Gyöngyélet a katonaélet (2.)
A két vaskos iratgyűjtő közel ezeroldalnyi gép- és kéziratot tartalmaz. Az alapja géppel íródott, a sok-sok áthúzástól, fekete tintával papírra vetett javítástól hemzsegő sorok nem könnyítik meg a szerkesztő munkáját. A szerző azonos nevű fia által részben stilizálásnak, főleg kiegészítésnek szánt számos átírásnak köszönhetően végül is élvezetes szöveg kerekedett belőlük. Az emlékirat szerzője egy nagyváradi postamester. Érmellék, azon belül Albis szülötte 1892. október 8-án látta meg a napvilágot, egy föld nélküli zsellércsalád sokadik gyermekeként. Félbemaradt önéletírása gyermek- és ifjúkorát, az első világháború előtti „boldog”(?) békeidőket, frontélményeit, kései tanulmányait és Trianon után váradi polgárként megélt éveit tartalmazza, 1924-ig bezárólag. A két világháború között nagyváradi, erdélyi lapokban olykor cikkeket, verseket közlő, vitathatatlan íráskészséggel, humorral, végzettségénél magasabb műveltséggel rendelkező tollforgató hagyatéka hiteles dokumentum és lebilincselő olvasmány. (Sz. A.)
Lekerült a padlásról Lovas Lajos sógor egykori katonaládája, amelyből Feri bátyám halászta elő azokat a töltényeket, amelyekkel a Légy Molnár Sándor tűzhelyét röpítettük a levegőbe. Kidobáltam belőle a régi vackokat, Ides könnyezve-sírdogálva pakolta meg azzal, amit a regula meg a szíve diktált. Kitisztítottuk rendesen, kívülről be is festettük. Hamar megszáradt. Még a festék is tudta, hogy „rendkívüli időket élünk”… Nem volt könnyű emelgetni, ezért ki is hagyogattam belőle, amit csak a szerető anyai szív fölösleges aggodalma zsúfolt belé, aztán a hátamra vetve, megcsókolva Ides áldott kezét, apám könnyektől fénylő, borostás arcát, Zsófit, Etelkát, meg a sógorokat, elindultam a beláthatatlan végű, hosszú útra. Valamivel borúsabb hangulatban, rosszabb előérzetekkel, mint reméltem hetykén valamikor.
„Ugye, babám, gyöngyélet a katonaélet…”
Így kezdődött az a nóta, amelyet torkunk szakadtából daloltunk mi is azon az augusztus 21-i napon, 1914-ben. A Nagy utcán volt a gyülekező. Három szekeres gazda is befogott, hogy a keresztúri állomásra szállítson bennünket nehéz katonaládáinkkal. Heten voltunk akkor bevonulók, mint a gonoszok. Búcsúztatásunkra felgyülekezett az összes fehérnép. Még Tóth Sándorné is, talpig feketében. Annak a fia, Tóth Péter Sándor majd a rohatini ütközetben esett el. Albisra elsőnek az ő halálhíre érkezett. Anyja már előre gyászolta! Annyi virágot összehordtak nekünk a lányok, asszonyok, hogy akár Apátkeresztúrig beszórhattuk volna az utat, a vasútállomásig. Mi meg úgy acsarkodtunk a boldogságtól, mintha a tyúkszemünket szorította volna a csizma, pedig heten se ittunk meg egész dicsőséges utunkon két liter bornál többet.
Este már a debreceni kaszárnya udvarán vártuk, mikor kiáltják a nevünket. Abból a korosztályból csak ketten lettünk 39-esek. Még a kaszárnya udvarán is nótázgattunk. Közben falatoztunk, talán azért, hogy a ládáink súlyán könnyítsünk. Az irodából ki-kijött egy-egy altiszt, elkiáltott néhány nevet, ők aztán külön csoportba álltak, és egy öreg baka elvezette őket valahová. Hogy hová, azt csak másnap tudtam meg, amikor én is megkaptam a beosztásomat a Nyulasra. A módosabbak talyigást fogadtak a ládáiknak, de mi, vagy hárman, csak a vállunkon vittük.
