Gyöngyélet a katonaélet (5.)
A két vaskos iratgyűjtő közel ezeroldalnyi gép- és kéziratot tartalmaz. Az alapja géppel íródott, a sok-sok áthúzástól, fekete tintával papírra vetett javítástól hemzsegő sorok nem könnyítik meg a szerkesztő munkáját. A szerző azonos nevű fia által részben stilizálásnak, főleg kiegészítésnek szánt számos átírásnak köszönhetően végül is élvezetes szöveg kerekedett belőlük. Az emlékirat szerzője egy nagyváradi postamester. Érmellék, azon belül Albis szülötte 1892. október 8-án látta meg a napvilágot, egy föld nélküli zsellércsalád sokadik gyermekeként. Félbemaradt önéletírása gyermek- és ifjúkorát, az első világháború előtti „boldog”(?) békeidőket, frontélményeit, kései tanulmányait és Trianon után váradi polgárként megélt éveit tartalmazza, 1924-ig bezárólag. A két világháború között nagyváradi, erdélyi lapokban olykor cikkeket, verseket közlő, vitathatatlan íráskészséggel, humorral, végzettségénél magasabb műveltséggel rendelkező tollforgató hagyatéka hiteles dokumentum és lebilincselő olvasmány.
Sz. A.
Amikor a kórházból visszatértem a csapatomhoz, az éppen az elmúlt véres harcok fáradalmait pihente ki Selóban. Akkor úgy mondták: pihenő. Hát szó se róla, volt néhány ember az ezredben, aki részese volt azoknak a rettenetes harcoknak, ők azonban Selóban se pihentek. Akik valóban pihentek már, a lipai „kádernél” pihentek (ott temették el ezredünk hősi halottjait), vagy a különböző hadikórházakban. Maszlag volt az csupán, hogy az ezredet „pihenőbe” küldték. Igaznak csak úgy fogadhatjuk el, ha az ezred fogalmán csupán egy csapat keretét értjük. Nem az ezredet alkotó katonákat küldték pihenőbe, hanem a keretet küldték hátrább, hogy újabb áldozati barmokkal töltsék fel. Engem újra a 4. századhoz osztottak be. Ám abból a régi 4. századból már csak egyedül én voltam! Igaz, kevés olyan baka akadt közöttük, aki ne lett volna már sebesülve, de Doberdót a legtöbbjük csak hírből ismerte. Éppen ezért, a pihenő is hozzájuk lett szabva. A Karszton más volt harcolni, mint, teszem azt, Galíciában. Ezt a különbséget kellett begyakorolniuk a pihenőhelyen, igen fárasztó kirukkolások harcászati játékaival.
De gondoskodtak azért szórakozásról is. 1916 februárjának közepe táján szép sportünnepélyt rendeztek. Biztosan volt versenydíj is, de én akkor még azt se tudtam, mi fán terem a sport. Mivel könnyű gyerek voltam, magasugrásra jelentkeztem. Serdülő koromban a legelőn, a legelésző ló farkát megragadva, rá tudtam ugrani a hátukra, de hogy mi a magasugrás, arról addig sose hallottam, nem is érdekelt. Azt se tudtam, hogy azt számozott állványra szerelt léccel ellenőrzik. Mikor megláttam, nyomban visszaléptem, hiszen én aligha ugrottam volna akár 140 centi magasra. Ennek a „lónak” nem volt „farka”, amit megragadva lendületet vegyek. Akadályversenyre jelentkeztem inkább. Persze, ott se nyertem díjat, hiszen játszani én nem tanultam. Én csak akkor álltam a sarat, ha valahol halálosan komollyá vált a dolog.
A sportünnepélyt követő napon máris útban voltunk Segetibe, a táborba, ahová már mint gefrájter, őrvezető indultam a többi ágyútöltelékkel. Itt azonban ki kell térnem egy velem kapcsolatos incidensre. Selóban egy szénapadláson volt a mi rajunk. Rajparancsnokunk, Szabó József őrvezető, dorogi népfelkelő. A legénység járulékáért egyik este engemet küldtek egy harmadik rajbéli fiúval, az egész szakasz részére. A szakaszparancsnok, Kecskés szakaszvezető aztán elosztotta a rajok között, ő tudta, milyen alapon. Én a mi rajunk részét átvettem, s vittem Szabónak, további elosztás végett. Minden embernek egy-egy kulacs rum is járt, Szabó mindent szépen elosztott, a rum kivételével. Rajtam kívül az egész raj dorogi fiúkból állott. Elkezdtek inni, egész éjjel lármásan mulattak. Alig tudtam tőlük aludni. Reggel azt mondja Szabó, keressek egy kis sósborszeszes üveget, és menjek én is a rumomért. Mivel a kulacsok félliteresek voltak, én egy félliteres üveget kajtattam elő.
