Hazalátogatás

1.

Egy monszunszerűen esős napon eldöntötte, hogy hazalátogat. Ahogy az erkélyen állt, és nézte a várost, idegennek kezdte érezni az egészet. Annyira esett, hogy már a feje fölötti terasz is átázott, a szolidnak tűnő betonon keresztül a lába elé csöpögött a víz, és abban a pillanatban ismeretlennek, taszítónak érezte a levegőt, az időjárást, az eget. Még aznap lefoglalta a vonatjegyet (repülőre nem volt hajlandó ülni), és pár óra múlva már egy vonatfülke ablakából nézte az elsuhanó tájat, amely minden megtett kilométerrel egyre ismerősebb lett.

Közben egy kis önkritikát gyakorolt. Milyen paradox szó: hazalátogatás. Ha haza, akkor nem látogatás. Látogatni oda lehet, ahol nem vagy otthon. Mondjuk inkább úgy: hazatérés.

Azt is próbálta felidézni, hogy miért is ment el otthonról annyi évvel ezelőtt. Felidézte a pillanatot, amikor eldöntötte, hogy elhagyja Magyarországot, és azt találta, hogy hasonlóan érezte magát, mint ma reggel, mikor a hazatérés mellett döntött. De mégis volt különbség a két érzés között. Otthon azt érezte, hogy csalódott. Hogy az ország, a haza rossz irányba tart. Neki pedig felelősségérzete volt, hiszen az az otthon az övé is volt. Külföldön pedig semmi ilyesmi nem kínozta. Az idegenség érzése minden alapot nélkülözött, jól érezte magát odakint, de amint az idegenség-érzés elfogta, rájött, hogy nincs mihez kapcsolnia. Külföld iránt sosem fog honvágyat érezni.

Ennyi év elteltével kíváncsi lett, hogy vajon milyen irányt vett az országa, azután hogy az oroszok felpakoltak és magukkal vitték a magyar földtől idegen szokásaikat és gondolkodásukat. Nem arról volt szó, hogy az orosz felfogás rossz lett volna, rosszabb, mint a magyar, de azt nem ehhez a földhöz találták ki, tájidegen volt, nem működött. De az oroszok végre eltakarodtak, így hát ő is hazatérhetett.

2.

Még nem volt benne biztos, hogy mit is fog csinálni otthon, meddig marad majd, de annak örült, hogy pont augusztus huszadikára ér haza, mert hát jobb dátumot választani sem lehetett volna arra, hogy megnézze, hol tart az ország, mint a nemzeti ünnepet. Amolyan évi összesítésként fogta fel, leltárnapnak, amikor a magyarok elgondolkodnak azon, mit is jelent magyarnak lenni. Új irányvonalat megszabni jövőre. Ez a nap a nép szilvesztere.

Húszórányi morfondírozással töltött zötykölődés után a vonat befutott a pályaudvarra. Egy pillanatra felidéződött benne a legutóbbi ittjártának a hangulata, a tolongó, éljenző tömeg, az ennek láttán érzett eufória. Aztán elmúlt a pillanat, visszatért a jelen tolongó tömegébe, amelyet kicsit idegennek érzett. De a feliratok és a plakátok legalább magyarul fogadták.

Az egyik meg is ragadta a tekintetét, egy turulmadár volt rajta, meg piros-fehér csíkos zászló. Ha jól értelmezte, egy koncertet hirdetett a plakát, ami, milyen remek egybeesés, aznap estére volt meghirdetve. A plakát alján ott volt a jegyiroda neve és címe, ahol a belépőt lehetett megvenni, taxiba vágta magát, bemondta a címet, és egy félórán belül már zakózsebében lapult a jegy.

Pár órát eltöltött városnézéssel, meggyes-mákos rétest ebédelt, közben pedig ritmusra lépegetett végig az emberekkel tömött, ünneplő Duna-parton. Olyan helyesnek tűnt az egész. Magyar nemzeti ünnepen, magyar földön magyar ételt enni, magyar dalt dúdolgatni, magyarnak lenni. Végre nem érezte magában a tájidegenséget, még a levegőnek is magyar szaga volt. Már alig várta a koncertet.

