Gyökerek nélkül nem nőnek fák – Gondolatok egy falumonográfia bemutatóján (Kovács Veronika: Nagykakucs monográfiája)
Mélységes mély a múltnak kútja – írja Thomas Mann bibliai időket idéző hatalmas regénytetralógiájában. Az ezredévekkel, sőt még a jó néhány századdal korábbi valóság állapotait búvárló kutatónak is nagyon nehéz hiteles képet alkotni a vizsgált kor viszonyairól, embereinek életviteléről, szokásairól, az egyéni és közösségi sorsokat alakító eseményekről. Mert az idők homályából csak a felszín alatt, barlangok mélyén vagy más, jeltelenné vált valamikori szálláshelyeken megőrződött archeológiai leletek – egynéhány cserép- vagy csontdarab, használati eszköz, fegyvernek használt tárgy stb. – hordoznak fontos „üzeneteket” az érdeklődő utókor számára.
E kiadvány (Kovács Veronika: Nagykakucs monográfiája, Nagyvárad, 2011.) szerzőjének is hasonló nehézségekkel kellett megküzdenie a kutatott régió ősi tartózkodási helyeinek, kezdetleges településeinek számbavételekor.
A nagyváradi kutató-levéltáros a ködbe vesző régmúlttal indítja a falu élettörténetének leírását, hogy századok grádicsain fölfele lépegetve elérkezzen a jelenkorba, közel napjainkig követve a történelmivé jegecesedett eseményeket.
Ezer esztendő nagy idő – mondja Kós Károly –, még népek történetében is. Magyarkakucs valamikor az államalapítás kiteljesedésének időszakában keletkezhetett. Meggyökerezése és története hihetően kisded templomának köszönhető. Árpád-kori istenházát Szent István királyunknak ama törvénye alapján emelhették, mely uralkodói parancs értelmében minden tizedik falu köteles volt egy templomot építeni. Írott források szerint az idő tájt a Gutkeled nemzetségnek (Péter király idején idetelepedett sváb család) Bereg, Gömör, Sopron, Szatmár, Zemplén és más vármegyék mellett Bihar vármegyében is jelentős birtoka volt, így elképzelhető, hogy ők építtették a falu közepén álló kis kápolnát. Építészeti stílusa (román) is erre utal. A könyv a tájegység természeti leírásával indul. Megismerhetjük belőle a Sebes-Körös felső folyásának éghajlatát, domborzatát, folyóvizeit, amelyek szünet nélkül módosították a táj képét. Amint azt a falu határrészeinek neve is mutatja, Magyarkakucs határa az év nagy részében vizenyős, mocsaras terület volt, s csak a 19. században elkezdett folyószabályozások révén alakult ki fokozatosan a tájegység mai képe.
A Sebes-Körös felső folyásának vidéke ősidők óta lakott terület volt, ezt a különböző régészeti leletek bizonyítják. A bihari tájakon – jegyzi meg az író – állandó, illetve tartós települések az Árpád-kor első századaiban alakultak ki, s létrehozói a honfoglalás után Biharban megtelepedő magyarok voltak. A vidék birtokbavétele a 10. században kezdődött. A Körös-völgyében állandó telepek a 10–11. század fordulóján keletkeztek. A honfoglaló magyarság megmaradása a Kárpát-medencében az által volt lehetséges, hogy feladta törzsi szervezetét, és hasonlatossá vált a nyugati keresztény királyságokhoz. A korabeli Karoling-kori jogfelfogás alapján minden gazdátlan terület a királyt illette meg, minek alapján az 1001-ben megkoronázott I. István (később Szent István) óriási területekkel gyarapította királyi vagyonát. (…)
Hogy nézhetett ki majd ezer esztendővel ezelőtt ez a Bihar megyei kis falu? Magam leginkább nagyobb tanyabokornak képzelem, melynek lakói laza, esetleges kapcsolatban álltak egymással. A kápolna felépültével a kis közösség élete az Úr háza körül kezdett szerveződni. Ugyanis Könyves Kálmán idején (1095–1116) „törvény tette kötelezővé a faluközösségeknek a templom körüli építkezést”, így akadályozva meg, hogy a faluszerű kolónia lakói „elvándoroljanak” a templom közeléből. A települések fokozatosan megerősödtek, egyre inkább körvonalazódtak. Idővel és a lakosság számbeli gyarapodásával Magyarkakucs is lassan kezdett a mai fogalmak szerinti faluformát ölteni.
