Hatalom és kreativitás
Az ember társas lény, de az evolúciós sor lezárásaként kezdettől fogva rivalizációra törekszik környezetével és önmagával. A heterogén emberi faj éppen a különbözőségek (nemiség, rasszok, etnikumok, nyelvek, vallások, kultúrkörök) állandó összjátéka miatt formálódik ki, válik az egyes státuscsoportok dominancia-küzdelmévé. Így lesz a társadalmi szocializáció eredménye a történelem, s benne az egyik legerősebb tekintélyelvű alárendeltségi konfliktus a hatalom és a teremtő (kreatív) szabadság antagonizmusa.
A hatalomnak biológiai – etológiai – pszichológiai alapjai vannak: biológiai erőrangsor, a szexuális szembeállásra épülő társadalmi egyenlőtlenségek, a tekintélykövetési motiváció, a Birtoklás belső késztetettsége, a dominancia szükséglete, manipulációs technikák, szabadságkorlátozó helyzetek teremtése. Ez az állandósuló fizikai és lelki erődemonstráció vajon nem a szociáldarwinisták teóriáját igazolja-e: az erősebb legyőzi a gyengébbet, vagy lehetséges a kultúra fejlődésével úrrá lenni az emberi együttélést megzavaró agresszivitáson és az önmegsemmisítés ösztönén?(1)
A hatalom jeleit első fokon a természeti különbségek hordozzák: az állatvilágban a nagyobb, erősebb, sugárzóbb vitalitású egyed vezéri szerephez jut a populációban, s ezt jelekkel is demonstrálja (szem tekintete, testtartás, hangadás, erőösszemérés). Később ezen elemi szintet differenciálják a fiziológiai meghatározottságok, majd a különböző társadalmi-kulturális tradíciók.(2)
A biológiai alapon nyugvó nemek szerinti munka- és szerepmegosztásban fokozatosan a férfiak kizárólagos és nyílt dominanciája érvényesül. A férfi pozíciója az adott kultúrkör formálta társadalmi szerepelvárás (adott és kivívott szerep): markáns, szálas külső, határozott, kemény fellépés, kezdeményezés, oltalmazás stb.(3) A nemi szerepek átalakulásával azonban (emancipáció, gazdasági és kulturális szerepek növekedése, szociális és egészségügyi feltételek radikális javulása, a férfi hagyományos szerepek gyöngülése-feminizálódása) csökken a két nem közötti társadalmi esélyegyenlőtlenség.(4) A férfi és nő közötti biológiai különbségek tehát nem zárják ki a nemek jogi és politikai egyenlőségét.
A tekintélykövetési motivációfajta a környezettel való azonosulást jelenti: a mintakövető vagy besorolja magát a követett ember, csoport, eszme vagy egyéb tekintélyforrás táborába (védettség-igény, tisztelet, gyámság-szükséglet, önalávetés, felettes én, konformizmus) vagy a mindenkori tekintéllyel szembeforduló lázadás adja a mintát (autonómia – igény, individualizmus, nonkonformizmus). A tekintélykövető teljesen azonosul az elfogadott szereppel, hiszen szerepváltásai a külső elvárásokhoz való igazodás során a szuperegó (mi) irányítását elfogadja, kiiktatja személyiségének reagálásaiból a szerepen kívüli egyéniségvonásokat(5); önértékelése alacsony, a csoport értékeihez, normáihoz, szabályaihoz, attitűdjeihez való igazodása feltűnően erős.(6)
A birtoklás belső szükséglet, amely szellemi (gondolat, érzelem) és valós dolgok (tárgyak, emberek) kisajátítására irányul (szerzés, valakihez tartozás biztonsága, tulajdonos érzés, nárcizmus, én-kiterjesztés).(7) A jó birtokló birtoklási megfeleléskészsége is erős: amely kapcsolatokat-ismereteket más időben és helyzetben megszerzett, azt össze tudja kapcsolni az aktualitással, s ebből hatalmi előnye származhat.(8) Kérdés, hogy kinek a javára használja fel ezt a rendkívüli energiákat mozgósító belső késztetést.
