Gyöngyélet a katonaélet (5.)
A két vaskos iratgyűjtő közel ezeroldalnyi gép- és kéziratot tartalmaz. Az alapja géppel íródott, a sok-sok áthúzástól, fekete tintával papírra vetett javítástó hemzsegő sorok nem könnyítik meg a szerkesztő munkáját. A szerző azonos nevű fia által részben stilizálásnak, főleg kiegészítésnek szánt számos átírásnak köszönhetően végül is élvezetes szöveg kerekedett belőlük. Az emlékirat szerzője egy nagyváradi postamester. Érmellék, azon belül Albis szülötte 1892. október 8-án látta meg a napvilágot, egy föld nélküli zsellércsalád sokadik gyermekeként. Félbemaradt önéletírása gyermek- és ifjúkorát, az első világháború előtti „boldog”? békeidőket, frontélményeit, kései tanulmányait és Trianon után váradi polgárként megélt éveit tartalmazza, 1924-ig bezárólag. A két világháború között nagyváradi, erdélyi lapokban olykor cikkeket, verseket közlő, vitathatatlan íráskészséggel, humorral, végzettségénél magasabb műveltséggel rendelkező tollforgató hagyatéka hiteles dokumentum és lebilincselő olvasmány.
Sz. A.
Hát ez már túl sok is volt a jóból! Amióta József főherceg utasította a parancsnokaimat, hogy „általános támadás esetét kivéve, személyileg is feleljenek épségemért”, attól fogva, ha vonalban volt a század, engem a kaverna mélyén szanitécek óvtak még a fúvó szellőtől is, egészen május végéig, amikor aztán végre szabadságra indulhattam én is. Május 26-án értesített maga József főherceg, újabb levelezőlapon, hogy ezen lapjával jelentkezzem a századirodán a szabadságos levelem átvétele végett, a szüleimnek pedig vigyem el az ő üdvözletét.
(Három hét múlva, június 16-ra virradón aztán már a komeni hadikórház egyik termében látott viszont, és alaposan bekötözött fejsebem dacára is rám ismert. Emlékezőtehetségét valószínűleg a zsebemben talált, saját fényképes lapjának köszönhette, amire a kezelőorvosok hívhatták fel a figyelmét. Persze, én erről a „találkozásról” csak utólag értesülhettem, hiszen agyroncsolásom miatt én akkor eszméletlen voltam, és csak öt nap elteltével, június 21-én reggel tértem magamhoz.) (…)
A főhercegtől kapott lappal jelentkeztem az irodán. Az őrmester nyomban kiállította a szabadságlevelet, a menetlevelet, kifizette távollétemre a szabadságpénzt, és még aznap elindultam hazafelé. Értesíteni érkezésemről senkit se tudtam. Nem is akartam. Mégis, bár napok múltán éjfélkor érkeztem Albisra, akadály nélkül jutottam be a házba. Kapu, ajtó nyitva, szüleim és a húgom az első álmukat aludták, senki se ébredt fel, ahogy beléptem. Világot gyújtottam, kimentem a pitvarba, ledobáltam harctéri ruhámat, a teknőbe gyűrtem az összest, egy rakásra. A kúttól vizet hordtam rá, hadd igyanak a tetvek, ha vannak.
Megmosdottam hideg vízben, tetőtől talpig. Kerestem tiszta fehérneműt, és leültem a kikészített vacsora mellé, szemben az Ides ágyával! És ettem. Már alig volt valami a tányéron, mikor felnézett Ides, és annyira álmos volt, hogy újra csak lehunyta a szemét. Én meg azt hittem, felébredt, és köszöntem neki, közelítve az ágyához, hogy megcsókoljam. Erre ő is magára eszmélt, ahogy felült az ágyban, örömkönnyek csillogtak a szemében:
– Megjöttél, Imre fiam?
Kérdem tőle:
– Ides, minden este kikészíti a vacsorámat az asztal sarkára?