(A szerző a könyv címében Nagykakucs néven szerepelteti a falut, a könyv testében pedig hol Nagykakucsként, hol meg Magyarkakucsként említi. Miért ez a „következetlenség”? Ennek az a magyarázata, hogy a falu szomszédságában létezik még egy Kakucs, amit románok laktak/laknak, így a két azonos nevű települést meg kellett különböztetni. Amaz hol Kiskakucs, hol Oláhkakucs, emez hol Nagykakucs, hol pedig Magyarkakucs néven szerepelt a századok során. Trianon után a román politikai vezetés nem engedélyezte sem a magyar, sem az oláh jelző használatát. Ma már „belátóbb” lett a román államhatalom, és a falu népe – nem hivatalosan ugyan, de – ismét használhatja a Magyakakucs nevet.)
* Magyarkakucs történetéről a régmúlt idők írásos dokumentumai nem tesznek említést. Legkorábbi írásos följegyzés 1343-ból való – tudjuk meg Bunyitay Vince kanonok A váradi püspökség története című munkájából –, amelyben a tudós pap részletes leírását adja az itt épült kis román kori kápolnának. A tudós egyházatya arról is beszámol, hogy „valószínűleg még a tatárjárás előtt (1241) a Gutkeled nemzetség valamelyik tagja építtette”. Bunyitay szerint a nagykakucsi templom a legkisebb ilyen plébániatemplom, „amelyből még jó néhány épült ebben a korban.” Arról is ír ez a tudós egyházatya, hogy a templom a 13. század első felében (tehát 1241 előtt) épülhetett, mert újabban általánosan elfogadott az a nézet, hogy „hazánk építészetében a román stílus a 13. századdal bezárul”, helyét a gótika veszi át.
Ugorjunk egyet az időben, és kössünk ki a mohácsi vésznél (1526) s az utána következő eseményeknél. Váradnak és Bihar vármegyének a többi partiumi résszel döntenie kellett, hogy a habsburgi Magyarországhoz akar-e tartozni, vagy inkább az újonnan megalakult Erdélyi fejedelemséghez (a 16. század közepétől a 17. század végéig). Bizonytalankodások, ingadozások után a főurak 1540. októberében a tordai országgyűlésen az önálló Erdélyhez való csatlakozás mellett döntöttek. Ám Bihar és a váradi területek hovatartozása továbbra is kérdéses volt. 1551-ben Ferdinánd visszanyerte Erdélyt és a kapcsolt Részeket.
Biharban az erőviszonyok tovább ingadoztak, de 1557 tavaszán Várad ostroma véget ért, és ettől kezdve Várad Erdély végvára lett. A Ferdinánd-párti váradi püspök vereségével, illetve az Erdély-párti Varkocs Tamás győzelmével megváltozott a város felekezeti színe is. Gyorsan és áldásosan vonult be Váradra, illetve egész Bihar vármegyébe a protestáns szellem.
Ám ez a kedvező állapot nem tartott sokáig, mert az unitárius János Zsigmond fejedelem korai halálával utódja, a katolikus Báthory István fejedelem befogadta a jezsuitákat Erdélybe, akik 1585-ben Váradon és Erdély-szerte megkezdték a rekatolizációt. Ekkorra Erdélyben már Báthory István kiskorú unokaöccse, Báthory Zsigmond lett a fejedelem, aki ellentmondásos politizálásával sok galibát és még több kárt okozott Erdélyben. Zsigmond 1598-ban átengedi Erdélyt II. Rudolf császárnak. Várad újra osztrák kézre kerül, és a város és környéke Habsburg kézen marad 1606-ig. A visszavonuló törökök feldúlják, elpusztítják Váradnak a vár falain kívüli részeit, a környező települések lakossága igen nagy veszteségeket szenved: „erre az időre tehető számos település elnéptelenedése a bihari tájakon”.
A 16. század végéről maradtak fenn adatok a dézsmajegyzékben, mely jegyzékből valamelyes képet kapunk a kor társadalmi-gazdasági viszonyairól, benne Magyarkakucséról is. Így a paraszti bérmunka formáiról. Megtudhatjuk, hogy az 1580-as évben szérűskert csak Telegden, Magyarkakucson és Örvénden volt felállítva. Ide gyűjtötték össze a dézsmálásra szánt gabonát a többi településről is, és itt is csépelték ki. Mindebből pedig arra következtethetünk, hogy Kakucs igen fontos szerepet töltött be ekkor a környék gazdasági életében. A 16. századi összeírásban találkozunk egy kimutatással Kakucs jobbágyságáról, illetve a faluközösség életéről. Összehasonlítva a többi települések összeírásaival, megállapítható, hogy Magyakakucs 1552-ben a legnagyobb települések egyike volt a környéken.
