Halál, az igazi
„És tudod, mi a legócskább az egészben?”
(Málik Roland)
Nem az, ahogy eljött,
megkeverte a jól bevált valót,
vízben lángnyelvek martak belém,
mintha cápafogak,
medúzák húztak el az égen,
beszélt hozzám akkor is,
a félelem nyelvén beszélt,
amire születésemtől fogva tanított,
és rémpofát öltve mindig is kísért,
persze nem az volt igazi valója,
csak színlelte a kedvemért,
hogy magától távol tartson,
míg nincs itt az idő, mi az, hogy idő,
hol bujkáltam előle,
anyu, hagyd égve egy kicsit még a villanyt,
hol kihívtam,
gyere, toronymagas hullámalakban, állj ki,
korán jöttél, mondtam a nyelvén,
mert emberi szóval már semmit akkor,
hullámok mindenütt,
mi az a korán, kérdezte, és
megszűnt fájni belégzése az óceánnak,
elfáradt küzdeni a test,
betöltekezhetett az igaz anyaggal végre,
amelyből vétetett,
nem az agónia,
végtagok röhejes vitustánca,
nem is a hely, amikor, vagy az idő, ahol,
mindegy,
megmutatta igazi arcát,
– csodátlan tündér, végtelen szomorú –
hanem ahogy megfordította
kétezer éves vallásom bennem,
hogy hiszek a földi létezésben,
hogy már csak abban hiszek.