– Nem fiam, de valahogy éreztem, hogy ma megjössz! (…)
Ahogy közeledett a távozásom időpontja, mindegyre érezhetőbben munkált bennem valamiféle feszültség, borongás, kiábrándultság mindenki és minden irányába, aki és ami addig fontos volt, ami végső soron valamiféle sötét előérzettel vált tudatomban egyenlővé. Az utolsó éjszakák egyikén, a frontra való visszaindulásom előtt, azt álmodtam, hogy valami nagy szerencsétlenség ér, pertut iszik velem a Halál. Zavaros történet volt, nem tudtam már akkor sem elmesélni a nénémnek – szüleimnek említést se tettem róla! –, de Etelkát arra kértem, hogyha ez valami rossznak a megérzése, legyen hűséges támasza drága, öreg szüleimnek. Most fordult elő velem első ízben, hogy amikor Idestől búcsúztam, és ő sírva fakadt – minden búcsúzó anyák módjára, akik veszélybe induló gyermeküktől köszönnek el –, magam is sírva fakadtam, férfi létemre! Meg nem tudtam magyarázni, miért ráz a zokogás. Állandóan néztem jó anyámat, apámat, öleltem, mint aki érzi, hogy nem látja őket többé. Ez az érzelmeskedés nem volt divatos minálunk, restelltem is, de nem tudtam a megindulásomat leküzdeni. Nénéimtől, sógoromtól, húgomtól is elbúcsúztam június 13-án, reggel, és úgy siettem el, gyalogosan, nagy pakkommal, az apátkeresztúri állomás irányába, hogy nem is néztem vissza. Mert ha megteszem, eldobom a pakkot, és inkább felkötöm magam, de nem megyek sehová. Visszahúzott volna minden, amire pillantásom vetődik. (…)
Zászlóalj-parancsnokom, Kovács József zászlós családját út közben, visszafelé a frontra – ígéretem szerint – fölkerestem. Előre írtam nekik, hogy legyen idejük valami csomagot készíteni a fiuk számára. Úgy fogadtak mégis, mint valami megbízhatatlan alakot, aki ki akar csalni tőlük ezt-azt, a maga hasznára. Valósággal rémület ült ki az arcukra, mintha mindenükből ki akarnám forgatni őket. Egyikük erre, másikuk arra kornyadozott, persze, hogy nem volt előkészítve semmi. Talán nem is igen volt nekik miből, szegényeknek.
Visszavonatoztam a frontra. Megemlítettem azért nekik, hogy fiuk nagyon fogja fájlalni, hogy nem viszek a szüleitől semmit, még egy sort se, amivel igazolhatom, hogy itt jártam. Csak hümmögtek.
Mikor visszaérkeztem az olasz frontra, ahonnét szabadságra jöttem, Kovács zászlós urat a tábori barakk-kórházban találtam. Nem volt ugyan semmi látható baja, de valamiféle nagy támadás hírét szagolhatta meg, mert csapattársaim szerint hirtelen maródit jelentett, amikor csapatának a lővonalba kellett indulnia. Megbízott valakit, hogy tudassa velem, hol tartózkodik, és keressem fel őt a kórházban, a várva várt hazaival. Fölkerestem, és elmondtam, hogy a szülei nem küldtek neki semmit, pedig nagyon kértem őket, és tudták, mikor megyek érte. De azt, amit az én anyám pakolt be nekem, szívesen megosztom vele. Igen nagy haragra gerjedt. Talán szégyellte, hogy szegénységben és elhagyatottságban találtam a szüleit? Vagy hogy azok nem bíztak meg bennem? Nem fogadott el az enyémből semmit. De úgy tett, eddig nem tapasztalt gőggel, mint aki felét se hiszi el annak, amit mondok. Még azt is kétségbe vonta, kimondatlanul ugyan, de félreérthetetlenül éreztette: talán el se mentem a szüleihez, hogy teljesítsem a kérését. Különben, mondta, mégis küldtek volna velem, ha mást nem, pár soros levelet. Nem hitte, hogy erre is kértem a szüleit, de ezt se voltak hajlandók megtenni.
Nem volt sok időnk a lelkizésre, bár az eset még tovább rontotta amúgy se túl virágos kedvemet. Zászlóaljunkat, míg szabadságon voltam, áthelyezték a Monte dei Busin lévő 36-39-es körletbe. Ennek a frontszakasznak az útját még nem ismertük, ezért megvártam – lővonalba tartó, más társaimmal együtt – az utánpótlást, muníciót és élelmet szállító egységet, amelyik már megjárta az utat vagy kétszer. Mindenütt mély futóárkokban haladtunk, itt-ott az árok partjára rakott homokzsákok óvtak a folyton záporozó golyóktól. Az egyik elágazásnál, ahol több irányba folytatódott a futóárok, az egységet felvezető őrmester hirtelen zavarba jött, nem tudta, merrefelé is folytassuk az utat. Míg megpróbált döntésre jutni, az árokpartnak vetett hátizsákkal pihentünk, parancsra várva.