1599-ben Magyarkakucs, az említett falvakkal együtt, bordézsmát is adott. A kakucsiak öt szőlőparcellát műveltek, melyből kettő félholdas volt, és három egy-egy holdas, összesen négy holdon termesztettek – az örvéndi hegyeken – szőlőt. A szántógazdálkodás és a szőlőkultúra fő mezőgazdasági ágazatnak számítottak akkor Magyarkakucson.
A tizenöt éves háború lezárultával, illetve a Bocskai István vezette győztes szabadságharc 1606-os bécsi békéjével nyugalom szállt Erdélyre. Háttérbe szorult az idegen hatalom, megteremtődött valamennyi vallás egyenjogúsága. Az időközben fejedelemmé választott Bocskai István birtokában maradt a váradi vár, a vármegye pedig az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. Báthory István (1533–1586), Bethlen Gábor (1619–1629) és I. Rákóczi György (1630–1648) fejedelemsége alatt Erdély gazdaságilag megerősödött, népességben regenerálódott, sőt szaporodott, fejlődött a vidék, és újból megerősödött a református egyház. A század közepétől (1658) a fejlődés megtorpan. II. Rákóczi György szerencsétlen lengyel hadjárata Erdélyt és Bihart újból veszélybe sodorta. 1660 nyarán II. Rákóczi György a szászfenesi csatában megsebesült és a váradi várban meghalt. A török büntetőhadjáratot indított, és Várad ismét török kézre került. Ez a török hódoltság 32 évig tartott.
Magyarkakucsot ez időben még teljes egészében birtokolja a Telegdy testvérpár, Mihály és Miklós, akik 7-7 jobbágyházzal vannak összeírva. De a vidéken már olyan új nevek is megjelennek, mint Varkocs, Zólyomi, Csáky, Sennyey, Kornis, Géczi, Örvendi, Imrefi, Szemere és mások. Így a kakucsi gazdákat kezdik új nevek, új urak birtokolni.
A török hódoltság alatt álló területeken a lakosság kettős adóztatás alatt élt: a török is meg az erdélyi fejedelem is adót szedett tőle. A törökök ezt nem nézik jó szemmel, és felszólítják Apafi Mihály fejedelmet, hogy ne zaklassák az embereket. És valóban, a hajdúságban, a Sebes-Körös völgyében, a báródsági falvakban, valamint az élesdi (sólyomkői) uradalomhoz tartozó településeken adómegtagadásokkal találkozunk a jelentésekben.
A 17. század utolsó harmadában a török birodalom hanyatlásnak indul. 1686 őszén Buda vára felszabadul, a török kivonul Közép-Európából. Véget ér a 32 éves török megszállás, Bihar és Várad ismét Habsburg kézbe kerül. Várad visszafoglalása után a császári hatóságok elrendelték a vármegye összeírását, hogy felmérjék a lakosság erejét adókivetés céljából.
Ami a falut illeti: Magyarkakucson ezekben az évtizedekben is változatlanul gabonatermesztés és bortermelés folyt. A település gazdaságilag viszonylag stabil, az élet változatlan. Az összeírás Bihar megye területén 113 lakott helységet tüntetett fel, 370 települést pusztává váltnak nyilvánított. Az összeírás Magyarkakucsot se említi. Magyarkakucs is az elnéptelenedett települések közé soroltatott. De ez nem helytálló, mert a falu nem néptelenedett el, Kakucs kibírta a török hódoltságot.
A 18. század első évtizedeiben megteremtődtek a feltételei annak, hogy a hosszú háborúskodást követően „a mindennapok középpontjába a termelőmunka kerüljön”. Persze ekkor is adódtak kisebb zavaró elemek: a Rákóczi-féle szabadságharcok (1704–1711) miatt hadak vonultak át a vármegye területén. De zavaró volt az 1704-i rácdúlás és az 1710 évi pestisjárvány is, mely több áldozatot szedett, mint az 1717-es újabb tatárbetörés. A könyvnek ebben a részében a szerző bemutatja a szatmári békétől (1711) a Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezésig (1769) terjedő időszak legfontosabb dokumentumait, így betekintést nyerünk a korszak társadalmi, gazdasági folyamataiba is.