A dominancia a hatalom interperszonális alapegysége: két ember közül az egyik többleterejénél fogva dominálhat, vagy közvetett eszközökkel megszerezheti a dominanciát a másik felett, s ezen alapulhat azután tekintélye, presztízse, státusa és hatalma is.(9) A dominancia annak az éreztetése, hogy az általános alany valamiben jobb, mint a másik (fölékerekedés, hatalom-szükséglet, versengő önértékelés, diadalérzet, általános ambíció, elismertség – szükséglet, autoritás), azaz a fent és lent ősi társadalmi archetípusát aktualizálja a jelenbeli szociális környezetben.
Az ember szinte minden viszonylatában konfliktusban él: igyekszik leküzdeni hátrányait, vagy legalább egyéb módon szerzett megbecsüléssel próbálja kompenzálni azt a leminősítést, ami a „lentebb” lévőket kikerülhetetlenül sújtja. Ez egyrészt versenyt jelent azokkal, akik a felemelkedésben konkurenciaként léphetnek fel, másrészt jelenti az önérzet védelmében való vállalását.(10) A vetélkedés-rivalizálás szembeállítja egymással a céljait világosan tételező hatalmi dominanciát a szellemi-szakrális elit mintaadó ambíciójával (ideák-eszmények realizálása, megegyezés és kompromisszumkészség, a többség céljainak artikulálása).(11)
A hatalom alapja az önálló vetélkedés s a kialakuló rangsorok valós és manipulatív stabilizálása. Minden emberi hatalom ősi elfogadásokra – megegyezésekre épül: 1. A hatalom képi jelei:(12) nagyság-méret, dinamika, fent – középen – elöl – szemben (térbeli helyzet); a hatalmi főség exkluzív díszítettség volta és annak mértéke; jelek és tárgyak, amelyek presztízskülönbségeket hordoznak; intézménypresztízs (az intézmény helyzete, rangja, épületméret, viszonya a centrumhoz, környezete); hierarchia az épületek belső kialakításában (a helyiség mérete, információmonopólium, asztal, erő a hát mögött, önkomfort, az idővel való gazdálkodás, reprezentatív növények, a helyiség stílusbeli egysége, az adott kultúra hatalomjelző eszközei s használati módjai); egyéb látvány jelek (a vezető személyes megjelenése, viselkedésmódja ); 2. A hatalom jelei beszédben és viselkedésben:(13). a test jelei (viselkedéselemek, agresszió-gesztusok, felülről érintés); nyelvi viselkedés (bemutatkozás, megszólalás joga, kérés fentről lefelé és lentről felfelé, ellenvetés, ellenvélemény joga, minősítés); mögöttes hatalom (intézményesség, befolyás, beavatottság, hatalmi potenciák, származás, lokalitás); társadalmi státus (nyelvi elkülönülés, tartalmi utalás, speciális szaktudás); fontosságjelzések (kiválóság, az idővel való rendelkezés, a globális látás képessége, presztízsnövelési eszköze a másik hatalmát relativizálja, partikularizálja, tanácsadói beállítottság – fölény). Ugyanakkor minden emberi hatalom él és visszaél a manipuláció eszközrendszerével: a) „eladó” manipuláció:(14) mézesmadzag, ritkaságérték (exkluzivitásban rejlő vonzerő) tiltás, a csoda ígérete, szavak mágikus ereje, nyílt vagy burkolt fenyegetés; b) „uszító” manipuláció:(15) bűnbakképzés, előítélet, csúsztatás, szándéktulajdonítás, a különböző információs csatornák ütköztetése, legyengítő ál-védelem.