Engem már többször „meg akartak ölni” végsőkig elkeseredett, halálfélelemtől gyötört bajtársaim, hogy a legveszélyesebb helyeken is fölfedezem, élvezem a természet szépségeit, és ennek kifejezést is adok. A gyönyörű olasz ég, a maga csillagaival – késő éjszaka indultunk a lővonalba – most is ámuldozásra serkentett. Különösen olyankor, amikor a fel-fellőtt világító rakéták a csillagok közé látszottak szállni, és földíszítették a sötét eget, hogy aztán futócsillagokként hulljanak alá. Fáradtságot, kellemetlenségeket feledve, valósággal gyönyörködtem a látványban! A Hold is nyájasan mosolygott felénk, mint egy jóakaratú nagybácsi, aki vigyorgó, kerek képpel figyel reánk. Az állandóan ropogó gyalogsági fegyverek zajába bele-beledördült egy-egy ágyú, fel-felrobbant egy-egy vijjogó akna. Nem féltem. A többiek szinte remegtek. Hogy gyönyörűségem még teljesebb legyen, hátizsákomból előkapartam néhányat az Ides sütötte szalakális tésztából (Albison szalagárésnak mondották). Majszoltam a hazait, heten voltunk a századunkból, kínáltam őket is. Ekkor a fiúk kedve is megjött, tréfálkoztak, cukkolták egymást.
Félóra múltán szólt az őrmester, hogy az út folytatása elő van készítve, de át kell vágnunk magunkat a másik irányba futó dekungba (szerk. megj.: fedezékbe), mert ez, amerre jöttünk, nem a jó irány. Visszafordulni a szűk helyen, lovakkal, szekerekkel, nem lehet. Az egyetlen megoldás, hogy alkalmas helyen kihajtunk, illetve kilépünk a dekungból a sík terepre, és a legrövidebb úton, a leggyorsabban, kihasználva a saját tüzérségünk aktivitását, átvágunk a helyes irányba vezető másik dekungba. A nyílt terep, amin végig kell rohannunk, nagyjából kétszáz méter. Hát ennél nagyobb marhaságot őrmester ki nem találhat! Ott, ahol folytonosan pattognak a sziklákon az ellenség gyalogsági fegyvereiből megszakítás nélkül suttyanó golyók, ahová odalát az ellenség tüzérsége, aknavető osztaga, ahová odavilágíthatnak a rakétái és fényszórói, hogy az istenbe akar ez az őrült „átvágni” a helyes útra? Még kutyafogatok is voltak velünk, a lófogatokon kívül, ezek vizet cipeltek hordókban. A harcoló csapatoknak így továbbították a fedezékbe az ivóvizet. Lóhátra vetve párjával a hordókat, ez nem ment, mert kilátszottak a dekungból, és az ellenség golyói kilyuggatták őket. Ezért váltották föl a vízhordó lovakat kutyákkal.
Már-már megint azon voltam, hogy megtagadom az át nem gondolt és öngyilkos parancsot, mikor a többiek lökdösni kezdtek, hogy forverc, indulás! Próbáltuk egymással megbeszélni, hogyan lendüljünk ki a dekungból, mi módon próbáljuk elérni a sík terepen át, az éjszakai sötétségben, akármekkora is a golyózápor, azt a másik dekungot. Megvárjuk, amíg lehullanak a kilőtt világító rakéták, aztán usgyi, irány balra, újabb rakéta felröppenésekor pedig mozdulatlanul hason fekszünk a terepen, mintha magunk is mohos sziklák lennénk, poros kőzetek, a karsztok részei. Hogy egymást ne akadályozzuk, mikor az egyik kilendül és előre fut, a másik megvárja, amíg nyolc-tíz lépéssel előre halad, és így tovább, a többiek.