A 17. században kezdetét veszi a paraszti társadalom kisebb mértékű mobilitása, mely a rákövetkező században felerősödik: az örökös jobbágy mellett megjelenik a szabad-költöző parasztság kategóriája. II. József rendeleteivel eltörölte a jobbágy örökös röghöz kötését, és „Magyarország minden egyes parasztját felruházta a szabad-menetel jogával.” Ebben az időszakban a népesség növekedési üteme megtorpan a térségben és a faluközösség életében is, amiben egyaránt közrejátszottak: tatárbetörés, a pestisjárvány, a Rákóczi-féle szabadságharc és egyéb tényezők. Érdekes, hogy a kimutatásokban, táblázatokban többször is találkozunk ugyanazokkal a családnevekkel – Barabás, Domján, Gere, Lökös, Kocsis, Kovács –, aminek az a magyarázata, hogy a gazdák rég a faluban éltek, s az önállósult leszármazottak ugyanazon névvel szerepeltek. A népességmigráció ekkor még nem számottevő, ezzel majd a későbbi időszakokban kell komolyabban számolni. A 18. század utolsó harmadában a faluban a következő középületek voltak: ősi templom, kőből készült, zsindellyel fedett, tornya külön építve fából, azaz harangláb. A jegyzőség háza, benne a jegyző lakik, aki egyben tanító is a triviális iskolában. Uradalmi kocsma, két helyiséggel, pincével. Fából készült mészárszék. Két vízi malom. Egy családra öt személyt számítva, a 61 család 305 lelket számlált Magyarkakucson 1769-ben, ebből 55 ortodox és 250 református vallású. Az ortodox hitűek számbeli növekedése folyamatos a követő századokban.
A 18. század harmadik harmadában a Habsburg-ház kezdeményezte: készítsék el a falvak rendezési tervét, ami kétségkívül előrelépést jelentett a civilizáció útján. Kijelölték a településeken az utcákat, felmérték a beltelkeket, elrendelték az új házak építését: ezeket jól meghatározott sorrendben kellett építeni, kijelölt helyeken és meghatározott módon. Elrendelték továbbá, hogy amely házak ettől eltérő módon lettek felépítve, bontassanak le, és építtessenek újak. Kakucson is volt egy s más módosítani való. Az érintett gazdák: „megintettek, hogy házukat úgy fordítsák, amint a kegyelmes parancsolat tartja…” A falu ekkor egyetlen utcasorból állt, mely észak-déli irányba tájolt, és az utca mindkét oldalán 20-20 ház sorakozott. Ebből a kimutatásból pontosan megtudhatjuk, hogy a falu központjában, ahol a templom és a prédikátor háza állt, az utca térré formálódott. Ez volt a falu központja. Új nevek, vagyis újonnan beköltözöttek neve is felsoroltatik (Csép Luka, Ványa Flora, Cseri István, az Istok és a Szilágyi család). Magyarkakucs vázolt szerkezete lényegében ugyanaz maradt, amióta a falu Árpád-kori temploma megépült. Egy ház egy szobából, egy konyhából vagy pitvarból és egy kamrából állt. A házat, amely nem nyílt utcára, le kellett bontani és újat építeni, hogy annak legalább egy ablaka legyen az utca felől. Magyarkakucsiaknál nem találunk komolyabb panaszt, mint például a réviek esetében.
II. József császár nevéhez fűződik az első magyarországi népszámlálás is. Magyarkakucson ekkor a házak száma 35, a családoké 63, tényleges népesség 294, összes férfiak 155, összes nők 140, egy pap, három nemes, 41 paraszt, 25 zsellér, 46 gyermek élt. Az összeírás célja, megtudni a férfiak számát hadrafoghatóság végett. Az összeírásból kiderül, hogy a faluban a nagycsalád típusa dívott (53 házban 63 család élt), hasonlóképpen a társadalmi rétegződésről is képet alkothatunk. A kimutatásból az is kitűnik, hogy új családok letelepedése a faluban ekkor elenyésző (2), inkább a nagycsaládokból szakadnak ki újak, fiatalok családot alapítanak, házat építenek maguknak, tehát a falu anyagilag is gyarapszik. Magyarkakucs a 17. században „a legnagyobb települések egyike a környéken”, később, nagyságát tekintve, közepessé válik.
Magyarkakucs lakóinak döntő többsége jobbágy, kis részük zsellérsorban élt, maximális függőségben földesuraik kénye-kedvétől, akik még a vallásfelekezeti hovatartozásukat is megszabhatták (cuius regio eius religio). Mária Terézia jelzett úrbérrendezése (1769) azonban korlátokat szabott a földesúri önkényeskedéseknek, ami „sorsfordító erejű volt a magyarországi agrártársadalom életében”.