Egy órával kezdés előtt ott volt, s már rengeteg ember állt a csarnok előtt, kellemes izgatottság volt a levegőben. A csarnok mellett kis sátrak álltak, mindenféle pólót lehetett kapni, elégedetten látta, hogy egyeseken Nagy-Magyarország térképe díszelgett. Hát mégis jó felé tart az ország. Aztán meglepődött, mert más pólókon a saját arcképét fedezte fel, egy ilyent meg is vett, és csak még jobban meglepődött, hogy a nagyszakállas árus nem veszi észre a hasonlóságot, nem volt ez baj, hiszen most elvegyülni akart a tömegben, nem kitűnni. De akárhogy is, jó érzés volt, úgy érezte, hazavárták.

Ugyanakkor bármennyire nem akarta is, azért a hiúság hangja csak megszólalt a fejében, és egy kicsit reménykedett benne, hogy valaki csak észreveszi, hogy a pólón az ő arca van. Bár mondogatta magában, hogy elmerülni szeretne, azért mégis ott volt benne a vágy, hogy végre learathassa a babérokat, sütkérezzen kicsit a figyelemben, egy-két ember vállon veregesse, megköszönje neki mindazt, amit tett. Ez nem történt meg a tömegben, sorban állás közben, de még akkor sem, amikor a jegyét eltépték, pedig direkt a jegyszedő szemébe nézett, kicsit még a hasát is kidüllesztette, hogy a nyomtatott szemei is minél inkább a másikéba nézzenek. Semmi.

Ezért aztán elkezdett előrefurakodni, igyekezett a legelső sorba állni, már el is képzelte, ahogy a frontember észreveszi, és majd nagy hangon bejelenti a tömegnek a mikrofonba: Ma este szeretnénk egy különleges vendéget is felhívni a színpadra egy szám erejéig! Fogadjátok szeretettel Magyarország tengernagyát, az Admirálist, a Fehérlovast, az Egyetlent… Hoooorthy Miklóst!!! A tömeg meg ujjong, a testőrök kisegítik az első sorból, felkísérik a színpadra, ő a mikrofon elé áll, és együtt zengi a tömeggel a Himnuszt vagy az Erdély-indulót, vagy bármilyen más magyar számot. E tekintetben hajlandó volt engedni.

Elkezdődött a koncert, tombolt, ugrált a közönség. Miklósnak sikerült az első sorba küzdenie magát, sok szekrényméretű, kopasz úriemberen keresztül kellett átmásznia, mire elérte a közönséget és színpadot elválasztó vaskorlátot. És senki nem ismerte fel. Most már kezdte zavarni. Ennyire rossz lenne a fény? Mert ha nem is a történelemkönyvekből, de hát könyörgöm, a pólóján lévő arcképről leeshetne már valakinek…

Na nem baj, gondolta, ezek csak a közlegények, a pórnép, a tömeg. Az együttes viszont ott van, fent, mindenki rájuk néz fel, tőlük várja a szórakoztatást, s ezen felül is az igazságot, majd rájuk hallgatnak. Ők a mai vezérkar. Ők majd megmutatják a népnek.

Közben dübörgött a rockzene, ugráltak az emberek, néha együtt is ordítottak az együttessel. Miklóst is kezdte elkapni a lelkesedés, a ruszkik hazát ő is együtt süvöltötte a tömeggel, elemében érezte magát, sőt, büszkének. Bár nem neki volt köszönhető az egész hazamenetel, mégis érezte, hogy valahol talán ő is tett valamit érte, ő is részese volt annak, amit itt most több ezer ember éltet. Egy-egy ruszkik haza hangorkánjába csak úgy kíváncsiságból, belekiáltotta: Én vagyok Horthy! De még a közvetlenül mellette állók sem fordultak feléje.

