„Ha én nem bírom, más is ne bírhassa”
Kós Károly: A varjú nemzetség
1658-ban, a medgyesi fejedelmi gyűlésre készülőben mondta állítólag ezt az őszintén hitvány mondatot a rossz emlékű II. Rákóczi György – természetesen Erdélyre vonatkoztatva. Rövid életű, törékeny regnálás volt az ő fejedelemsége, országa, népe kétszer is elcsapta a hatalomból, ő kétszer is visszaszerezte trónusát, de sok köszönet egyszer sem volt benne.
Felvidéki volt a Rákóczi család, kevés kötődéssel és még kevesebb megértéssel Erdély iránt. Bizalmatlanság és személyes becsvágy vezette, ez utóbbi vitte a balul sikerült lengyelországi kalandba, amely neki kudarcot, seregének tatár fogságot okozott, Erdély pedig védtelen maradt török, tatár és egyéb martalócok kénye-kedvének kiszolgáltatva. A regényben mindez sötét kulissza, háttér, amely azonban időnként ijesztően megelevenedik.
*
Varjúvár volt a tornyos sztánai kúria neve, amelyet Kós Károly maga tervezett és benne élt évtizedeken át – Varju nemzetség a krónika címe, amellyel bemutatkozott az irodalomban. (A család neve és a könyv címe rövid u-val íródik.) Önéletrajzi regény, családtörténet? Több is, kevesebb is annál. Más, még ha némiképp egy tőről fakad is a kettő. Olyan hagyomány, amelyet Erdélyben bizonyosan sok család őriz, olyan legendák, amelyek egyik hagyományból a másikba, egyik családból a másikba vándorolnak. Nemzetségről nemzetségre.
Az a másfél évszázad, amíg Erdély – az önálló fejedelemség illúziójában – fönnállt, örökre belevésődött erdélyi és nem-erdélyi magyarok lelkébe és tudatába. A lehetetlen megkísértésének és pillanatokra való elérésének ideje ez, a nagyhatalom álma, amely időnként akár kézzelfogható is, és a vazalluslét réme, amely gyakorta igába görbíti a fejeket, a derekakat. És mégis… Mégis úgy formálódik át a múlt fénytörésében ez a másfél évszázad, mint a megvalósult lehetőségek tündérkertje, amely, ha a Kárpátok gyűrűjébe zárva csak ideig-óráig létezett is, ott belül megvalósult és továbbélt, máig, kiirthatatlanul.
Az erdélyi történetíró, krónikaíró újra és újra ehhez a másfél évszázadhoz nyúl vissza, vágyakozással, keserű szemrehányással, csodálattal, vagy mindezek bölcs vegyítésével – ki-ki vérmérséklete, vagy a politikai forgószél pillanatnyi szeszélye szerint. A regény elején még él „a nagy fejedelem”, Bethlen Gábor, a regény végén már csúfosan kimúlt II. Rákóczi György, akivel sírba szállt az erdélyi béke és a „nemzeti nagylét”. A történelem azért jobbára valahol a háttérben dübörög, távol van Patak és Sztambul (Kós Károlynál: Stámbul), távol Lengyelország és Havasalföld. De mivel kicsi az ország és nagy a hullámverés, mégiscsak elérkezik ez a történelem Kalotaszeg vidékére és a havasok fölé emelkedő pojánára is. Elérkezik és belenyúl az emberek zsebébe, az emberek szívébe. Nem lehet elfutni, nem lehet maradni. A 16–17. századi Erdély szabad emberek országa, akik maguk formálják sorsukat, maguk akarják országuk sorsát is formálni. „Nem urak szolgái, de maguk koldusai” – sóhajt róluk szólva Kós Károly. Elsősorban azonban békében akarnak élni, szeretni és gazdagodni. Szeretik a jót és a szépet, asszonyban és birtokban, borivásban és lovaglásban. Bizalmat kérnek, és tanácsot adnak, meg a karjukat, a kardjukat. Az életüket, ha kell. De, ha megbomlik ez az egyensúly, ha bizalom helyett sanda számítással találkoznak, ők is bizalmatlanok lesznek. A porkolábokat, az udvaroncokat utálattal fogadják. Szabad emberek.