Magyarkakucs azon települések közé tartozott ekkor, amelyekre a szőlő- és a bortermelés, a gyümölcstermesztés és a belőle készült aszalványok, illetve a pálinkakészítés volt jellemző. Juhot és sertést is tartottak, méhészkedtek és erdőltek. A gazdák bekapcsolódtak a vidék áruforgalmába, szekerekkel járták a falvakat, kupeckedtek, terményeket cseréltek ki, de a fölös termés javarészét piacokon értékesítették.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ezt a vidéket is érintette. A márciusi ifjak fellépését követően Váradon tanácskozó ülést tartottak, mely a polgárság részvételével népgyűléssé alakult át. Elfogadták a márciusi ifjak 12 pontját, köztük szerepelt a „jobbágyság felszabadítása”. Ez érintette legközvetlenebbül a kakucsiakat. A jobbágyrendszer eltörlése a polgári átalakulás egyik alapfeltétele volt. Természetesen ennek a követelménynek a gyakorlatba ültetésekor itt is kisebb-nagyobb súrlódások jelentkeztek. Valószínű, hogy magyarkakucsi fiatalok is részt vettek a szabadságharcban.
Mint jeleztük, Magyarkakucs lakossága szerencsésen túlélte a törökök elleni harcok viharait. A tájék etnikai térképére azonban döntő hatással volt az a körülmény, hogy a törökök elleni háborúk során teljesen elnéptelenedett vidékekre és/vagy gyéren lakott településekre kezdett beszivárogni több más ajkú népesség, a földesurak pedig a munkaerő biztosítása végett betelepítéseket végeztek. A 18. századtól főleg a román és a délszláv – többnyire szerb – migráció, valamint a svábok betelepítése révén bekövetkezett a lakosság területi kiegyenlítődése. Számszerűen kimutatható, hogy Magyarkakucsra a 18. század második felétől kezdenek beszivárogni az ortodox hitű románok, akikkel a magyar őshonos lakosság századokon át békében és egyetértésben élt. A folyamatosan gyarapodó magyarkakucsi románság hit- és egyházszervezeti élete talán még a helyi reformátusságénál is viszontagságosabb volt, hisz saját templom építésére csak 1926-ban nyílt lehetőségük, saját pópájuk máig nincs. Szerző átfogó képet fest a magyarkakucsi görögkeleti egyház történetéről is. (…) *
Magyarkakucson 1910-ben 545 személy élt, húsz évvel később csak 531, a hiányzó szám a világháború következménye. A nemzetiségi és vallási megoszlást illetően az arányok lényegében nem változtak. A helyzet gazdasági téren nehezedett, mert a harmincas évek vége már a háborús készülődés jegyében telt. 1939 őszén kitört a második világháború. Magyakakucsiak is érintettek voltak benne. De a parasztembert a nagypolitika nem érdekelte, nem is értette. Őt csak egy dolog foglalkoztatta: a család, az otthoni élet, van-e ki megművelje a földeket, gondozza az állatokat. Az otthon maradottak is sokat szenvedtek, de a legnagyobb veszteség azok a személyek, akik hősi halált haltak. A szerző 14 magyarkakucsi hősi halott nevét tudta felbúvárolni, de nem biztos, hogy ez a végleges szám.
Romániának a szövetséges hatalmakhoz való csatlakozása 1944. aug. 23-án hamarosan hadszíntérré változtatja a még akkor Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyt is. 1944. október 12-én a szovjet-román csapatok bevonulnak Nagyváradra, október 15-én Rév környékére, és Ősi irányából közelítik meg Magyarkakucsot. Innen Rikózsd és Szászfalva irányába vonulnak tovább. Ugyanaz év november 11-én bevezetik a szovjet katonai közigazgatást. Következik a népi demokrácia, majd a szocialista demokrácia embert próbáló időszaka, amit az idősebbek személyesen is átéltek, és szerencsésen túléltek.
*
A szerző igen részletesen, majdhogynem teljességre törekvőn mutatja be a magyarkakucsi református egyházközség életét és tevékenységét, felvázolva egyszersmind a felekezeti és a világi oktatás történetét is a faluban.
