet sincs benne, mert száraz, kényszeredett, azért próbálkozik, mert így mondták, így hallotta az asszonyklubban, hogy ha már hasán át nem tudja fogni a férfit, mert pocsékul, tehetségtelenül főz, akkor így kell megtartani. Gyűlölöm a gondolatot is, a látvány álmomban rémségével kísért. Nem akarok se fiatalt, se öreget, se semmilyet, csak egyedül feküdni a mohaágyon, páfrányok árnyékában, mellettem zúgjon a patak és senki ne kényszerítse rám magát szelíd erőszakkal, a kötelességteljesítés kényszerével.
– Ki erőszakol kit?
– Ő engem ezzel a jóasszony szokással! A fenének kell egy szőrös valag feleségnek. Nem kúrni akarom, hanem ölelni, ízlelni, bevenni, kóstolgatni és kóstoltatni magam, suttogni vicces, pajzán szavakat, választ kapni a megjegyzéseimre, továbbfűzni a gondolatát, megosztani az álmaimat… De ő csak elém fekszik, fel se néz, odahúz, a blúzát ki se gombolva, az altestét kínálja fel, majd amikor úgy ítéli, végeztem, elégedetten fújtatok, kisurran a szobából, bebújik az előkészített térdnadrágba, ott folytatja a házimunkát, ahol egy pillanatra abbahagyta, fogát összeszorítva súrol vagy mosogat, élősövényt nyír, számba se vesz, még csak nem is kémleli, valóban elégedetten mászom-e elő a szoba homályából, ahol otthagyott, ahová újabb pár óra múlva ugyanúgy, szertartásosan, kimérten, száraz tényszerűséggel bevezet újra.
(párterápia)
Barátaim. Rég házasok, nagy szenvedéllyel bújták egymást az első években. És jött az első, a második, a harmadik gyerek… A negyedik úgy lett – nevetve mesélték –, hogy gumit használtak, a végén vették csak észre, hogy kihasadt az óvszer: szív alakú lyuk tátongott rajta. Meg is lett a legkisebbik, egy végtelenül komoly, szorgalmas, tehetséges kislány. Az asszony húsz évig háztartásbeliként egyengette a család mindennapjait. A férj egyre nagyobb intenzitással, egyre aktívabban vetette bele magát az üzleti életbe, céget alapított, fejlesztette, külföldi partnerek, kapcsolatok, utazások, tárgyalások. Fejlődött a vállalkozás, az ország egyik legmenőbbje a szakterületén, ma már dől a pénz.
Barátnőm szinte a mélyszegénységből küzdötte fel magát, a bejárónő után újra végigporszívózza a szőnyegeket, port töröl, még a függönykarnist is leszedi. Maga vásárol be, mert szereti megnézni, mire adja a pénzt: a legolcsóbb árut veszi ma is, és büszke, hogy a semmiből üt össze több fogást. Este sugárzó arccal tálalja a „kőlevest”, és éhezésben felnőtt testvérei nevében is vérig sértődik, amikor barátom, a férj a tányért félretolja, a jégszekrényhez megy, és az egyik fiókból kaviárt, lazacot vesz elő, azt eszi.
Barátom sugárzó arccal érkezik haza, hogy megint micsoda üzletet ütött nyélbe, de elmondani már nem tudta elmondani a sikert, mert asszonya szinte lerohanja a panaszáradattal: hogy sajog a dereka a hajlongástól, a térde a cipekedéstől, a gyerekek megint komiszkodtak, a tanárnő beírt az ellenőrzőbe, hiába, a kamasz fiaikat mégiscsak a férfi kellene kiossza… Egy idő után egyre később érkezik haza: inkább elmegy a külföldi partnerrel vagy a munkatársakkal egy elit klubba, zenét hallgatni, ínyencségeket bekapni, örülni a sikereknek, amelyekről főleg nekem mesél. Sokszor visz haza, miután a barátnőmet meglátogatom, olyankor egy órát is ülünk az autóban, csak sorolja az üzlet részleteit, meg azt is, mennyire szereti az asszonyt, de fárasztja a garasoskodása, az, hogy csak a gyerekek csínytevéseiről beszél, és ha elviszi egy elegáns helyre, fészkelődik, nem találja a helyét, nemhogy értékelné a figyelmességet, de valami újabb elégedetlenséggel elrontja a hangulatot.
Barátnőm a reggeli kávénál sorolja a panaszát: érdektelen a férje, unottan bújik belé, amikor ő hajnalban, még álomtól lucskosan felkínálja magát, a hálóinget félrehúzva, ímmel-ámmal végzi a dolgát, szürkék a reggelek, ízetlenek a nappalok, az éjszakák, nehezen kezelhetőek a gyerekek, a férje, mintha nem is a saját gyerekeiről lenne szó, sose szól rájuk, értetlenek az emberek, romlott a világ…
Barátom délben ebédre hív, és kibukik belőle: ízetlen otthon az étel, szürke, formátlan, kelt tészta ízű, állagú az asszony, beszűkült, unalmas, holt tömeg. Ebéd után még meghív egy kávéra, a szemközti elegáns szeparéba. Odahajol, a könny is végigcsordul az arcán, látom, hogy szenved. Szótlan hagyom, öleljen hévvel, szenvedéllyel, csak hogy estére hazatérhessen sótlan életébe, és folytassák változatlanul: mint akinek jobb dukál, mint akinek jobb sose jár.
(esti mese)
Anya és apa szeretik egymást, ne sírj.
Anya és apa gyilkolják egymást, ne lásd.