Egyik pihenőnél a járda szélére tettem le a ládámat, egy gömbakác tövébe. Úgy telepedtem rá, hogy az utca hosszának voltam arccal. Törölgettük magunkról a verejtéket, közben csendesen beszélgettünk. Egy alacsony, háromablakos ház ablakai sarkig voltak tárva. Egyikben egy leányka babrált valamit. És mosolygósan nézett rám. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, amikor észrevettem. Éppen készültünk folytatni utunkat a talyigások után, amikor a leányka eltűnt a hűs szoba homályában.
– Láttad – kérdezte egyikünk –, milyen csillogó szemű kis fruska volt? Folyton téged nézett!
Igen nagy távolságra van a debreceni Pavilon a nyulasi barakkoktól, nagy fáradsággal cipeltük az anyai szeretettel súlyosbított ládáinkat azon az augusztusi forró délutánon, hogy lehetőleg a talyigásokkal egyszerre érkezzünk célhoz. Végül majdnem sikerült, mivel a homokon a talyiga is alig kecmergett. Az egyik barakk előtt már négy csoportban álldogáltak az újoncok, egy-egy öreg baka vagy altiszt körül. Bevezettek bennünket a terembe, és kijelölték az ágyunkat, amelyet ki-ki úgy ismert meg, hogy alácsúsztatta a ládáját, aztán ki kellett vonulnunk a barakk elé, parancskiadásra.
A parancs az volt, hogy bizonytalan ideig saját polgári ruhánkban maradunk, de ne képzeljük, hogy emiatt nem kötelez bennünket a katonai fegyelem. Másik reggeltől már tapostuk a Nyulas gyepét, tanultunk egyszerre lépni, és libasorban menni egymás után. Fegyver helyett dorongokat kaptunk, azokkal tanultunk vívni. Ez volt a „kiképzés”. Oktatóink tartalékos, öreg bakák voltak, akik valamilyen ürüggyel ki tudták vonni magukat a menetszázadokból, vagy már betegen kerültek vissza, onnét, a pokolból. (…)
Nem emlékszem, mikor, egyik reggel, kirukkolás közben, már a Pacsirta utcában jártunk, futott utánunk a napos: indulnunk kell a frontra! Erre mi belevágtunk: „Megjött a levél fekete pecséttel…”
A lakosság szórta ránk a virágot, rettenetesen szép volt! Ezeken a napokon a debreceni lakosság alig dolgozott. Polgári kötelességének tartotta vonatindulásig szórakoztatni a hadba induló csapatokat. Egészen estig osztogatták a mindenféle holmikat részünkre. Fürödhettünk, teljesen tiszta és új harisnyát, kapcákat, fehérneműt kaptunk. Szalonnát annyit, hogy alig bírtuk felvenni.
Hamar megérkeztünk az orosz frontra, Homonna körül húzódott már akkor.
Ennek az emlékiratnak akkor volna igazi értéke, ha legalább beszámolhatnék a földrajzi helyekről, amerre jártunk, és a körülöttük lezajlott harci eseményekről is. Sajnos, ennek a követelménynek nem tehetek eleget, több okból. Először is mint harcos baka csak egy voltam a sok közül, akik éjjel-nappal az utak és a szántóföldek sarát dagasztottuk anélkül, hogy tudtuk volna, hol járunk. Térképet talán nem is lett volna szabad hordanunk magunknál. Egy-egy falu végén leolvashattuk a nevét a tábláról, de a legtöbb helyen még az is hiányzott. A fronton lejegyzett naplómat utolsó sebesülésemkor, irattárcámmal együtt ellopták tőlem a harctéri hiénák. Közel ötven év távlatából pedig nehéz visszaemlékezni aprólékosan a történtekre. Az igazságtól nem szeretek eltérni. Ezért inkább a nagy általánosságokat említem előbb, amiből aztán a részletek is tisztábban tűnnek elő.