A református hit követői közé tartozott Telegdy Miklós is, Magyarkakucs akkori földesura, aki kiterjedt birtokain, Körös-völgyi falvaiban a Helvetica Confessio tanítóit és papjait helyezte el (cuius regio eius religio). Telegdy Mihály, Miklós testvére azonban megmaradt hithű katolikusnak, emiatt a két testvér között villongásokra is sor került, sőt – írott dokumentum szerint – emiatt „mindkét részről emberhalálok estek”. Ennek ellenére az új hit erőteljesen terjedt, s a falu életében meghatározó tényezővé vált. A falu lakói határozottan kitartottak hitük mellett akkor is, amikor 1660 után Várad és környéke török uralom alá került. Amikor Erdély megint Habsburg kézbe jutott, az új hit vezetőinek nehézségekkel kellett megküzdeniük, de II. József 1781. évi türelmi rendelete, illetve a császár 1786-ban kiadott nyílt parancsa enyhített a megtűrt egyházak helyzetén. A protestánsok is vallásszabadságot kaptak, ám bizonyos feltételekkel. Építhettek ugyan templomokat, de azok nem lehettek magasabbak a környező épületeknél. Ezért tornyot nem emelhettek. Ez a magyarázata annak, hogy Erdélyben, Magyarország-szerte a református templomoknál sok helyütt kőtorony helyett haranglábbal találkozunk. Másik ok pedig a szegénység volt. Ilyen haranglába volt a magyarkakucsi templomnak is a századfordulóig. (1900)
A korabeli feljegyzésekből sok mindent megtudunk az egyház belső életéről is. Íme egy 1768-ból való bejegyzés: „Én, B. Molnár András híven szolgálok, az Isten háza és parochiális házakra serényen vigyázok, az elöljárókat szorgalmatosan értesítem a hiányosságokról. A tanítóknak rendes fizetéseket az ő idejében, személyválogatás nélkül beszedem és által adom. A búzára vigyázok, hogy ajjás vagy polyvás ne legyen és igaz mértékkel szedessék és átadassék és ugyanazon mértékkel adom által a belső személyeknek, amelyet én a lakos gazdáktól szedek. Ezekből legkisebbet is sem a magam, sem külső haszonra nem fordítok. Stb.” Az egyház az időben nemcsak a hit terjesztője, a lelkek oltalmazója volt, hanem a falu mindennapi életétől, a bevett gyakorlattól eltérő deviáns magatartásokban, főleg az erkölcsiekben is eligazító szerepet töltött be. Íme, egy 1769-ből való vallomástétel: „Mi alább is megírtuk prezentitus agyuk tudtukra, akiknek illik, hogy mi minekutánna a házasságbéli egyenetlenség, békétlenség miatt, össze háborodtunk volna, különben összve nem békélhettünk hanem a Szent Eccla. becsületes előljárói által még pedig ilyen pretextus alatt, hogy én Pusztai István magamat teljességgel megoltalmazom attól, hogy a Szilágyi János Uram feleségivel magánosan sem nem társalkodom, nem beszélek vele barátságot nem tartok. Én is pedig Egri Rebeka ettől magamat teljességgel megoltalmazom, hogy az én becsületes Férjemet mint jó és becsületes embert megbecsülöm, utána nem leselkedem, felőlle akárhol járni fog nem tudakozódom, szivemet, lelkemet abba megcsendesítem és mától fogva engedelmes és jó szó halló hitestársa leszek melyről adom ezen kezem x vonásával és a rosszat elkerülöm.
Pusztai István keze x vonása
Egri Rebeka keze x vonása.”
Vannak egyéb természetű – például kritikai – bejegyzések is: 1834-ben Péczeli Pál prédikátort a magyarkakucsiak „nem akarják többé maguk közt látni, részegeskedéséért és több botránkoztató cselekedeteiért”.
Ennek a kis egyházközségnek majd mindig gondot jelentett a lelkész és a tanító fenntartása. Ez volt a fő oka annak, hogy gyakran cserélődtek a lelkészek, egy lelkész két helyen is tette a szolgálatot: Kakucs és Rév. Nem lévén saját lelkésze a falunak, az is megtörtént, hogy az itt született gyermekeket másutt keresztelték meg, vagy Réven a reformátusoknál, vagy Ürgetegen az ortodoxoknál.
1942-től Magyarkakucs református lelkésze Horváth János volt, aki 17 éven át szolgálta nagy odaadással és gondoskodással hívei lelki épülését és az egyházközség vagyonának kezelését. Miután az Aranykönyv megsemmisült az 1944. októberi rongálásban, ezt pótolandó, egy kicsinyke füzetbe kezdi feljegyezni az egyházban történt eseményeket. Idézünk a háborút követő 1945-ös esztendő utolsó feljegyzéséből: „Ezek után mindazoknak, kik megértvén egyházunk maga erejére utalt helyzetét, meghallották a kérő szót, s az egyházat, melyet az ősök bizonnyal nagy áldozatok árán tartottak fenn az elmúlt idők viharaiban és adtak át nekünk, akár pénzbeli, akár természetbeli hozzájárulásukkal segítették, hálát, köszönetet mondok. Szolgáljanak követendő példáik a jövőre nézve, mikor – lehet – még nagyobb nehézségekkel kell megküzdenünk, mitől Isten őrizzen…”
Horváth János tiszteletes megérezte az elkövetkező közel fél évszázad mostoha körülményeit, mely sanyarú évek nem is olyan rég múltak el fejünk felől. Tisztelet illesse mindazokat, akik akár lelkipásztorként, akár világi tisztségviselőként, akár egyszerű hívekként hozzájárultak a magyarkakucsi református egyházközség működéséhez, és nem kis mértékű gyarapodásához – értesülünk a hálás feljegyző keze vonásából.
