Halottasház a lelkünk (Utolsó pillanat – Beckett parafrázis)
A Beckett-parafrázis ígéretes alcímnek tűnt, így nagy várakozással ültem a nézőtéren. Sokat vártam a darabtól, és sokat is kaptam tőle. Beckett, a nagyközönség által hosszú ideig alig olvasott, inkább csak az irodalmi elit által ismert szerző szövegeit fogalmazták újra a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház színészei az Utolsó pillanat című darabban. A szövegeket eredetei kontextusukból kiemelni merész vállalkozás volt. Új értelmet nyertek.
Amikor beléptünk a színházba, a kellékek már a helyükön voltak, a színpadon egy lepusztult világ tárult elénk. A két főszereplő már a színpadon volt, pontosabban egy piros telefonfülkében álltak. Azonnal a Godot-ra várva szereplőit idézi Vladimir és Estragon. A különbség itt annyi, hogy nem két férfi áll a fülkében, hanem egy féri és egy nő.
Beckett hősei elidegenedett világban élnek, létezésük értelmét keresik makacsul, életük végéig. Ilyen hős az Utolsó pillanat két főszereplője is. Nevük nincs. Életük egyszer valamikor volt, mára már nem maradt belőle semmi. Várnak. Valamire várnak, egymás mellett, együtt, külön, közben hallgatják a világ zaját. Mormolást, suttogást. Olyan az egész, mint egy vízió. Emberek már rég nincsenek a sivárrá lett bolygón, csak ez az utolsó emberpár, akik valamilyen felső hatalomra várnak. Közben néha mosolyognak, néha meg nagyon félnek. A nő egyszer még meg is akar halni. Nincs értelme várakozni, mégis, egy kis remény – amiben hisznek – nem hagyja, hogy elmozduljanak.
Amiről az előadás mesél, már nem létezik, vagy még nem létezik. Ott játszódik, ahol a remény még megterem, ahol még hisznek az élet fájának újjászületésében. A két központi figura mellett feltűnnek néha-néha mások is, a falra vetített arc néha megszólal, mindent tudó és félelmetes. Mintha az Isten szólna, mintha megutálta volna saját teremtményeit, az egész világot, és most arra készül, hogy újrateremtse azt, valahogy jobban. A csoportjelenetek karakterei homályosak, önkényesen mozognak a színpadon, jelenlétük indokolatlannak hat, viszont a történet mégis így kerek.
A bizonytalanság az egész előadás fő eleme, az újrateremtés ténye csak a legutolsó pillanatban lesz nyilvánvaló, amikor egy pici bonsai születik a „reménytojásból”. Addig az utolsó pillanatig kell kihúzni. Aztán minden más lesz.
A két zseniális színészről nem tudtam levenni a szemem, ebben a mély drámában egyetlen perc alatt megtalálták a helyüket. Tamás Boglár és Mosu Norbert László, mintha mindig is a fülkében álltak volna, összefogják a színpadi káoszt. Folyamatosan követik egymás rezdüléseit, egymásra támaszkodnak, nem csak a testükkel, az egész létükkel is. A komoly előadásba humort is csempésztek, játékosságot.
A nő és a férfi viszonyában, meg a világ működésében is vannak örökérvényű igazságok: minden kezdet magába foglalja a véget. Ennek az eszmének a mentén halad a színdarab is.
Bicskei István egyedi rendezői koncepciójával letisztult gondolatokat adott nekem egy olyan összetett témában, amitől mindannyian félünk egy kicsit.