Elsőként hadd írjam ide azt, hogy a harctérre érkezésemtől (1914. november vége) karácsony harmadik napjáig, első sebesülésemig, egy negyed óráig sem voltam fedél alatt! Éjt, napot, akár esett, akár nem, örökké a lőárokban, a szántóföldeken töltöttünk, hegyoldalakon fetrengtünk a pocsolyában, mint a disznók. Ennek betetőzéséül, karácsony első napján a Dukla-szorosban, szakadó havas esőben, hátvédként parancsoltak be a hegyoldalon lévő lőárokba, amely a hegyről alázúduló vízzel telt meg. Sebesülésem percéig körülbelül 55 óra hosszat álltunk nyakig vízben. Ha olykor valamelyik baka elég ostoba volt ahhoz, hogy a víz kieresztése végett átfúrja a lőárok első falát, akkor meg úgy megfáztunk, hogy elment a kedvünk a további próbálkozástól.
A másik említendő tény, hogy ez idő alatt mi alig kaptunk főtt ételt. Kenyeret is alig. Amikor kaptunk is, hat főre jutott egy kenyér, sokszor egy egész raj osztozott rajta.
A harmadik följegyzendő tény, hogy minden ruhánkban nyüzsgött a tetű. Ha olykor egy-egy tüzet rakhattunk, azt körülállva kibontottuk a nadrágunk elejét, és százával sepertük tűzbe a rusnya férgeket. Bár a szép, tiszta fehérnemű a bornyúnkban volt, lecserélni magunkról a tetves szennyest soha nem állott módunkban.
A negyedik tényként említhetem: annyiszor szétvertek bennünket, hogy nem voltunk képesek egymással megismerkedni! A rangosak közül csupán kettőt ismertem, egyik Palkovics hadnagy volt, a századparancsnok, a másik meg egy Simanek nevű káplár, a rajparancsnokom. Ők ketten minden nehéz ütközetből szerencsésen kerültek ki addig, amíg ismerhettem őket.
A többi alig jött, már ment is, vagy a kórházba, vagy a tömegsírba. Valami Zeiss őrnagyot is hallottam emlegetni, de hogy melyikük volt, azt már nem tudom. Járt velünk egy kis őrnagy, éppen olyan piszkos bakaruhában, akárcsak mi, a hősi-halott-jelöltek, aki minden mocsokban osztozott velünk, úgy gondolom, ő lehetett.
Földrajzi elnevezések: Varannó, Homonna, Sztropkó, Turány, Mezőlaborc, Dukla, Bártfa, Zboró, Zagorc, a Szan folyó, az egész Keleti Beszkidek, Duklától az Uzsoki-szorosig, meg a mögöttük elterülő síkság. Ezeket mind bejártam. Egyszer, az egyik galíciai városon átvonulva, bementem egy boltba. Felmásztam a mázsára a felszerelésemmel – csak 110 kilót nyomtam! Ebből a testsúlyom legjobb esetben 57 kiló, tehát 53 kilónyi felszereléssel dagasztottam a galíciai sarat. A leégett házak romjai közt turkáltunk, ha csak tehettük, és az elégett káposztáshordókból marokszámra tömtük magunkba a perzselődött káposztát.
De nem is láttam senkit, aki egy-egy ütközet előtt félt volna a haláltól, hiszen a mi helyzetünkben a halál megváltást jelentett. – „Gyöngyélet a katonaélet…”
Mivel soha, egy percre sem voltam fedél alatt, bizonyára felvetik e kérdést: akkor hol aludtam? Először is az orosz fronton akkor vagy meneteltünk, vagy harcoltunk. Mikor tűzvonalba fejlődtünk, fedezéket kellett magunknak csinálni, ki-ki ahol feküdt. Én a felázott talajréteget a fejem alá hánytam a testem alól, golyófogónak. Ezzel egy teknőformájú mélyedés alakult ki alattam. Ennek, hacsak az eső nem esett, a feneke száraz volt. Mivel kimerült voltam, elfogott az álmosság, és azonnal elszundítottam benne. Az első órában nyugodtan alhattam, mert mindenki a saját árkának az ásásával volt elfoglalva, a parancsnokok is. Még ha észrevették is, hogy az egyik gödörnél szünetel az ásás, azt hihették, golyót kapott az ipse, és meghalt. Senki nem volt bolond a golyózáporban reszkírozni a saját bőrét, hogy ellenőrizze. Ezért én aludtam nyugodtan, míg át nem fáztam. Akkor aztán elkezdtem mozogni, hogy felmelegedjem. De akkor már többnyire ott is kellett hagynunk a fedezéket, és előre, esetleg éppen a soron következő rohamra menni.