– Mit akar evvel?
– Mit akar a frájter úr? – kérdem én viszont. – Hiszen a kulacsom is rég itt van magánál! Mindenki a saját kulacsába kapta a saját porcióját!
– Kuss! Nesze, itt a rumod – mondta ő, és egy kis sósborszeszes üveget nyújtott felém.
– Igya meg ezt is, mint a többit! – mondtam, és otthagytam.
Visszaparancsolt maga elé, és ököllel az arcomba vágott. Erre azt mondtam neki, most már ha hozzáfogott, üssön agyon egészen, mert az mindkettőnkre nézve jobb lesz. De nem mert többet ütni.
Két nap múlva én is őrvezető lettem. Elsőnek a szolgálatvezető, Balogh Ferenc őrmester gratulált. Én azelőtt azt se tudtam, Balogh őrmester úr világon van-e, vagy sem, hiszen újonc korom óta annyit változott a beosztásom a sok szétveretés után, hogy alig ismertem még a tiszteket is névről. Szabó az őrmesteri gratuláció után gondolkodóba esett. Mivel a pofont már le nem vakarhatta, másodiknak ő is jött, gratulálni.
Mikor a táborba értünk, ott, a gyakorlatokon, egyik napon rajt vezettem, másikon a szakasz volt vezetésem alá rendelve, majd a század. Aztán újra kezdődött a rajjal, és így tovább. Hat nap múltán máris káplárrá léptettek elő. Úgy emlékszem, akkor már Pintér kapitány volt a század parancsnoka, aki egy fegyvergyakorlat alkalmával Selóban kiállított a század elé, mutassam meg a századnak, hogyan kell a fegyvert kezelni, különös tekintettel a fertig!-re [szerk. megj.: kész! vezényszóra].
Mikor káplár lettem, a században elosztották az altiszteket. Kecskést a 3. szakaszhoz, a 4.-hez pedig engem tettek parancsnoknak. Éppen a barakkban voltunk, mikor ezt az intézkedést tudtul adták. Kecskés egy haubt auch!-hal [szerk. megj.: „hapták”-kal, vigyázz!-zal] átadta a parancsnokságot, én utána úgy, ahogy átvettem.
Ellenben nekem mint új szakaszparancsnoknak némi kis elintézni valóm volt a rajparancsnokokkal, ezért magamhoz kérettem őket. Szabó kivételével jött is azonnal mind a három, Szabó úgy tett, mintha sürgős dolga lett volna, kiment. Mivel nem parancsoltam, hanem csak kértem, amiatt a fegyelem nem szenvedett sérelmet. Mindenki tudta a szakaszban, hogy Szabó ököllel mérte nekem a rumadagot. Ismerték az esetet. Várták, mi lesz most. Mikor a többivel végeztem, akkorra Szabó is elvégezte a dolgát, jött, hívás nélkül. Bocsánatkéréssel kezdte.
– Nincsen semmi megbocsátanivalóm! – mondom. – Csak kértem a rajparancsnokokat, hogy jöjjenek hozzám. Ha parancsoltam volna, azt hiszem, a frájter úr is tudja, hogy nem intézhetné el bocsánatkéréssel. Most a maga kedvéért elismételem az óhajomat. Azt szeretném, hogy mától fogva szakaszomban megszűnjék az eddigi módja a járulék kiosztásának, hogy a parancsnokok előbb jól megdézsmálják a csapatjuk részét, és csak a maradékot osztják szét az embereknek! Járulékadag szempontjából ezért magamat is beosztom a rajához! Továbbra is a raj létszámához tartozom. Ez az egyik óhajom. A másik meg az, hogy szűnjék meg az a módszer, hogy „jöjjön csak egy ember!” A parancsnokok írástudó emberek, legyen névsoruk, abból jelöljék ki igazságosan akár munkáról, akár őrtállásról van szó, azt, aki következik. A fegyverzetre, testi tisztaságra és a felszerelés gondozására, fegyelemre vonatkozó előírásokat szigorúan meg kell követelni, de ebben maguknak kell jó példával elöl járniuk! Köszönöm, elmehet!
