Fűszáltól égig
Mi lenne most? Vajon mi kelhetne
életre, ha úgy szóról szóra
örökbe fogadná az ember a rendet?
Hiába siettél, hiába ketyegett
pár évet a proletár vekkeróra,
nem juthat soha közös nevezőre
a tettre kész, bolond vágy, a szeretet
és az igazságszolgáltatások
szadista őrszeme. Nem… soha nem lehet
megöregedni a huszadik század
koraszülött roncsházaiban.
Ruhánk egy kunyhó padlásán szárad,
kezünkből kihull a hallgatag kés,
megtöretünk, mint megváltó kenyér.
Mit ér hát a lágy rím, mit ér a vér,
ha alvad, ha egybefőnek
a valós és a körülírt világok?
Ha ereidben lavór víz, kékítő
forr, száradó virágok fakuló illata jön, megy,
útnak indulnak a huzatos vagonok,
vörös harmat, ötágú nappalok
fűszáltól égig görbülnek. Remegő kezek,
csont-bőr szivárvány, mindig csak ott sarjad,
ahol a látszat, a vak, süket remény
cifra gatyában áltat, bohóckodik,
mosolyra biztat… a költő egy furcsa jövevény,
időkben kallódó, örökké megkésett
utas, Krisztus előtt, után… – ki tudja hányadik
hófehér szívével gyilkol és szeret?
2014. április 2.