Hosszas menetelések közben már nehezebben sikerült az alvás. Kétórás menetelés után tartottunk rendszerint pihenőt. Ezeket használtuk fel rövid szusszantásra. De előfordult, hogy menet közben is elszundítottunk, még álmodtam is az édesanyámról! A test gépiesen végezte a munkát, a szellem meg kereste a pihenés módját. Két könyökömmel érzékeltem a mellettem haladó bajtársakat.
1914. december 12-én aztán éhségtől, fáradságtól elcsigázva, összerogytam az országúton. Szanitécek vittek a legközelebbi faluig. Egy szénacsűrben helyeztek el. A gazdával ennem adtak, és azt mondták, másnap keressem fel a segélyhelyet. A gazda hozott egy bögre tejet, meg egy darab klebát (kenyeret), amit én olyan étvággyal fogyasztottam el, mintha sose ettem volna. Dehogy indultam én a segélyhely keresésére! Inkább mentem a csapat után. Este aztán összetalálkoztam az ezred összes konyhájával a duklai országúton. A szakács adott egy csajka jó húslevest és egy rakás főtt húst. Annyit, hogy a kenyérzsákomat megtömhettem vele. Csak kenyeret nem tudtak adni.
Én aztán ott topogtam a konyhák körül, hogy megvárjam a század küldönceit, akik felvételezni jönnek az élelmet. Igen ám, de egyszer csak az ötödik század emberei bontakoztak ki az országút melletti cserjésből, egy őrmester vezényletével. Meglátja a konyhát, kiadja a parancsot, hogy az emberei bontsák le a zeltlapot (sátorlapot) a hátukról. Vízhatlan, finom vászon volt, amiben a pokrócot tekercs alakban tartottuk, használaton kívül, a bornyúra szíjazva. Az őrmester emberei kezdték egymásról bontogatni a sátorlapot. Meglátja, hogy én a fülem botját se mozgatom. Odajön, és hegymászó botjával végighúz a hátamon.
– Az anyád istenit, nem mozogsz?
Ha elárultam volna, ki vagyok, főbe is lőhetett volna, mint olyat, aki kivonta magát a harcból, és hátul cselleng. Kelletlenül ugyan, de odafordítottam a hátam az egyik emberének, hogy bontsa az enyémet is. A beszerző őrmester a konyhánál osztotta ki a századok járulékait. Én csak akkor láttam, mi mindent adnak járulék címén az egyes századoknak, amiből „infanteriszt Büdös” – a közkatona – sohase látott mást egy-egy szelet komiszkenyérnél. Hogy ki ette meg a többit, az ma is rejtély előttem!
Három ember vitt egy-egy sátorlapon kenyeret. A negyedik konzerveket, cigarettát, dohányt, cibakot (kétszersültet); az ötödik kakaót, kávékonzervet és kockacukrot. Én félreoldalogtam, nem akartam semmit a sátorlapomba, hiszen nem közülük való vagyok, de vagy három süvegcukrot és vagy ötkilónyi rizst mégis odapakoltak nekem is, néhány konzerv mellé.
Mikor megrakodtunk, az őrmester elindult a sűrű cserjésben, mi meg egyesével, libasorban utána. Én hátulsónak maradtam, mert nem láttam jónak az ismeretlen őrmesterrel az ő századukhoz csatlakozni. Maradoztam szépen, mígnem bevágódtam a cserjés sűrűjébe, és vártam. Nem volt szép dolog tőlem, de a durvaságra nem válaszolhattam másként.