1916. február vége felé újra viszontláttam az októberi harcunk színhelyét. Újra a H dolinába került a század. Ezt – nem a H jelzés, hanem könnyen támadhatósága miatt – mi közönségesen csak Halál-dolinának hívtuk. Az a csapat, amelyik ezt tartotta megszállva, olyan biztos lehetett a teljes pusztulásában, akár a siralomházi elítélt a kivégeztetésében. Ez alkalommal azonban, március 5-én, mégis csupán egy-két veszteséggel került ki a század az állásból. Itt, a Doberdo környéki harcokban tíznaponként váltották egymást az ezredek. Mi a fehértemplomi 43-as, román nemzetiségű, közös ezreddel váltottuk egymást. Persze, ezek a tíz napok néha meg is rövidülhettek, vagy megnyúlhattak. Részint azért, hogy az olaszok ki ne tanulmányozhassák a váltás rendjét, részint, mert az időközben átszökött katonák bizony elárulták a váltás napját. Ilyenkor aztán a felvonulási utakat olyan ágyútűz alá fogták az olaszok, hogy az egymást cserélő csapatok csak igen nagy veszteségek árán juthattak az állásba vagy vissza a táborba.
A pihenőidőszak általános tisztálkodásra, fegyelmező gyakorlatokra és a táborhely szépítésére volt fenntartva. Ezt a szót, hogy „szépítés” sokan vitathatják, de ők nem számolnak az emberi műveltség alapelemeivel, a nép művészi érzékével, azzal, amit a szépre vágyó, egyszerű emberi lélek alkot. Akiben teremtő lélek lakik, az örökké kutatja, mivel pótolhatná a természet fösvénységét az ő szempontjából. Vagyis, ha ő alakítaná a természetet, mit venne el az adottságokból, és mit adna helyette. Azok a harctéri fedezékek, amelyekben hosszú ideig tartózkodtunk, vagy amelyekbe többször is visszatértünk, sokat mesélhetnének erről. Még faragott díszítőelemeket is fölfedezhettünk a tetőgerendákon!
A március eleje csúnya, esős és ködös volt.
A „bakaparancs”, a szóbeszéd már jelezte, hogy a 43-asoktól az olaszok elfoglalták az egyik század körletét, amit azok sehogy se tudtak visszafoglalni. Sós ezredesnek, a dandárparancsnoknak az volt a rögeszméje, hogy azt pedig mindenáron vissza kell foglalni. Ezredünk első zászlóalját bízta meg e feladattal. Talán taktikai okokból nem is tartották titokban a visszafoglalás tervét. Ezt onnan gyanítom, mert a több harctéri tapasztalattal bíró legénység morogni kezdett, és nyíltan hangoztatta, hogy egy század frontjára szorított zászlóalj nem végezheti el ezt a feladatot, csupán tömegesen elpusztulhat. És ezért a „lázadásért” mégsem történt baja senkinek, hanem azt mondták, lépjen elő, akinek más terve van, és adja elő! Ekkor egy kis alacsony baka kilépett, és azt ajánlotta: önként jelentkező különítményt kell alakítani a visszafoglalásra. Tíz perc alatt közel százfőnyi önkéntes csoport jelentkezett! Parancsnokul egy Daróci nevű zászlós ajánlkozott. Őt ismertem, abból az időből, amikor az elkeseredés egyszer arra biztatott, hogy a megalakítandó rohamosztagba jelentkezzem, és abban rövid ideig harcoltam is, míg egy jóakaratú tiszt közbe nem lépett, még 1915 őszén.
