Halas

Gabinak még a nyakáról is folyt az eső. Beszívta a frissen mosott vászon. Tojásból kibújó csibe frissessége sugárzott a testéből. Állt és nézett, paszulylány, magas, vékony, éretlen. Hol a tekintélyed, gabikám, hová múlt el belőled rúzsaid eleganciája? Fagylalt lakik a szájában, különleges, levendulaízű. Képtelen az olvadásra, képtelen a párolgásra. Sosem peregtek róla történetek. Nem emlékszem bugyogó szavakra, csak kacajra és simaságra. Mire emlékszem belőled. Kifakulsz.

Akkor szakadt ki belőlem. A zuhogó esőben állt a töltésen. Tizenhét éves volt, és fehér ruhában dagonyázott a sárban. Fekete, csatos lakkcipőben, mint amiben az évzáró ünnepségen jelennek meg a tanulók. Nem ismert fel. Idegen tekintettel bámulta a vizes földet, és az ázott, fehér, fodros szárú zokniját. Mihasznának tűntek mögötte a fák, a házak, az orgonabokrok. Nem akartam ránézni. Zsugorodtam.

A halasnál voltam. Jégkásában tárolja a csillogó tetemeket, eldugta a fejüket. Rózsaszín tekercsben fehér folt, kocsonyásnak tűnő kemény terület. Csonkolt áramlás. Szerintem az ágy alá rejtette a fejüket, ott a legjobb, nem látod, hogy néznek. Hogy egyenes, tűszúrásnyi tekintetük beléd hasít. Rettentően szomorú, és félelmetes teremtmény egy hal. Ha férgeket ennék, én is félelmetes lehetnék. Nem lehetne kifogni, okosabb volnék annál, vagy elrágnám a horgot is. Nem akadna bele a szájpadlásomba, nem kéne körülményesen kiügyeskedni a fejemből, nem kéne tépni és húzni. Nem lenne haláltusám, kálváriám, agóniám és kiszenvedésem. Tökéletes hal volnék. Igazi tehetség.

Minden eltűnik, amihez hozzáérek. Kicsordulnak az emlékeim. A számon, a fülemen. Folyékony viszonylagosság. Talán meglestem a halast. Talán már többször is meglestem, talán minden nap meglesem, ahogy a ragyogó kamrájában fekszik. Akváriummal borított falak. Ragyogó, jégtől magasztos vitrinek. Élve jegelt húsok, nem preparátumok. Bár bőrlégzésük lenne. Bámulatos volna, ahogy a jégkristályok eltömítik a lélegzetet. Szomorúbbak ők a halasnál, aki véres gumikesztyűben pergeti a visszajárót a kezembe. Halvértől csillognak a húszforintosok, a tízforintosok, az ötforintosok, kopik róluk a pénzség. Koszosak és tekintélyesek.

Tekintélyes a halas is, amint belehatol a vízbe. Öt liter, tíz liter, negyven liter, ötven liter egy repedezett porcelán kolosszusban.

Fürdés idején tekintek be az ablakán. Párolog a testéből a folyam és a tenger. Mocsárszag. Aranyszínű bőrén fémkereszt csillog. Szőrszálai közt újjászületnek a buborékok. Barázdált, egyre törékenyebb felületté lesz a kád. Várom a pillanatot, amikor széthasad, és elárasztja a víz a fényes hajópadlót. Súlyos dolog halasnak lenni. Nyolcvan, száz, kilencven kiló rothadó hús. Kiszorítja a vizet, archimédesz bólogat, newton sír. Sír az aranycsapú kádért, aminek el kell bírnia ezt a borzalmat.

Elsárgul a szemfehérje, előkerül a virág. Péntek esti szertartás. Friss kellékek a piacról. A halas ma romantikus estét tart. Ünnepel. Karfiol, pezsgő. Kifinomult tobzódás. Rózsaszirmok helyett karfiolbimbókat hullajt a friss vízbe. Érett, finom, puha rózsákat eszik, tápláló rózsákat. A kezét a víz alatt tartja, ütemesen mozgatja. Mennyei szelídség. Lassan lögyböli a vizet, kifröccsen. Kigurulnak a rózsák, elegánsan, puhán esnek a padlóra. Átengedik magukon a vizet. A halas belelendül. Gyorsabban mozgatja a kezét, egyre kevesebb a karfiol. Tükröződik a vitrin a víz felszínén. A halas pisztrángok és tokhalak szemei között látja altestét, és az érdes kézfejét. Puhul a tenyere a forró vízben. Micsoda áldás ez a fürdés. Tetőzik a mámor. A szája kicsit kinyílik, a szeme lecsukódik. Üdvözül kedves halasunk arca. Rándul egyet, kettőt, hármat, hátradől. Apró fehér gyöngyök a hűlő vízben. Ismét kinyílik a szeme, és dermedt barátaira mosolyog. Bólogat. Köszönöm, barátaim, mormolja szertartásosan, és egy megkönnyebbült sóhaj után rágyújt egy ismeretlen vidékről származó szivarra, majd pezsgőt tölt magának egy kopott zománcú kék bögrébe. Falusi elegancia. Keringőzni volna kedve, fiatal nőket ültetni az ölébe, és egy tizenkilencedik századi tükörben szemlélni magukat. Talán még egy szál rózsát is tartana a fogai között. A fiatal lány mellei közé illesztené. Romantikus a halasunk, mindig is tudtam.