Elérkezett a pillanat. Még rágtam a befalt szalakális sütemény maradékát, elsőnek vállaltam, hogy kiugrom. Legyünk túl rajta mielőbb, ha sikerül. Nagyot lendültem, s amint a levegőben voltam, hogy a dekung szélén túl, a sík terepre huppanjak, hátratekintve hatalmas ütést éreztem a fejemen, mint akit egy doronggal jól fejbe csapnak. Arcra rogytam a karszt kövén. És azon túl „nem voltam többé”. Azt még hallottam, hogy a következő bajtárs túllendül rajtam, és hátraszól a többinek: Várjatok, mert a káplár úr elesett!” Még a tanakodásukból is rémlik valami az emlékezetemben. Valaki szuronyra tűzhette és visszakotorta távolabb repült sapkámat: „Idenézzetek, teljesen szét van lőve, ömlik a fejéből a vér! Ez se eszik nálunk több komiszt, szegény…”
Aztán minden megszűnt, se zaj, se bajtársak suttogó szavai.
Nagy, nagy semmiség… Lebegő alámerülés a Csöndbe…
1916. június 16-ra virradó éjszakán történt mindez, kicsivel hajnal előtt.
Öt nap múlva, június 21-én reggel tértem eszméletre. Mikor feltekintettem, előttem egy orvos állt, valaki injekciózott, az orvos a pulzusomat tapintgatta. Mikor észrevette, hogy magamnál vagyok, rögtön megszólított, hogy megállapíthassa: mire reagálok, mire nem.
– Jó reggelt! Hogy érzi magát?
Értettem a kérdést, és ha kissé homályosan is, mint párás üvegen át, láttam a körülöttem állókat, de a válaszra nehezen, akadozva mozdult a nyelvem:
– M… mmi…
– Nem értem, próbálja hangosan mondani! – biztatott az orvos.
– Mi… mi-miért…
– Mit miért?
– Mmmiért… hoztak ide?
– Mert súlyosan megsebesült! De most már nagy az örömünk, hogy jobban van! Próbáljon beszélni, kérdezni, tovább! Mit tud, miről nem tud?
Hallgattam, csak néztem őt merev szemmel, próbáltam mozdulni, de se a kezem, se a lábam nem engedelmeskedett. Éreztem, hogy altestem alatt minden csupa lucsok, nedvesség, riadtan tekintettem az orvosra, és kitört belőlem az első, hosszabb kiáltás:
– Mmiért… miért hoztak vissza… erre a r…ro…rohadt világra?!
Az orvosok szélesen elmosolyodtak, örvendtek, hogy értelmesen fogalmazok, beszélni tudok, és már mérgelődöm is. Egymásra tekintettek, majd az egyikük hozzám hajolt:
– Hála istennek, hogy él, és meg fog teljesen gyógyulni!
Legyinteni akartam, de a kezem nem mozdult. Rémülten néztem a kezemre, majd az orvosra:
– Nem tudom mozgatni! – Kétségbeesetten kiáltottam: – Élőhalott vagyok!
– Majd az is rendeződik. Csak türelem! Nagy-nagy türelem, tizedes úr! Magának igen komoly fejsérülése volt, kész csoda, aminek most itt tanúja vagyunk.
– Mm… micsoda?
– Hát az, hogy él! Hogy beszélgetünk magával, hogy kérdezünk, és maga válaszol. Tudja, mióta fekszik itt, eszméletlenül?
Nemet intettem a fejemmel, bár az is csak alig mozdult, és zúgott, nyilallott, rettenetesen.
– Ötödik napja, úgy bizony!
Az ajtóra néztem. Épp akkor lépett be rajta József főherceg. Az orvosok valósággal elébe rohantak. És egymás szavába vágva újságolták, hogy magamhoz tértem, értelmesen reagálok, válaszolok.
– Ez igen! – mondta a főherceg. – Ez kiváló munka volt, doktor, nem fogjuk elfelejteni!
Kezet ráztak, majd a főherceg az ágyamhoz lépett:
– Én vagyok, Nagy Imre fiam! Megismer?
Intettem, hogy igen.
– Volt szabadságon? Találkozott a szüleivel?
Ezt csak úgy kérdezte, hiszen úgyis tudta. Én csak néztem rá, de nem emlékeztem arra, amit kérdez.
A doktor válaszolt:
– Papírjai szerint május 26-tól június 15-ig volt távol, de…
– Tudjuk, tudjuk, doktor! Csak kíváncsi voltam, emlékezik-e!
Aztán hozzám lépett, megfogta a kezem – nemigen éreztem, csak láttam, hogy fogja, miként előzőleg az orvost is, ahogy a pulzusomat tapintja –, és azt mondta:
– Meg fog gyógyulni, vitéz fiam! De szót fogadni az orvosoknak! Majd újra meglátogatom!