Daróci most kijelentette, neki ennyi ember sok. Felszólította azokat, akik már harcoltak rohamosztagban valaha, hogy lépjenek ki a sorból. Vagy húsz kis növésű ember lépett ki, köztük én is. Közülünk aztán kiválasztott tizenötöt, a legapraját, megbeszélte velünk a szükséges fegyverzetet, és március 15-én, szemerkélő esőben, az esti szürkületben megközelítettük támadásunk célját. Ott megbeszéltük és elosztottuk egymás között a tennivalókat, ismertettük a támadás kezdetét jelentő jeladást, és terv szerint kezdtünk elhelyezkedni a részünkre kijelölt ponton. A megbeszélt jel az volt, hogy mikor a zászlós a sípjába fúj, mi egyszerre belekezdünk a nótába: „Piszkáld ki, te baka, piszkáld ki…”, és kézigránát-esőt zúdítunk az állásra, amelyben az olaszok a front irányának megfordításával bíbelődtek. Támadásunk hamar céljához ért, mivel módszerünk az volt, hogy az elfoglalandó szakasz mindkét végén hevesen támadunk, így a támadott részekről a védők a szakasz közepe felé vonultak gránátjaink elől. Aztán néhány perc múlva a közepét támadtuk hevesen, ahol a védők egy csomóba gyűlve, egymástól nem tudtak védekezni. Ismételt hurrá! kiáltással rohantuk meg, most már szuronnyal az állást, és néhány perc múlva birtokba vettük az árkot, majd átadtuk a nyomunkba érkező századnak. Több mint 200 foglyot ejtettünk, nagy részüket sebesülten. Szanitéceink negyven olasz halottat hordtak hátra, míg nekünk csupán egy halottunk és egy sebesültünk volt.
Az újra-elfoglalásnak ez a módja valami Kelemen nevű baka ötlete volt, akit nagyezüsttel tüntettek ki ahelyett, hogy legalább őrmesterré léptették volna elő, és egy időre altiszti iskolába vitték volna tanulni, hiszen bizonyította, hogy van esze hozzá.
Ezután a kis hősi próbatétel után március 26-tól április 2-ig pihenőben voltunk a táborban. Parancsba jött, hogy április 11-én én is mehetek szabadságra! Századunk már a G jelzésű dolinában, a 27. körletben tartózkodott. Ez nyugalmasabb frontszakasznak mutatkozott, mint a H, a 28-as körlet. Az előtte emelkedő domb némileg védte a tüzérségi tűz ellen, viszont az állás előtti dolinát állandóan éberen kellett figyelnünk. Aztán meg, ha ágyúkkal nem sokat árthattak az olaszok, mire valók az aknavetők? Azokkal állandóan vertek bennünket. Azonkívül ők otthon voltak a sziklák között is: Olyan gyorsan haladtak a felszín alatti aknáikkal felénk, ami a mi számításainkat megtréfálta. Mivel a G-ből rossz volt a kilátásunk, vakondként alánk fúrhattak volna, de a szomszéd századok figyelői ezt észrevették. Egyesek azt beszélték, hogy az olaszok odahelyeztek már a közelünkbe több mázsa robbanószert. Ezért április 10-én hajnalban én kaptam a parancsot, hogy vegyek magamhoz tíz embert, a megjelölt ponton keressem meg a gyújtózsinórt, és az olasz robbanóanyagot robbantsam fel. Saját erőinket addig visszavonják a terepről.
A küldöncnek, aki hozzám ezt a parancsot hozta, azt mondtam, jelentse a főhadnagy úrnak, hogy megtagadom a parancs teljesítését, mivel én másnap, 11-én szabadságra mehetnék. Jakabnak hívták a főhadnagyot, aki az ordonánc jelentésére nem kapott mindjárt a revolveréhez, mint vártam, hogy agyonlőjön, hanem bejött a deckungomba [szerk. megj.: fedezékembe], és mellém hasalt. Aztán nem ordítozva, hanem csendben elkezdett velem alkudozni. Hogy hát én már többször bizonyítottam, nem mer másokkal próbálkozni. Ha ezúttal is helytállok, bizonyos lehetek az arany vitézségi éremben. Meg az előnyeivel, ami vele jár… Az alkudozás vége az lett, hogy erősen szürkülni kezdett már a hajnal, és hogy az alkalmas időt el ne veszítsük, elvállaltam úgy, hogy nem viszek magammal több embert, mint amennyire okvetlenül szükségem lesz. A főhadnagy nem bánta.
Öten jelentkeztek. Elég, szóltam, sőt sok is, mert csak kettőnek kell velem jönnie, a többi pedig figyeli a jeladásomat, vagy ha valamelyikünk lövést kap, a helyére áll. Ki jön velem? Egy Janó nevű állott elő elsőnek, hogy ő nem hagy el, a másik meg egy Kóródi Jóska nevű bajtárs. A bennmaradóknak kiadtam a parancsot, magamhoz vettem néhány doboz gyufát. Fejenként negyven töltéssel és két-két kézigránáttal s szuronyos puskával, felszerelés nélkül, derékszíjasan kisurrantunk a fedezékből.