A hatalom magasabb eszményekbe burkolja valós céljait, úgy akar rávenni valakit valamire, hogy nem nyíltan közöl, s elsősorban nem azt mondja, ami a közlés valódi célja. A túl durva, agresszív manipuláció azonnal leleplezhető hazugság, de az eredményes manipuláció rejtekezik: nehezen átlátható, tárgyilagosságnak, őszinteségnek mutatkozik, a montázs elve révén egymás mellé helyez véletlenszerű dolgokat, s ezzel reflexív összefüggéseket teremt, sőt minősít, bármit rokonszenvessé vagy ellenszenvessé tesz, mert az érzelmeken keresztül kúszik be a tudatunkba.(16)
A hatalom stigmatizálja(17) (a nemkívánatos eltérőség jelölése, megszégyenítés, elkülönítés) azokat, akik számára kellemetlen-kiiktatandó hírforrások, vagy státusok potenciális veszélyforrásai, leválasztja őket a normalitás csoportjairól, alacsonyrendűnek, nem emberinek tekinti létüket. Szélső esetben a nyers hatalomgyakorlás (tekintélyelvű vezetés)(18) az ellenvélemény és kételkedés jogától igyekszik megfosztani a neki alárendelteket.(19)
A hatalmi helyzet ellensúlyozására a hatalomból teljesen vagy részlegesen kiszorultak ellenvélemény-technikákat, taktikákat használnak (példázat, -allegória – utalásos beszéd; egyenjogúság-egyenrangúság közvetlen hangsúlyozása vagy ennek a tudata). A jelentős formális hatalommal bíróval szemben megteremtődik egy kisebbségnek, sokszor a nyílt összeütközést is vállaló, a saját személyiség erején, tehetségén, elszántságán, morális súlyán, átlátóképességén, eszméin stb. alapuló szabadság motivációja.(20) A szabadság lelkes azonosulás mindazzal, ami szabaddá tehet, s lázadás mindazzal szemben, ami ezt korlátozza. Minél több mindent érzékünk szabadságkorlátozónak vagy minél erősebb bennünk ez az érzés, annál felfokozottabb a megjelenített szabadság motiváció. A hatalommal ellenszegülők frusztráció élménye(21) kevesebb agressziót eredményez, hiszen kudarcaik állandósulnak a kitűzött, de el nem ért cél miatt.
A szabadságfok növelésére irányuló belső késztetettség drámai felfokozott lelkiállapotot eredményez (túlzás, totalitás).(22) Ez egyben korlátja is, hiszen növeli sebezhetőségét. Ha viszont egy nézőpontváltással egyszerre eltávolodunk az azonosítottól s belülről kívánjuk megérteni ellenségünket, a szabadság megfeleléskészsége stabilabb, gyakorlattá tevésük is reálisabb.
A hatalom mind formális, mind informális megjelenésében egyaránt instabil: tisztelete megnyerhető, de el is veszíthető. A hatalom személyes magatartással kivívható, de működtetéséhez nélkülözhetetlen a függő viszonyban lévők önkéntes önalávetése s a hatalom félelem indukálta tisztelete. Igaz, a nagyon stabil személyközi kapcsolatok ereje a hatalom egyenletes megosztásából származik, de az emberiségnek sem a hatalomgyakorlás, sem a hatalomnak való alávetettség nem ideális állapota.(23) A történelemben a hatalomgyakorlás különböző formái jelennek meg: 1. A deszakralizálódás mértéke szerint: szakrális-kozmikus, erkölcsi, jogi alapozottságú(24); 2. A vezetési stílus tekintetében: tekintélyelvű, demokratikus, anarchisztikus(25); de jól kimutatható egy tendenciaszerű elmozdulás a hatalomgyakorlás nyers formáitól a finomabb-áttételesebb, igazságosabb formák felé.