Eltávozott az orvosokkal. Körbejártattam a szemem a kórtermen, kezdtem élesebben látni, amit nézek. Aztán lehunytam a szempillámat, az ápolónő odarohant, hogy talán újra eszméletemet vesztettem? Akkor kinyitottam, és meg is mosolyogtam őt. Intettem, a szememmel, ne féljen, nincs több bajom, mint amennyi úgyis van.
Az ápoló egy kis papírzacskóban valamilyen tablettákat hozott, hogy háromszor egyet vegyek be naponta, ha nem tudom magamtól, kérjem a mellettem fekvő bajtárs segítségét. Rápillantottam a szomszédomra, és felismertem benne egy értarcsai ismerősömet, földimet, akinek e sorok írásakor a neve már sajnos nem jut eszembe, pedig megérdemelné, hogy följegyezzem, ugyanis magatehetetlenségemben sokszor kisegített, valósággal éjjel-nappali ápolóm volt egy ideig. De a pirulákat nem fogadtam el tőle, mondtam, dugja csak a párnám alá, majd ott megtalálom.
Minden nap megkaptam a tablettákat, ment az összes a párnám alá. Egyik vizitnél az ápoló fölemelte a párnát, és az orvos ott találta több napi orvosságadagomat, úgy, ahogy kiosztották.
– Hát ez mi? – förmedt rám. – Ezeket miért nem veszi be? Nincsenek fájdalmai?
– Vannak fájdalmaim, sőt, rettenetesen szenvedek, doktor úr! Az egész fejem, a nyakam bőre is úgy fáj, majd belebolondulok!
– Akkor miért nem veszi be a csillapítókat?
– Azok gyógyítanak is, vagy csak a fájdalmat szüntetik! – kérdeztem.
– Édes fiam – válaszolt az orvos –, a maga baját a magasságos Jóisten gyógyítja! Ez csak arra való, hogy ne szenvedjen annyit!
Injekciót nyomtak a gerincembe, és mert akaratom ellenére rángatóztam és vergődtem, négyen is fogtak, ápolók.
– Nézze – mondta végül az orvos –, ha bírja a fájdalmat, ha tud tűrni, én csak örvendek neki, ha nem nyeli le a tablettákat, mert szerintem se előnyös a szervezetnek az a sok gyógyszer. De sajnálnám, ha szenved! Itt hagyom őket, és ha mégse bírja a fájdalmakat, amik azért majd fokozatosan enyhülnek maguktól is, akkor kapjon be egyet-kettőt. Egyébként ez az injekció viszont gyógyít! Elősegíti, hogy lassacskán mozgatni tudja a kezeit, lábait. Reméljük, legalábbis! – tette hozzá, kicsit halkabban, bizonytalanabbul. – Eddig még minden a reményeink szerint alakul…
Azzal az értarcsai fiúval mind többet beszélgettem, nagy pihenőkkel, mert kimerített a beszéd, a figyelés, de legfőképp a fájdalom. Ha sikerült elszunnyadnom, legjobban esett az alvás. De ritkán sikerült. Végre egyszer jó mélyen elaludtam. Az értarcsai bajtárs mesélte később, hogy reggeltől délutánig húztam a lóbőrt. És akkor bejött a terembe egy ápolónő, egy pirulós apáca. Odajött hozzám, kezében egy kis lekváros kenyérrel, és fölrázott legédesebb álmomból, hogy azt egyem meg. Rettentő dühös lettem, végre-valahára jól alszom, és akkor fölráz álmomból? Ő, szegényke, jót akart, az is lehet, hogy orvosi ajánlatra tette, hogy lássák: hogyan nyelek, vagy kívánom-e az ételt, mit tudom én. De az bizonyos, hogy elküldtem az Isten, a Krisztus meg az összes szentek izéjébe, csak úgy kapkodott a levegő után, szegényke, szórta magára a keresztet. Hetekkel később, mikor már jobban lettem, természetesen bocsánatot kértem tőle.
Újra beletelt egy-két napba, mire ismét el tudtam aludni. Attól fogva maga az értarcsai bajtárs gondoskodott róla, hogy egyetlen igazán hasznos gyógyszeremtől, a nyugodt alvástól, se éjjel, se nap közben lehetőleg ne fosszon meg senki.