A monográfia szerzője külön fejezetben tárgyalja a román ortodox egyház történetét, amit román nyelven külön, könyvecske formában is kiadtak. Mint már említettük, Magyarkakucson először ortodox hitűek a 18. sz. folyamán kerültek feljegyzésre. Közel két és félszáz éves hitéletük története legalább olyan drámai képet mutat, mint a református magyaroké, azon egyszerű oknál fogva, hogy nekik csak a huszadik század első harmadában (1926) épült lakóhelyükön templomuk. Hitüket, persze, mindvégig gyakorolhatták s gyakorolták is a közeli Kiskakucson. Papjuk ma is a szomszédos Ürgetegről jár be a faluba szolgálni. *
A szerző ama megállapítása, miszerint „a falu iskolájának a megalapítása és évszázados fenntartása szorosan kapcsolódik a református egyházhoz”, mindenben helytálló. Mivel a református egyház nemzeti egyház, számára az anyanyelv, a nemzeti kultúra kérdése mindig is elsőrangú kérdés volt és mindenkori feladata marad. Gondoljunk a Károli Gáspár-féle utolérhetetlen szépségű, veretes nyelvezetű Biblia-fordításra. A református egyház az az intézmény, amely először adta az emberek kezébe az anyanyelvű Bibliát: olvassák, értelmezzék és terjesszék. A református lelkipásztorok nem latinul, ószláv meg ógörög nyelven miséztek, mint például a római katolikusok, illetve az ortodoxok, hanem anyanyelven hirdették Isten Igéjét, és énekelték a zsoltárokat, híveikkel együtt.
A református felekezeti oktatás felépítésében már a 17. század közepétől nagy szerepet játszott a Debreceni Kollégium. Mint anyaiskolából, innen rajzottak szét az idősebb és jobb képességű tanulók Bihar megye vidéki egyházaiba, ahol maguk szervezték meg az iskolákat és látták el az oktatást. Megbízatásuk három évre szólt, aztán visszatértek az anyaiskolába, hogy befejezzék tanulmányaikat. Voltak azonban olyanok is, akik nem tértek vissza, hanem megmaradtak tanítónak és véglegesítették képzésüket. Magyarkakucson a 17. század első harmadától a század közepéig ordinált (felszentelt, rendelt) papok végezték a hívek lelki gondozását, akik gondot fordítottak a gyermekek nevelésére is, ami az írásra, az olvasásra és a számolásra terjedt ki.
A 18. század első felében Magyarkakucson minden bizonynyal már létezett felekezeti iskola. A 18. és 19. században – amint a dokumentumokból kitűnik – az egyházközség papja egyben tanító is volt. Mária Terézia császárnőnek 1777-ben kiadott tanügyi rendelete, a Ratio Educationis korszerűsítette a közoktatást. A népiskolákban az első két év kötelező volt, az oktatás ezen a szinten anyanyelven történt. Írás-olvasás, alapszintű számolás, vallásoktatás – ezek voltak a kötelező tárgyak. Később ez bővült az énekléssel, az aritmetika és a história alapismereteivel. Az ortodox felekezeti iskolák Bihar megyében a 19. század második felében alakultak ki, így a kiskakucsi (oláhkakucsi) iskola is. Magyarkakucson állami iskola 1896-ban létesült, vegyes – fiú-leány – osztályokkal, valamint gazdasági ismétlő tanfolyammal. Az iskola 1–6. osztályos volt, 1923-ig magyar nyelvű. Az iskola épülete, amit 1897-ben emeltek, 80 tanuló befogadására volt alkalmas. Magyarkakucson 1896-tól már csak állami iskola működött. Az Apponyi-féle törvény értelmében hangsúlyt kellett fektetni az oktatók felkészültségére is, képesített okleveles tanítók pályázat útján nyertek jogot a tanításra.