Egy év múlva tudtam meg, hogy azt az őrmestert lefokozták, mert az eset után személyi motozás alkalmával tizenkét konzervet találtak a bornyújában, a pucerjánál meg nyolcat. Ugyanakkor a legénységet hetente botozták, ha nem volt meg a tartalék konzervje, mert éhségtől gyötörve megette. Éjfél után aztán nagy lármával érkezett oda a mi hetedik századunk. Ez csupa ismerős bajtársakból állt, nemrég kerültek a harctérre. Még a századparancsnok főhadnagy is ismert Debrecenből. Jelentkeztem nála, és elmondtam, hogyan maradtam le a saját századomtól, és kértem, engedje meg, hogy addig az ő századához csatlakozzam, míg az enyémmel nem találkozhatok, és igazolja a jelentkezésemet. Teljesítette a kérésemet. Akkor éjjel foglaltuk vissza Duklát, ki tudja, hányadszor már! Otthoni szomszédommal, Csomay Sándorral védtük egymást a szuronyharcban. Reggel a duklai temetőben foglaltunk állást egymás mellett. A cukorból két süveget elosztottam, egyet pedig darabokra tördelve a bornyúmba tettem, két konzervvel. 13-án délelőtt szuronyrohamra mentünk, és kiszorítottuk az ellenséget az állásából. Délután már saját századommal nyomultam előre.
Akkoriban történt, hogy egy támadás előtt valami vízmosásba zsúfoltak össze bennünket. Századunk akkor vagy 150 emberből állhatott az előírt 250 helyett. A vízmosásnak meredek partja volt, úgy, hogy csupán egy helyen lehetett belőle előre jutni. Mikor aztán támadásra indultunk, egyenként felevickéltünk a parton a szántásra, hogy harcvonalba fejlődjünk. Akik az elején jutottak ki, már egy jó kilométert haladtak előre. Simanek káplár ezt jó ürügynek találta, hogy a felvételezett ellátmány nagy részét magának tartsa meg. A rajhoz én vittem a járulékot, s tudtam, mennyit adtak egy-egy főre. Egyetlen eset volt, hogy szalonnát is láttam, amióta a Debrecenben kapott adagom elfogyott. Erőltetett menetben nyomultunk előre. Azt mondtam a káplárnak, hogy míg szét nem oszthatja a porciónkat, kölcsönözzön a magaméból egy cigarettát. Erre ököllel az arcomba vágott:
– Nesze cigaretta!
– Most már kérem a szalonnát is! – mondtam.
Egy másik pofonnal azt is kiadta.
– Na, a legközelebbi pihenőn jöjjön csak velem kihallgatásra a hadnagy úrhoz!
Erre már kékült-zöldült a káplár úr mérgében.
A legközelebbi faluban aztán raszt (pihenő) volt. Én tisztelegve a káplár elé álltam, és kértem, vezessen panaszra.
– Gondold meg jól – mondta –, ha az életed kedves!
– Meggondoltam, menjünk!
Palkovics hadnagy épp hogy elhelyezkedett egy parasztház szobájában, amikor beléptünk. Szokatlan jókedvében láttam. A káplár jelentkezett:
– Herr Leutnant, ich melde gehorsamst zum Beschwerde! – Németül, magyar a magyarnak…
A hadnagy hozzám fordul s kérdi:
– Na, mi az, fiam?
Elmondom hűen, és mutatom a csonka fogamat meg a dagadt képemet, összeroncsolt, vérző ajkaimat.
Simanek káplár parancsot se várva kezd mentegetőzni. A hadnagy lehordja. Aztán megkérdi, miért nem osztja ki az ellátmányt mindjárt, ahogy megkapja? A káplár elmondja, hogy a tegnapi támadás alkalmával az ő rajvonala gyáván viselkedett, késedelmesen fejlődött fel, azért nem osztotta ki.
– Hallod fiam, ehhez mit szólsz? – kérdezte Palkovics hadnagy.
– Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, ott a helyzetből adódott a késedelmesség. Fizikai lehetetlenség volt egyetlen helyen, egyesével kijutva a száznegyvenediknek egy vonalba jutni a legelsővel.
– Igazad van, fiam! Káplár úr, a legközelebbi raszton jelentkezni fog kétórai kikötésre. Abtreten!
Mikor kiléptünk a szobából, fennhangon fenyegetőzött Simanek:
– Az anyád istenit, most aztán jól vigyázz!
A hadnagy meghallott belőle valamit. Utánunk szólt, hogy a büntetés letöltése után pedig, a bosszúállás megelőzése végett, áthelyezi őt a második századhoz.