A spanyollovas szalagon [szerk. megj.: három összetámaszkodó idomvasból álló akadálysor] átevickélve, a rajz alapján tájékozódni próbáltam. Kóródit ott hagytam a drótkerítésen kívül, Janóval megkezdtem előre csúszni. Vagy húsz lépés után azt mondtam Janónak, várjon itt, de figyeljen, ha a karommal hívólag intek, csússzék közelebb hozzám, ha pedig a fedezék felé mutogatok, óvatosan csússzék visszafelé, mert az azt jelenti, hogy végeztünk, és indulunk visszafelé, vigyázva arra, hogy el ne áruljuk magunkat.
Ezután egyedül előrecsúsztam. Alig jutottam két-háromméternyire, egy arasznyi hosszúságú kanócdarabra bukkantam. Első pillanatban megborzongtam, mi lenne, ha éppen a betöltött aknán feküdnék, de aztán úgy okoskodtam, hogy ez csakis a gyújtókanócnak lehet a vége. A sátorlapom alá bújtam, és jó néhány szál gyufával sikerült tüzessé tennem a gyújtózsinór csonka végét. Intettem Janónak, hogy kezdjen visszacsúszni. Eddig még az olaszok nem vettek észre semmit. Csak a szokásos lövöldözések pufogtak, mind a két részről. Már közeledtem a spanyollovasokhoz, amikor egyszeriben felélénkült az olaszok tüzelése. Ennek az oka az volt, hogy Kóródi a drótakadályok közt valahogy megsebesült, és egy spanyollovas hegyes vasára roskadt. Janó már bent volt a lőárokban. Én pillanatig mérlegelve a segítségnyújtás lehető vagy lehetetlen voltát, s látva, hogy nagy áldozatok árán is csupán a hullát húzhatnók be, tokos bajonétomat jó előre nyújtva a spanyollovasok közé, fegyverem tusára nehézkedve előrelendítettem magamat, és behuppantam a fedezék előtti, kőbe vésett árok fenekére. A szanitécek már ott vártak egy tartógerenda mellett lapulva. Mondanom sem kell, hogy egész testemen zúzódásokat szenvedtem, különösen a két térdem és könyököm tört össze. Hordágyra tettek, és levittek a dolinába. Még a dolinát a lőárokkal összekötő futóárokban jártunk, amikor irtózatos robbanás rázta meg a Karsztot, a tengerparttól San Martinóig. Állítólag 30 mázsa ekrazittal volt megtöltve az akna! Engemet azonban akkor már csak az érdekelt, hogy lemaradtam a szabadságról, mert két hétig a század segélyhelyén beteg kutyaként nyaldoshattam a zúzódásaimat. Az ígért kitüntetésről pedig szó se esett többé!…
A robbanás után, sebeim tisztogatása közben odajött a főhadnagy gratulálni vállalkozásom sikeréhez. Azt mondta, mégiscsak derék ember maga, hogy nem vitt ki annyi embert. Éppen most jelentik, hogy az az egy sebesült is már ronggyá van lőve.
Szegény, drága jó Kóródi bajtárs!
De nem csak az április 11-én induló szabadságosok csoportjából maradtam ki, hanem téves személycsere folytán a következőből is, amelyik április 25-én indult. Még volt rajtam kívül egy Nagy Imre nevű tizedes a századunkban, aki békében a fináncoknál szolgált.
Április elején jött a harctéri ezredhez a megkeresés, hogy az illetőt bocsássák a pénzügyminisztérium rendelkezésére. A zászlóaljparancsnokság úgy határozott, hogy mivel az illető éppen a 4. század kötelékében van, amelyiknek a frontszakaszán a már említett robbantást végre kell hajtani, őt bízzák meg a feladat végrehajtásával, aztán, ha megússza ép bőrrel, a minisztérium rendelkezésére bocsátják. Ha pedig beletörik a foga, jelenteni fogják, hogy az illető „halva született”… De hát nem őt, hanem tévedésből engem bíztak meg a feladattal. Kellett nekem elhagynom a katonaságnál a Mozog előnevet!