Az archaikus-hagyományos társadalmakban a politikai hatalom nem különül el, hanem a szakralitás, statikus, mozdulatlan, térjellegű világszemlélet (az időbeli profán és az időtlen teljesség) az uralkodó szentségében olvad össze, a társadalom mikrokozmosza a világegyetem makrokozmoszának földi tükörképe, képes a rituális újramegtisztulásra nem kozmikus eredetű hibáitól.(26)
A kereszténység politikai irányítása már az erkölcsi eszményhez igazodott; a világegyetem szentségét Istenben látja összpontosulni. Az erkölcsi kapcsolat középpontjában ő áll: a teremtés a teremtett számára sohasem befejezett, mindenben tökéletesítésre szoruló folyamat, s ez az egyéni akaratnak olyan kihívás, amely teljesítményre sarkallja az egyént és lendületet ad a történelemnek.(27) Bár a kereszténység szertartásossága továbbra is erős, a hangsúly az egyéni cselekvés erkölcsi tartalmára esik, mert az a jövő felé nyitott. A hagyományos kozmikus modell a rutinszerű alkalmazkodással megkötötte az ember alkotóképességét, a kereszténység dinamikus gondolata az emberiség segítségével fejezi be a teremtés művét.
De mindennél sokkal pusztítóbb hatással járt, hogy Isten emberré válásának logikáját kiterjesztette, és azt állította, hogy ez a folyamat megfordítható: az ember Istenné válhat, aki feltétlen uralommal bír a történelem, a természet és a lélek felett.(28) A nagy civilizációk fejlődése a közösség szent szervezete felől fokozatosan az individualista társadalmi szerkezet felé fordult (deszakralizálódás, hanyatlás, stagnálás)(29), így a hatalmat legitimáló mítoszok másodlagos valósággá lettek, helyükbe modern társadalmi jelenségek léptek (fogyasztás, nemiség kultusza, szórakozás, sport, hírközlés stb.) vagy a tudományt a mítosszal spekulatív módon ötvöző ideológiai rendszerek (hegeli dialektikus darwini evolúció; marxizmus; a nietzschei istenhalál és az Übermensch felemelkedése; a freudi Oidipusz-komplexus).(30)
A modern állam működése különös paradoxonon alapul: minden állampolgár rendelkezik egyéni hitekkel, a jólétiség korlátlanságával, de el kell fogadniuk azt a fikciót, hogy életüket konvenciók irányítják – a modern állam mint önszabályozó gépezet. Az ilyen állam fő célja az egyéni kívánságok azonnali kielégítése, az egymással versengő érdekek mechanisztikus egyenlősítése; a törvénykezés alapelve tehát az individualizmus a nem az egység és rend szakrális modellje.(31) A politika deszakralizálódása elfordulást jelent a másság elvétől (a kozmosz eltér világi másolatától), odafordulást az identitásnak. A modern államban az egyéni tudat a közvetítő az egyén és állam között, a jog tehát önkényen és szokásrendszeren alapul. Így lesz az állam a világi érdekek semleges csomópont ja (32) a hatalom a korlátlan egyéni érdekek megszentelődése. A mindenki előtt nyitva álló szabad választás miatt mindenki felsőbb rendű és kivételes lény, az egyéniség eltömegesedik, nem érdem, hisz nincs vallási, politikai, kulturális mérce, nem kell leküzdeni az intézményesített normák és erkölcsi szabályok ellenállását. Valóság és fikció egybeolvad a médiák planetáris monopóliuma által.(33)
„Mindenki harca mindenki ellen” – ez a liberális ipari társadalom végső logikája, amely annál kegyetlenebb, minthogy valódi mérce hiányában senki sem képes a többi fölé kerekedni. A társadalom végtelen érdekkörei konfliktusok sokaságát gerjesztik, a konfliktusokat csak erős intézmények oldhatnák fel, de ezek fő ideológiája az ember önérvényesítő szabadsága. Egy új hatalmi mítoszra van szükségünk. Nem racionális-technokrata mítoszra, de nem is a creatura creatix (istenszerű teremtmény) önmegújító utópiájára(34), hanem olyanra, amelynek tagjai felelősek, gondoskodók, kezdeményezők, alázatosak, alávetik magukat a közösségnek, s a fölöttük létező egyetemesnek. Nevezzük ezt a „szent jelenlététől áthatott civilizációnak”, amelyben a lélek, a legbensőbb lényeg irányít s visz a szentség felé, „az anyag mindenkori helyreigazítója, a történelem lineáris mozgását hajtó anyagi dinamizmus egyetlen elképzelhető ellenpontja”.(35)