A következő raszton a káplár úr nem jelentkezett a büntetése kitöltése végett. Ezért a hadnagy felemelte a büntetését még két órával. Azonban nem volt aznap több raszt, támadásra kellett felfejlődni. Rajparancsnok-helyettes én voltam. Egymás mellett jártunk, és mind a ketten tudtuk Simanekkel, hogy mihelyst el lehet sütni a fegyverünket, egyikünk befejezi a háborút…
Éjfél körül, egy szántóföldön aztán parancsot kaptunk: ássuk be magunkat. Én, ahogy már említettem, csak tekenőnyi gödröt vájtam magamnak, aztán pihentem. Simanek meg ásott buzgón, srapnelmentes fedezéket csinált, ha csak tehette. Ekkor is lőtt bennünket az orosz tüzérség. Ő nagy hévvel ásott, én meg elszundítottam. Egyszer csak arra ébredtem, hogy valaki segítségért kiáltoz. Simanek volt. Ráomlott az elázott föld. Mikor hason odacsúsztam a fedezékéhez, a sötétben is észleltem az omlást, sőt mi több, én alattam is dőlni kezdett a Simanek ásta gödör felé a föld. Alig tudtam megkapaszkodni, hogy magam is az ő árkába – sírjába – ne csússzam. Tudtam, hogy tőlem függ az élete, illetve a képességemtől, hogy ki tudom-e idejében ásni az omlás alól. Ha valamiképp kihúzom, és ő már eszméletlen vagy élettelen – ahogy a helyzetet fölmértem –, senki se mossa le rólam a hamis vádat, hogy én tettem el láb alól, mert összekülönbözésünkről és kölcsönös fenyegetéseinkről a bajtársak is tudtak.
Drámaírók, tragédiaszerzők tollára való konfliktus: mit csináljak? Segítsek, s ezzel képletesen szólva „magamat ássam el”, vagy hagyjam veszni, vagyis ha nem tettleg, de lényegében véve – a segítség elmulasztása révén – szándékosan váljak gyilkosává?
Félévi harctéri élet elegendő volt ahhoz, hogy mindeddig tiszta jellememet és erkölcsi tartásomat lealjasítsam. Kotortam még magam alá egy kis földet, és gyors elhatározással visszahemperegtem a magam árkába, mintha nem is hallottam volna imént a segélyt kérő kiáltását. Olyan gonosz, annyira aljas és ellenemre törő gazembernek mutatkozott, hogy nem volt lelkierőm másképp – emberségesen – cselekedni. Lerohadtam az ő színvonalára!
Volt a zsákomban egy kis ital, titkon rejtegetett rum, szuronyroham esetére tartogattam, Most elővettem, és az egészet bekortyoltam. Néhány perc múlva, dobogó szívem zakatolása ellenére, elnyomott az álom. Azt álmodtam, hogy ugrálok a beomlott fedezékén, taposom rá a földet, hogy mennél biztosabban alatta vesszen. Nem éreztem gyilkosnak magam! Hiszen ha orosz katona lett volna, ez lett volna a kötelességem, noha az soha semmivel nem ártott nekem. Miért kellene nekem a Simanek-féléket életem kockáztatásával is menteni? Hogy végül ő lőjön le?
Ma nem így látom, ma szégyenkezem, és meghajtom előtte feloldozásért esedező lélekkel a fejem. Éveken át elkísért ez a rettenetes emlék.
Reggel, az előrenyomuláskor aztán láttam, hogy milyen homokos volt ott a földréteg, és ő még padmalyt is csinált, hogy legalább másfél méteres réteggel védje magát a robbanó lövedéktől. Még a fegyvere se látszott ki az omladék alól…
– Elnyerte méltó büntetését! – mondották bajtársaim.
Megszokott dolog volt ott a halál. A gazdasági altiszt kereszttel jelölte meg a névsorban a nevét. Egy adag menázsival kevesebbet adott a következő napon a negyedik szakasz részére, de a többit legalább attól fogva megkaptuk.
Emlékezéseimben még ki kell térnem ezzel a Simanek tizedessel kapcsolatban némely dolgokra. Akármikor felderítő járőrre volt szükség, mindig Simaneket bízta meg a századparancsnok:
– Káplár Simanek! Vegyen magához ennyi és ennyi embert, és a skicc alapján kifürkészik ezt vagy azt a magaslatot, völgyet, falut, utat stb.
