Galeta archimédeszi fix pontja
Beke Lászlót parafrazálva mondhatjuk, hogy Galeta munkássága olyan, mint egy jéghegy, amelynek csak a csúcsát látjuk. Romániában először a Magma Kortárs Közeg kiállítótermében adódott lehetőségünk betekinteni Ivan Ladislav Galeta életművébe. A kiállítás kurátora Peternák Miklós, a horvát művész közeli ismerőse és munkatársa, aki tárlatvezetést is tartott. Beszédében nagyon sok szempontot és támpontot említett, amelyek rendkívüli fontosak Galeta életművének és munkásságának a megértéséhez.
A következőkben három fontos szempontot elemzek röviden Galeta művészetéről a kiállítás kapcsán: az idő, a tér, a kör és/vagy a keret problematikáját. Ami összeköti őket, nem más, mint a fix pont, aminek segítségével Galeta kimozdította a nézőpontok és futópontok egyértelműségét addigi medréből. Ez a fix pont adja Galeta kiállított műveinek a koherenciáját, a látogatót arra ösztönözve, hogy újra és újra végignézze a kiállítást. A nézőn múlik az, hogy ezeknek a műveknek a jelentésrétegeit meddig boncolhatja, milyen mélyre hatol – hangsúlyozta Peternák Miklós. Galetát nem lehet hétköznapi szemmel nézni, nem lehet hozzá felszínesen közeledni, a munkák precizitása elragadja a nézőt és felkelti az igényét arra, hogy másként lássa a dolgokat.
Végighaladva a kiállítótermeken, első látásra az az érzésünk, hogy Galeta az időt és a teret önkényesen kezeli, eljátszik velük, kedve szerint tömöríti és tágítja. Megfordulva a fent és a lent, a múlt és jövő, az elöl és hátul kibújik a megszokott, hétköznapi sémákból. Belezoom-ol a világ húsába, egyre több és egyre különbözőbb jelentésrétegeket tárva fel. A fontos az, amikor a pillanatban vagyunk, amikor a jelen a valóság, a jelen pillanata, amely nincs az időben, amikor az idő nem létezik. A különböző órák mindig mást mutatnak, de mindegyiknek pontos az ideje, éppen azért nem is fontosak. Mivel a tér mozgásával mozog az idő előre, és az óra a hangjával jelzi az idő mozgását, az időt inkább hallani lehet, mintsem látni.
Az idő problematikája minden munkájában megjelenik. A Galeta kertje című, Horváth Gergely és Nagy Róbert által készített dokumentumfilmben a művész hangsúlyozza, hogy a civilizáció előtt nem volt idő, akkor, amikor kerítés és keret sem volt. A kerítés, a keret az, ami időbe helyezte a világot; a tőlük való megszabadulás a korlátainktól, ugyanakkor az időbeliségünktől való megszabadulást is jelenti. Van egy pont, a szabadság pontja, a jelen pillanatának a kimerevített momentuma, a túlcsordulás, a megvilágosodás pillanata, a se kint, se bent levés állapota, az a fix pont, amely körül minden forog. A jelen idejében mindig két aspektust emel ki: az idő áramlásából kiragadott, kiszélesített pillanatot, és azt, ami az eseményeket jelenként tételezi. Ezáltal a fix pont által zárójelbe tevődnek a megszokott látási és gondolkodási sémák és a látásnak újabb és újabb lehetőségeit mutatja fel.
Galeta algoritmikus esztétika iránti vonzódása a partitúrák dinamikus rajzaiból és a diagramokból vezethető le: tanulmányrajzai időt és teret boncolgató strukturalista vizsgálódások. Ezek fontosak voltak számára, mint ahogy külön hangsúlyozza Yann Beauvais fimkritikus is: Galeta filmnotációi azért kivételesek, mert egy befejezett mű egészt jelenítenek meg és tesznek új módon áttekinthetővé egy papírlapon. A Water Pulu 1869–1896 és a Val(l)zen tanulmányrajzai olyan kódrendszert építenek fel, amely a strukturális film egyik technikájává válik.
A filmnotációkon jól láthatók a kódolt, szimbolikus és ikonikus elemek. Ezáltal válnak tanulmányrajzai lényegbevágóvá. Galetát befolyásolta Leonardo és az aranymetszés szabályai, Waclaw Szpakowski ritmikus, labirintusszerű vonalvezetése, amelyben a lineáris törvények rendszerei működtek. Az Utolsó vacsorával kapcsolatosan problematizálja a lineáris perspektíva enyészpontját mint fix pontot. Felteszi a kérdést, mi lehetett Leonardo célja azzal, hogy az Utolsó vacsora című festményén kimozdította Jézust a kép enyészpontjának függőleges tengelyéből. A rajzok által bebizonyítja, hogy a kép függőleges szimmetriatengelye a központi alak jobb szemén halad keresztül, ezáltal pedig elmozdul a kép középpontja. Továbbhaladva ezen az ötleten, a PiRâMídas 1972–1984-et erre az elmozdulási logikára építi: a filmnek két teljesen különálló és eltérő középpontja van. Egyrészt az enyészpontnak a térben felfogott illuzórikus tengelye, melyen kívül a spirális forgás végbemegy: ez egy térhez kapcsolódó középpont. Másrészt a film közepe, az időhöz kapcsolódó középpont, amely által megvalósulhat a tükröződés elve a filmben. A Val(l)zen című film ugyancsak a tükrözés elvén alapul, ahol nemcsak az egyes új snitteket jelölő, hangjegyek közé írt betűk tükröződnek, hanem a film utolsó részében a hangsáv is. Jellemző ezekre a filmekre az is, hogy szegmentumokra bontja őket. Az idő paradoxális voltát hangsúlyozza a film visszaforgatása által, a filmszalag előrehaladásával az idő visszapörgetését valósítja a meg a PiRâMídas 1972–1984-ben, közelít a Szpakowski megcsavart filmszalagból álló vonallabirintus modelljéhez.