Iszonyatos, szaggatott kacaj gurgulázott belőle. Megállapíthatatlan volt, hogy magas vagy mély a hangja. Nem léteztek már a kategóriák, csak a nevetés buzogása volt. Az igazi átok, a lehető legidegenebb magatartás. Sosem lehetsz annyira egyedül, mint boldog emberek társaságában. Senki nincs olyan távol, mint a nevetők, akik önmagukba zuhanva törnek ki, és borítják be a világot a hanggal, aminek senkihez és semmihez nincs köze, csak önmagukhoz. Nevetett a halas. És én néztem. És zsugorodtam. Elillant a romantika. Megint csak a kopott zománcú bögre létezett. Közönséges. Azzá tette a pezsgőt is.

Álltam a halas ablaka előtt, néztem a puritán ünnepélyt, és undorodtam. Arra gondoltam, ha ledugnám az ujjamat a torkomon, ha hányni kezdenék, ha beborítanám a kék ablakkeretet, akkor talán minden egyszerűbb lenne. De biztossá vált, hogy egyszerűsödni itt semmi sem fog. Közönséges vagyok, mint a halas bögréje. Te gabi, pedig távoli és kiszolgáltatott, mint a haltetemek a vitrinben. Csak a nevetésed visszhangzik a fülemben. Nem tudok áthatolni ezen a hangburkon. Esélytelen, hogy megveregessem a vállad. Hogy az én kezem veregethesse meg, hogy érintés legyen, és hogy érzékelhető legyen. Lehetetlen, hogy ne párologjak el. Amikor sírtál, hozzád mertem érni. Meséltem őszülő farkasokról, akiknek ki lehet fésülni a szőrét, akiknek a kullancsait kegyesen el lehet fogyasztani, akiket meg lehet fojtani az agresszív törődéssel. Milyen vigasztaló is a gyilkosságnak ez a kiművelt fajtája. De a nevetők csak néznek egy másik világból. Tévedten, fáradtan, üdvözülten, mint valami szentkép kárhozott főszereplője. Ha lefestenélek, közelebb állhatnál hozzám. Megformázhatnám a szemeidet, a határaidat. Megismerhetnélek, megtapogathatnálak. Aztán darabokra hullhatnék én is, és újra összerakhatnám magam. De most csak állok itt, mint egy szilárd tégla, aminek fogalma sincs vörösségéről. Titokzatos és egzakt dolog téglának lenni. Mint egy másodfokú egyenlet, amibe soha nem lehet belemászni. Amit soha nem tudok definiálni, pedig milyen egyszerű az az iksz meg az az ipszilon, mégis mindig rejtve marad, amíg nem rajzolom le. Vonalak nélkül semmi sem létezik. Hol vannak a pontjaim, hol vannak a görbéim, mi történik gabi, te mozgékony origó. Kimerítő tudomásul venni kétségbeesett létezésed. Boldogabbak lehetnénk, ha szakállad nőne, és állott szag párologna belőled. Beterítené az egész térséget. Lehetőségem nyílna mezítláb, puha léptekkel közlekedni sűrű illatodon. Felmászhatnék rád és megtapogathatnálak. Tudhatnám, hogy miről van szó, ha kimondom: gabi. Gabi gabi gabi gabi gabi gabi gabi babi babi mabi baci maci taki mati tati tati.

Rám szakadt a világ. Nem érdekel már, mi történik veled, mert úgysem történik semmi. Nem érdekel, hogyan is történt meg ez a világ, és hogyan történhettél meg benne te. Nem is léteznek már a kérdések, amikre eddig kerestem a válaszokat. El kell mennem. Keresnem kell egy helyet, ahol nem szomorú a pezsgő, és ahol a lányok nem lépnek pocsolyába, amikor ünneplőcipőt viselnek. Vagy csak egy olyan hely kell, ahol én is húzhatok ünneplőcipőt.

Végképp elhatároztam magam a zuhogó esőben, a halas háza előtt. Hajnali kettő felé járhatott. Gabi már sehol. Nem igényeltem váltásruhát. Beszöktem a kertünkbe, és magamhoz vettem néhány darab friss paradicsomot. Nincs szebb az ázott gyümölcsöknél. Apró homokszemek a duzzadó hártyán. Felvidítottak ezek a paradicsomok. Teletömtem a zsebem. Elhagytam a falut.