Bolond népségnek tartják a Varjukat már évszázadok óta, a bolond nevezet azonban inkább különcséget jelent, titkot sejtet, olyan embereket, akik mást és másképpen tesznek. Beszélnek aranycsinálásról, rejtegetett kincsről, hogy igazat beszélnek-e, sosem derül ki. Talán a Varjuk se tudják az igazságot, csak azt: őket bolondnak, azaz másfélének tartják. Nagy erő ez, különös erő: a kiválasztottság tudata. Az már persze inkább a véletlen műve, hogy még egy madaruk is van: egy megszelídült varjú, aki szobában lakik, és akit tenyerükből etetnek, hússal. Jelképes, szép állat, idővel kinő a szárnya, Kisanna magának kéri, aztán elrepíti a varjút. A Kisannák ilyenek, nem értik ők a varjúkat, nem értik ők a jelképeket.
Úgy öt nemzedék híre-sorsa fonódik össze a másfélszáz esztendőben, a legrégibb Varju ős építette a házat fel a pojánára, a havasi legelőre. (Nem a völgybe, a folyó partjára, mint a „rendes” népek, nem, ő fölfelé kívánkozott, a csönd, a titkok és Isten felé. De, hát, mondták róla, hogy bolond!) A birtok ott fenn el-elpusztul, és újra fölépül. Miből, ki tudja? A népek (ott lenn, a völgyben) azt hiszik, hogy a hamispénzből, a szerzett kincsből. A Varjuk tudják, hogy munkából, vérből és verejtékből, a kiemelkedni akarásból. Nagy erő ez, majdnem olyan nagy, mint maga az arany, a pénz ereje. Sőt! Beszélnek egy félig megégett könyvről is, abban van leírva, ami le van írva…! Örökségként bízza unokájára a haldokló Varju János, bár az ákombákom rajzokat bizonyosan ő maga sem érti. Csak bízik benne, hogy a fiú majd megfejti a titkot. Nagy erő ez is, nagy örökség: a bizalom.
Varju János, Varju Gáspár – a nevek ismétlődnek nemzedékeken keresztül – „bethleniánusok”, a nagy fejedelem hívei, halála után is azt vallják: Erdély ügyeit Erdélyben kell intézni, erdélyieknek. Csak ne volna Bethlen István olyan gyengekezű, visszahúzódó meg eloldalgó ember. Rákóczi bezzeg nem olyan, hozza a népét Patakról, magyarországbeli urakat, németeket. A rákócziánusok aztán napról napra többen lesznek. Van ez így! Az új fejedelem kemény kézzel konfiskál, és bő kézzel osztogat. Ki az egyik, ki a másik kezével találkozik, mindenki sorra kerül. Nem kell sokat tenni érte: hűségeskü, néhány mondat „szánom-bánom”, néhány mondat „bezzeg eztán” és kész. Könnyű dolog, akinek könnyű. Basa Tamás uram hamarosan belehal.
A pojána a havas tetején van, a rengeteg szélén, közel az éghez, de időnként közel a halálhoz is. Télen inkább sasok és medvék itt a szomszédok. A fejedelem mégis arrafelé vadászik, hátha puskavégre kerül „a nagy medve”. Mindenki tudja, hogy a nagy medvének két lába van, és Varju Gáspárnak hívják. A fejedelem is tudja, meg a porkolábok hadnagyává lett Maksai László is tudja. És maga Varju Gáspár is tudja. De ő „nem felejti, kit vendégel”, teszi a házigazda dolgát, mint tették mindig is Erdélyben. Aztán a fejedelem a porkolábjaival – élükön Maksaival – megöleti Varju Gáspárt. Feldúlják a pojánát pincétől padlásig, majd – hogy semmi kézzelfoghatót nem találnak – fel is gyújtják. Gáspár fia, Varju János ezen az éjszakán születik. Maksai László gyermeke, akit betegsége ellenére az apja otthon hagy anyjával, ezen az éjszakán hal meg. A gyilkos gyermeke meghal, az áldozaté megél…
Rákóczi hadjárata kudarcot vall, majd’ húszezer emberét foglyul ejti a tatár kán, Krímiába hurcoltatja, és rettentő váltságdíjat követel értük. Erdély szabad népe, a fogságba hurcoltak szülei, gyermekei és asszonyai a fejedelemhez fordulnak: ő vitte romlásba az erdélyi hadat, most váltsa is ki őket. Vagy támogassa legalább népét a szorongattatásban. Rákóczi egy polturát sem fizet, a fejedelmi gyűlésbe gyűlteket, a kérelmezőket, a feketébe öltözött özvegyeket és asszonyokat korbáccsal vereti ki a gyűlésteremből.