Velem hajtatták végre annak a nehéz feladatnak a teljesítését, amelyet a zászlóaljparancsnokság ravasz elgondolása szerint a druszámnak szántak. S miután a robbantást én végrehajtottam, megküldték az írásbeli parancsot a századhoz, hogy Nagy Imre tizedes Budapestre vezénylendő, és a minisztérium rendelkezésére bocsátandó. Ezt a parancsot április 20. körül teljesítették is a századirodán: a névsorban a Nagy Imre név után bejegyezték: Budapestre vezényelve. Mikor aztán pár nap múlva megjött a századhoz a 25-én szabadságolandók névsora, benne az én nevemmel, az irodán, ahelyett, hogy áttanulmányozták és azonosították volna a névsort, a Nagy Imre név után beírták: Kommandiert Budapest [szerk. megj.: Budapestre vezényelve], és mint tudomásul vett s elintézett parancsot, visszaküldték rövid úton a zászlóaljparancsnokságra.
Én tehát a fronton is ott voltam, Budapesten is papíron…
Kérdezhetné valaki: lehetséges-e, hogy egy század nyolc-tíz altisztje közt egy névcsere ekkora bonyodalmat okozhasson? Hiszen az altiszteknek okvetlenül kell egymást ismerniük! Hát – amint ezt később megtudtam – ez azért volt, amiért a saját szakaszomban szabályoztam a fejadagok elosztását. Azért, mert kimondtam az igazságot, hogy a sarzsik csak csillagot kaphatnak előléptetésükkor, de még egy külön gyomrot nem. Aztán a „bakaparancs”, a szóbeszéd nem csak a rossz híreket terjesztette, hanem a „jobbakat” is: bebizonyosodott, hogy altiszt bajtársaim bosszúból keverték meg így a kártyát!
Amit a „tévedéssel” kapcsolatban elmondtam, az nem egyéni feltevés! Kovács József zászlósom elmondása szerint írtam, amit írtam. Ebben az időben Kovács zászlós volt a szakaszparancsnokunk, én meg az ő szolgálatvezető helyettese. A hadtest parancsnoka pedig József főherceg, aki gyakran látogatott meg bennünket a táborban. Érdeklődött, kinek, mi a panasza. Nagyon sok panaszunkat, amit adott körülmények között orvosolni lehetett, orvosolta is. Egészen különös dolgok kerültek így szőnyegre, ezért az ezredparancsnokság szigorúan megtiltotta, hogy őfelségét „molesztáljuk”… Ezt megtudva, ő viszont napiparancsban adta, hogy a tilalmazó rendeletet hatálytalanítja, mivel ő éppen azért jön közénk, hogy sérelmeinket megismerje, és ha tőle függ, orvosolja is. Álljon elé panaszával ezután is bátran akárki, senkinek azért bántódása nem lehet.
Mikor legközelebb közénk jött, én panaszomat jól átgondolva, eléálltam és…
Dehogyis használt az valamit, hogy mondanivalómat előre jól átgondoltam, hiszen olyan spontánul tört ki belőlem a felgyűlt keserűség, hogy alig bírtam magamat fékezni. Végül még azzal is megtoldottam a kívánságomat, hogy mivel bevonulásom óta állandóan vagy a harctéren, vagy sebesülten a kórházban voltam, két, magukkal tehetetlen öreg szülőmet nem is láttam. Azt is ki merészeltem jelenteni a főhercegnek, ha a szabadságom előtt halálos lövést kapnék, ökölbe szorítanám utolsó erőm megfeszítésével a kezemet, és megfenyegetném az Eget!
Szárnysegédje ezt mind lejegyezte. Mikor panaszomat befejeztem, keményen tisztelegtem, annak jeléül, hogy minden keservemet kiöntöttem. Ő azt mondta, várjak.
– Fiam! Panaszát megvizsgáljuk, és intézkedni fogunk. Nyugodjon meg, jogos panasza jó kezekben van!
Aznap már senki sem jelentkezett nála. Másik napon már jött is tőle egy, a saját képét ábrázoló levelezőlap, amelyen arról értesített, hogy a panaszt megvizsgálta, meggyőződött annak megalapozott voltáról, valóban névcsere történt. Intézkedett, hogy a legközelebbi alkalommal megkapjam végre én is a jól megérdemelt szabadságomat.
(A vitézségi érmet a finánc druszám vitte magával!…)
Egy hét elteltével azonban újabb képeslapon arról értesített, hogy a legfőbb parancsnokság bizonytalan időre felfüggesztette a harctéri szabadságolásokat. Azonban nyugodjak meg – írta József főherceg –, mert ezzel egy időben parancsnokaim arra is utasítást kaptak, hogy „általános támadás esetét kivéve, személyileg is feleljenek épségemért”.
A szöveget gondozta és szerkesztette: Szilágyi Aladár