Trianon után az iskolák működését az átmenetiség jellemezte, az új törvények meghozásáig. Ezerkilencszázhuszonhárom után román tanítók alkalmazására került sor. Egy évvel később, az Anghelescu-féle iskolatörvénynek megfelelően, az iskola hét osztályos, kötelező volt. Az iskola nyelvéül a románt tették meg. Harmadik osztálytól a felekezeti iskolákban is kötelezővé tették a román nyelvet. A magyar falvakban is létrehoztak román tannyelvű állami iskolákat. Az állami iskola ingyenes volt, épp ezért vonzó, ami nehézségeket jelentett a felekezeti iskoláknak, mert elszívta a gyermekeket, azok létszámban apadtak, nem egyszer emiatt be is kellett zárni őket.
A bécsi döntés után 1940-1944 között az oktatás ismét magyar nyelven folyt. A második világháború után az oktatás két nyelven történt. A tanügyi reformot követően (1948) kezdetét vette a szovjet modell szerinti iskolapolitika. A faluban már csak 1–4. osztályos iskola működött, magyar és román tagozattal. A magyar nyelvű oktatás – mivel a meghatározott létszámot nem érte el a tanulók száma – 1989-ben megszűnt a faluban. Néhány évvel később – ugyanazon ok miatt – a román nyelvű oktatás is véget ért.
*
A múlt század hatvanas éveiben (1960) a magyarkakucsiak élethelyzetére egy eladdig ismeretlen természetű politikai diktátum hatott rendkívüli romboló erővel: az egyéni termelőknek szovjet típusú közös gazdálkodásba (kollektíva) kényszerítése. Ami szinte teljes vagyonvesztéssel járt. Nincstelenné válva, az eladdig független gazdák a totális kiszolgáltatottság állapotába kerültek. Az eszköztelenné vált lakosokkal pedig a diktatúra fullajtárai azt tehettek, amit akartak. A szocializmus „sikere” Romániában a tömegek központi manipulálásán és egyidejű megfélemlítésén alapult.
A közösben gazdálkodás okozta kilátástalanság és az egyidejű rohamos öncélú szocialista iparosítás nyújtotta halvány lehetőségek csábereje elszakította a munkaképes lakosság számottevő részét a hagyományos értékek világától, felszámolta a falu lakóinak jól bevált, sokszázados életformáját, létrehozva egy nyomorúságos se paraszt, se munkás létformát, elidegenítve a családok megélhetését biztosító embereket a földtől. A reprodukcióra képes felnőtt lakosság jó részének kényszerű elköltözése a faluból – ez a fájdalmas lépés a diktatórikus többségi román hatalom drasztikus beolvasztó intézkedéseiből eredően különösen a magyarság körében volt számottevő – hirtelen felborította a történelmileg kialakult etnikai arányokat a faluban, ami – közvetve – az anyanyelvű oktatás bezárásához vezetett. Ahol pedig nincs gyermekáldás, ott iskola sincs, és ahol hiányzik az iskola, ott kérdésessé válik a jövő.
A település magyarságának gyors apadása mára kritikus ponthoz érkezett. E gyászos folyamat megállítására, illetve megfordítására nagyon hatékony intézkedésekre lenne szükség. Anyanyelvű iskola és saját értelmiség híján e már-már végzetesnek tűnő gondot csakis a református egyház – a lelkipásztor néhány azonos szemléletű/hitű segítőkész lélekkel karöltve – enyhíthetnék. Ám ameddig ez a felismerés nem válik belső kényszerré, nyugtalanító lelkiismereti kérdéssé, ami cselekvésre késztet, addig e tekintetben itt moccanni sem fog semmi. Az egészséges folyamat beindulásához mindenekelőtt a közösség haladéktalan szemléletváltására lenne szükség.
A falu monográfiájából kirajzolódó kép, a saját értékek felmutatása ráébresztheti a szülőfalujukat elhagyó magánzókat és reprodukcióképes családokat arra, hogy kár odahagyni az ősök földjét, kis birtokukat. Mert a szerencse forgandó! Az új környezetben gyökeret nem eresztett ember könnyen kibukhat az áhított „városi jólétből”. A föld viszont örök érték, amely lét- és lelki biztonságot ad, mint a tele éléskamra, amitől soha senki semmilyen körülmények között nem tekinthet el.
A visszavezető hidak még nincsenek felégetve. A kérdés csak az, élni fognak-e a lehetőséggel azok, akik megtehetik? Képes lesz-e összefogni a magyar közösség ahhoz, hogy Münchhausen báró módjára kihúzza magát abból a gödörből, amelybe csekélyebb mértékben a vélt egyéni érdekek követésének tévútja, döntően pedig az asszimiláló többségi hatalom durva önkénye taszította – nos, ettől függ a magyarság jövője Magyarkakucson.
Elhangzott Magyarkakucson, 2011. szeptember 18-án. Rövidített változat.