Fényképein is jól látható a konvencionális szabályok felrúgása, amely által felhívja a figyelmet arra, hogy a világ nem az, amilyennek eddig ismertük. Kimozdítja a világot az eddig ismert fix pontjából, megszabadítja a gravitáció kényszerétől, s megmutatja, hogy másként is lehet látni. Túllépi a newtoni fizika sémáit, a descartes-i konvencionális szétválasztását az észnek a testtől, szakít a természetes beállítódással, és a nézőt is erre ösztönzi, hogy a hétköznapi sematizmusoktól megszabadulva, másként lássa a dolgokat. A munka nem mint végtermék érdekli, hanem mint folyamat. Nem ábrázolni akar valamit, hanem az alkotásra mint folyamat állandó dinamikájára összpontosít.
A Zoom című kép 16 mm-es képkockákból áll, a film mindkét szélén látszik a perforáció, és pontosan annyi képkocka van a negatívoknál, mint amennyire szükség volt ahhoz, hogy a képet összerakja. A filmkockákon felbomló megsokasodott arcok újra összeállnak egyetlen arccá. Nagyon sok olyan elem található ebben a fényképben, ami Galeta megértéséhez szükséges – hangsúlyozta Peternák Miklós. Minden képkocka számít, és a lényeg az, hogy műveleteket végez a munkafolyamat közben. Ezeken a képeken is jól látható, hogy Galeta a médium ura, nem a médium uralja őt. Habár a munkája szigorú és precíz, mindennek pontosan meghatározott helye van, a nézőnek nincs erőltetettség-érzése, elegendő hely marad a műben fellélegezni, akár vele rezonálni.
Külön kitérnék a centrum és periféria problematikájára – ha megfigyeljük a Vertikálisok (1978) vagy a Nyilak (1978) fotósorozatát, jól látható, hogy a képek centruma megváltozik a szokotthoz képest, a gravitáció elveszíti erejét és olyan új erővonalak kerülnek előtérbe, amelyek megbolygatják a természetes koordináták hagyományos képzetét. A Kétirányú bicikli (1976) című munkájában az ellenkező irányú mozgás erővonalai egy fix pontban egészítik ki egymást. A kör formájában ugyancsak az időt konceptualizálja, a Kerekek (1973) című munkájában az idő szimbólumát és mércéjét találjuk.
A rögzített középpont problematikája a filmekben is észlelhető, itt az idő előrehaladása vagy visszaforgatása egy jól meghatározott pont körül zajlik, egy olyan fix pont körül, amely már nem bontható tovább részeire. Ezúttal az Alberti-féle lineáris perspektíva fix pontját is tematizálja, a lineáris perspektíva lényegi mozzanatát, azt a középső pontot, amely körül minden forog. Ez a pont akár kör formájában is jól érzékelhető a Sfairában mint a világ pupillája, a Water Pulu 1869–1896-ban a Nap, amely körül zajlanak az események, és ez az a fix pont, amely lehetővé teszi a tükrözés elvét, amelynek segítségével a visszafordított időt és teret tudja tematizálni.
A Water Pulu 1869–1896-ban egyetlen kameraállásból vette fel az előre nem látható és ki nem számítható eseményeket, a kép közepén remegő labdát a Nappal azonosítja. Ezt a tényt erősíti az is, hogy a filmet Vincent-nek és Tivadarnak ajánlja, annak a két festőnek, akinek munkássága, életműve a Nap körül forgott, ugyanakkor a film szemcsézett, nyitó és záró képsorain Seurat pointillizmusára való utalást is találunk. A film idejét befolyásolja egy zeneileg meghatározott eseménysor.
Boncolgatja a határt a művészet és a nem-művészet között, rákérdez arra, hogy melyik az a pillanat, amikor átlépünk a művészetből a nem-művészetbe, hol van a művészeti pillanat túlcsordulása, a megvilágosodás, ami egyúttal azt is megmutatja, hogyan szabaduljunk meg a korlátainktól. Mi a művészet, miért van, és milyen célt szolgál? A kert is lehet műalkotás, a természet ideje a maga organikus voltában a szabadság ideje, amikor nincs idő – a természet alkotása mint műalkotás vezethet el a létezés autentikus voltához, ahol nincs arrogancia, hierarchia, ahol felsejlik az a pillanat, amikor a művészet átlép abba, ami már nem az. Ez a Deep End Art projekt lényege – vagy Hamvas Béla szavaival élve „Olyan ez, mint amikor mély meditációban elmerülsz. […] amikor a külső és a belső világ között a fal leomlik, és nem tudod többé, hol a kint és hol a bent, […] és nem tudod többé, hol az itt és hol a túlnan […] és akkor a célhoz érkezel.”