Ekkor a káplár kijelölte a rajból azokat, akikkel kiruccant. Mióta én az ő rajába kerültem, mindig vele kellett mennem, meg egy nem tudom, kiféle Kálmánnak, aki civilben pincér volt Kassán, és jól értette a szláv nyelveket. Én nem tudom, honnan volt bennem az az adottság, hogy bugris parasztfiú létemre, minden térkép nélkül, egyedül is visszataláltam a csapathoz a jelentéssel azokon a járhatatlan utakon, keresztül-kasul hegyeken, völgyeken. Magam csudálkoztam a legjobban, amikor a csapathoz értem, annyira nem voltam biztos a dolgomban. Azt hiszem, az értelemnek nagyon kevés köze volt ehhez. Inkább az ösztönöm működött jól. Megfigyeltem csupán, hogy mikor előre mentünk, a sarkcsillag felé haladtunk, bizonyos kanyarok leszámításával; hátrafelé vonulásuknál pedig természetesen az egésznek a fordítottját követtük.
Bár annyiszor megjártuk a csatateret, mintha egy táncteremben lépkedtünk volna előre és hátra, nem lett volna éppen szégyen utunk egyes részleteit se felismernünk, de agyonterhelve a teljes téli felszereléssel, olyan csüngő orral jártuk mi a Kálváriát, hogy még az út szélét se láttuk sokszor. Meg aztán állattá aljasodva nem is nagyon izgatott bennünket a táj.
Simanekkel kapcsolatban felrémlik még emlékezetemben valami. December elején történt. Előnyomulóban voltunk. Valamelyik falun kívül táboroztunk. Szólítják Simaneket, hogy az egész rajjal induljon kikutatni a szemben levő hegy gerincét: olyan sötét volt, hogy az egész világot hegynek láttam. Ekkor egy fényszóró csóvája megvilágította a nevezett gerincet, rajta egy magas fát. Az volt kitűzve célul. Aki eléri, az kisezüst kitüntetést kap. Azt hiszem, a fénycsóva odairányítása nem volt véletlen. Megindultunk a kijelölt irányba. A hegy alja keresztbe nyúló parcellákból állt, szántóföld volt. A keskeny földszalagokat sokhelyütt méternél is magasabb, gyepes, meredek part választotta el egymástól. Az eső szakadt. Rajvonalba fejlődve, egymástól tíz-tizenöt méternyire botorkáltunk felfelé. Ebben az alakzatban még nappal is nehéz előre haladni anélkül, hogy el ne veszítse az ember az összeköttetést. Éjjel pedig kizárt dolog, hasonló talajon. Viszont hangosan beszélni – saját érdekünkben – nem volt szabad.
A rettenetes teherrel nagy keservesen már megmásztam néhány meredek partot. Hiába szóltam jobbra, hiába szóltam balra, választ sehonnan nem kaptam. Viszont az éppen előttem álló partra már sehogy se tudtam felkapaszkodni. Akárhányszor próbáltam, mindig visszaestem. Ekkor merész elhatározásra jutottam. Belecsavartam magam a sátorlapba, és lefeküdtem a part tövéhez. Menjen, aki tud. Nem emlékszem, mennyit alhattam, egyszer arra ébredtem, hogy beszélgetnek körülöttem.
– Kik vagytok? – kérdezem. Kiderült, hogy a mi rajunk. – Én is az vagyok – mondom. – Hol van Simanek káplár úr?…
– Ott alszik a bokorban!
Mintha összebeszéltünk volna, mindenki annak a partnak a védelmében éjszakázott, vezető és vezetettek egyaránt! Már erősen szürkült az ég. Azon gondolkoztam, vajon miként fogalmazza meg a káplár úr a jelentését. Ekkor Simanek – mintha csak nekem válaszolt volna – annyit mondott:
– Osztán pofa be!
Nem tudom, mit s hogyan jelentett akkor. De két nap múlva ő megkapta a kisezüstöt!
Így ment az akkor…
A szöveget gondozta, szerkesztette: Szilágyi Aladár