Most már kezdett ideges lenni. Hát mi folyik itt?! Mi kell még nektek, hogy észrevegyetek?! Nem volt biztos benne, hogy ezeket csak gondolta, vagy kiáltotta is két rigmus között, de nem számított. Aztán jött az utolsó csepp, amikor a frontember belekezdett: Éljen Horthy!, és a közönség skandálta utána.

Az első pillanatokban még megdobbant a szíve izgatottan, hát itt van végre a pillanat, erre várt, mióta a vonatról leszállt, most majd… Integetett, ahogy csak bírt, összevissza hadovált már, először abbéli igyekezetében, hogy észrevegyék, de miután senki nem reagált semmit, az együttes pedig a skandálás után belekezdett a következő opusba, mindenét eltöltő, tehetetlen dühvel elkezdte rázni a rácsot, horthyvagyok!, horthyénvagyok!, ordibálta közben.

3.

A koncert addigi pontjáig komoly, rezzenéstelen arccal és karba tett kézzel álló biztonsági ember, Kristóf megkapta az első mozgást igénylő feladatát (és tuti nem ez lesz az utolsó, mormogta magában Kristóf). Közvetlenül az első sorban egy töpörödött vénember állt, aki egészen addig élvezte a koncertet, de most kezdett bedurvulni, és korát meghazudtoló erővel kezdte rángatni a vaskorlátot. Kristófot nem zavarták a közönségen belüli torzsalkodások, üssék egymást, ha akarják, azzal is fárasztják magukat, de a vaskorlátot, na azt nem, haver, az valakinek a tulajdona, azért valaki fizetni fog. Tettre készen lépett közelebb a rendbontóhoz.

Egészében véve elég siralmasan festett ez a vénember, Kristóf meg nem tudta volna mondani, hány éves, májfoltok borították majdnem a teljes kézfejét, a szája szélén piros foltok meg (talán) mákszemek voltak, és az egészet csak még nevetségesebbé tette a fekete, horthys póló, amit viselt.

Milyen alakok vannak, gondolta Kristóf, ahogy közelebb lépett, hogy lefejtse az öreg kezeit a korlátról. Saját erejéhez képest gyengén, de határozottan rátette a kezét az öregemberére, és elkezdte húzni. Nem ment. Kristóf addig a pontig még nem is nézett a szemébe az öregnek, de megdöbbenve azon, hogy nem bír a legalább kilencvenévesnek látszó fazonnal, végighordozta tekintetét rajta, belenézve végül az öreg iszonyú sötét, agresszív és valahogy kortalan (Kristóf egészen addig nem is tudta, hogy ismeri ezt a szót) szemébe.

Ismerős volt neki valahonnan ez a tekintet, ez az arcél, de nem tudta, honnan, csak azt érezte, hogy nem is olyan régen, talán éppen néhány pillanattal ezelőtt, látta ezt az arcot. Egy pillanatig farkasszemet néztek az öreggel, ezalatt egészen megváltozott a szeme, csalódott lett a tekintete, csaknem összeesett az egész alakja, és Kristóf meg mert volna esküdni, hogy színt váltott az írisze, égszínkék lett. Az öreg abbahagyta az ordibálást, elengedte a korlátot, megfordult, majd eltűnt a tömegben.

Kristóf még egy ideig nézett utána, és nem tudott szabadulni attól a képtelen gondolatfoszlánytól, ami a fejébe ült, hogy ez Horthy volt.

5.

A pályaudvarra befutott a vonat. Miklós felszállt, megkereste a helyét, és közben átkozta magát csendben, hogy nem vett retúrjegyet, akkor sokkal olcsóbb lett volna. És még el is ázott. A nyugati monszun idáig követte, és most érte utol. Miklóst ez nem zavarta, sőt kifejezetten otthonosnak érezte a vizes kabátját, aszott testére tapadó pólóját, pontosabban a vizet, ami a szálakba itta magát. Ő már találkozott ezzel az esővel, ismerős volt.

Egészen addig észre sem vette, hogy szíve egész nap milyen erősen, kellemetlenül dobolt, de most végre megnyugodni látszott, egyre lassult. Érezte a szervezete is: végre lejárt a hazalátogatás.