Varjú Gyurkáért ezer tallért kér a tatár. Tenger pénz ez, rámenne a pojána, rá a monostori birtok. Az asszony nem tétovázna, hogy eladja mindenét, hogy kiváltsa emberét. Ezer tallér akkor sincs. Amikor legnagyobb a szükség, akkor van legközelebb a segítség. Az ezer tallér onnan érkezik, ahonnan senki se várja: Maksaiéktól. Kisannától, aki a gyilkos felesége volt, miközben mindvégig az áldozatot szerette. És magától Varju Gáspár gyilkosától, a porkolábok hadnagyától, aki gyermeke elvesztésében Isten ujját látja. Valamiféle tartozás munkál benne, ami aligha váltható át tallérokra. De itt másról van szó: fogolyszabadításról. Vagy még többről: megbocsátásról, megbékélésről. Nehezen alakuló, törékeny érzés ez: egy nemzedéknyi idő kell hozzá, amíg megérik. A legifjabb Varju fiú a kis Maksai Katkát szemeli ki asszonyául, Kós Károly mintha tudna „Isten malmairól”, mintha hinne bűnbánatban és bűnbocsánatban. Egy nemzet életében nem is lehet ez másképp.
Csak éppen meg kell őrizni azt az életet, és az nem könnyű. A váltságdíjat kinyögte, aki kinyögte, de a tatároknak (török szövetséges) minden harács kevés. Tudják, nincs Erdélyben hadsereg, hiszen ők maguk hurcolták el a hadra fogható férfinépet. Most fosztogatni és harácsolni jönnek, s amit el nem vihetnek, felégetik. Gyermekek, öregek és bátor lelkű asszonyok mentik meg, ami még menthető, a tatár hadak azért végigfosztogatják Erdélyt, kirabolják Kolozsvárt, Gyulafehérvárt, egész a Kalotaszegig elmerészkednek. Onnan aztán kiverik őket, véres fejjel menekülnek vissza, Krímiába. Ez az utolsó nagy tatár betörés Erdélybe (abban a században legalábbis).
Egyetlen nemzedék alatt zajlott le mindez, még egy nemzedék, és a török is eltűnik Erdélyből. De eltűnik maga Erdély is, az önálló fejedelemség. Ezt Kós Károly már nem írja meg, de a Varju nemzetség bizonyosan megéri és túléli ezt is, meg a következő nemzedékek erdélyi történéseit is. Azok sem derűsebbek.
Egy évvel Trianon után jelent meg a Varju nemzetség (1921), sok friss történeti tapasztalat aligha szűrődött be a regénybe. Volt azért okulásra elegendő idő a század első évtizedében is. Kós Károly nem kíván mást adni, mint krónikát. Komor színek szövődnek egybe derűs oldalakkal, ahogy az élet és a mindennapok valósága követeli. Munka és öröm, indulatok és szemérmes szerelmek bővében vannak – a völgyekben is és a havasok között is. Akaratos férfialakok és nagyszerű nőfigurák – szabad emberek országa. Miközben tudják, drága kincs a szabadság, okosan és óvatosan kell bánni vele, és megőrizni bármi áron.
A ballada csodálatos dolog. Csodálatos, ahogy elmond néhány szóval évszázadnyi történést, és ahogy megsejtet olyan évszázadnyi történést, ami elmondhatatlan. Hogy a ballada komor volna? Óh, dehogy, Kós balladás nyelve annyi színt, örömet és szépséget hordoz, mint keveseké. Okosan összeválogatott szavakkal festi a kalotaszegi táj szépségét, a havas zordságát. Csupa cselekmény, csupa mozgalmasság. Párbeszédeiben mintha kardok csillognának, kardok csengenének. Sorsok és jellemek ütköznek, szavak szólnak hosszadalmas leírások helyett, mozdulatok villannak meg nehézkes részletezés helyett. Kós Károly a stílus mestere. És a feszültségé, a hangulatteremtésé, amely árad a regényből. És árad a történelemből. Bőven árad, napjainkig: napfénnyel és erdőzúgással, villámokkal és keserű füsttel…