Abból az injekcióból, ha jól emlékszem, összesen ötöt kaptam, naponta egyet. De csudával határos volt a hatása, mert utána sikerült fokozatosan és egyenként előbb csak összehúzni, majd ki is nyújtani a végtagjaimat. Csak a bal lábam makacskodott. Azt nagyon sokáig nem tudtam mozdítani sem.
– Tudod, mit mondtak az orvosok rólad – említette egyik nap az értarcsai bajtárs –, mikor még nem voltál magadnál? Hogy teljesen átlőtték a koponyádat! Hátul ment be a golyó a tarkódon, és elöl jött ki! Egyik orvos sem akarta elhinni a másiknak, hogy mégis életben vagy. Ilyesmi nem létezik, mondogatták, vitatkoztak egymással. De aztán megbizonyosodtak, hogy ez is létezik, mint sok-sok valóságos csoda! Ne keseregj hát, pajti, ha nehezen mozdulnak a végtagjaid! Majd elindulnak azok is. Marha nagy életerő van tebenned!
Biztatóan rám mosolygott. Aztán elmesélte, hogy József főherceg 16-án reggel, amikor a kórházi ágyon meglátott, azonnal rám ismert, és attól fogva minden nap meglátogatott a kórházban. Egyébként is sorra járta az éj folyamán beszállított sebesülteket, „vitéz fiaim”-nak szólítva őket, kikérdezte mindnyájukat, elégedettek-e a kórházi állapotokkal, van-e valami panaszuk, mikor és hol sebesültek meg, mire van szükségük.
– De téged naponként, minden alkalommal, külön is fölkeresett! Mitől vagy neki annyira fontos?
Amennyire tudtam és emlékeztem, elmeséltem értarcsai bajtársamnak, hogy és mint követeltem ki tőle a szabadságot. Úgy vélekedtem, talán annak köszönhető az a nagy látogatási buzgalom a betegágyam körül, hogy a szanitécek megtalálhatták a zsebemben az ő képét ábrázoló lapot, amire szabadságra távozásom előtt, saját kezűleg, magyarul és németül följegyezte utasítását, ami szerint minden parancsnokság legyen segítségemre jogos kérelmem teljesítésében, legyenek figyelemmel rám minden szükséges esetben.
Erre a fényképes lapra mondta Albison a tanítóm, hogy tegyem csak el, jó lesz az még valamire. Hát úgy lett! Némiképp kivételes bánásmódot biztosított itt, talán életben maradásomat is az ő lapjának, majd attól fogva, hogy idehoztak, gyakori látogatásának köszönhettem. Valószínű, hogy az orvosok is fokozottabb figyelemmel küzdöttek életben tartásom és gyógyulásom érdekében, bár úgy vélem, ahogy ott megismertem őket, anélkül is ezt tették volna, ha József főherceg nap nap után nem érdeklődik állapotom iránt.
Egyik délután ismét bejött, és hozott nekem jó pár doboz finom egyiptomi cigarettát. Kínálgattam belőle az orvosokat, ők pedig – nem tudom, milyen meggondolásból – arra biztattak, hogy szívjak csak belőle mennél többet. Ma, ugye, egyértelműen méregnek számít a cigaretta. Akkor még, úgy látszik, az idegrendszer működését befolyásoló, pozitív hatást is tulajdoníthattak neki. Senki se mondta ezt, csak föltételezem. Mert ha ártalmasnak ítélik, miért erőltették volna? Akkor és ott váltam igazán erős dohányossá, ami a mai napig is vagyok, amikor már asztmásan köhögök, fulladozom tőle, felébe-harmadába tördelem őket, és csak a rágyújtás gyakoriságát érzem fontosnak, dohányzó szenvedélyem kielégítőjének, nem az egészben elfüstölt cigaretták mennyiségét.
Lemondani róluk teljesen képtelen vagyok! Pedig van bennem akaraterő, afféle „csakazértis” ember voltam világéletemben, de ez az egy, hogy a cigarettáról lemondjak, mégse sikerült. Már nem is fog, gondolom, míg el nem éneklik koporsóm fölött az alkalomhoz illő dicséretet:
„Nincs már szívem félelmére / Nézni sírom fenekére…”
A szöveget gondozta és szerkesztette: Szilágyi Aladár