Forradalmi szótár
Ceaușescu – a →diktatúra szimbóluma. Képe mindenütt ott függött, minden tankönyvben vagy újságban rálapoztál, minden híradóban szerepelt. Ma is előttem van, ahogy integet, ahogy kucsmában áll valami emelvényen; a fülemben van a hangja, a beszéde. Az őskeresztények vagy őseurópaiak megbotránkoztak, amikor lelőtték, de hát ez volt tulajdonképpen a legkevesebb, amit akkori eszünkkel, a nyomor évtizedei után tehettünk.
Diktatúra – akkoriban szörnyűnek tűnt. Voltak boldog pillanatai, de ezeket inkább a gyerekkoromhoz csatoltam, mint a ~-hoz, mint ahogy nem is →Ceaușescunak vagy a Securitaténak köszönhettem őket. Jegyre kaptunk élelmet, racionalizálták az áram- és gázfogyasztást, óriási sorok kígyóztak mindenért. Karszámban és nivelláló egyenruhában jártunk. Nem tudom, mit sírnak vissza, akik visszasírják, illetve tudom: a boldog felelőtlenség időszakát. Én mindenesetre örültem, hogy véget ért.
Forradalom – szerintem az volt. Az emberekből kitört a felgyülemlett feszültség, és sokan a →halált is vállalták, de nem hagytak fel az elégedetlenséggel. Már az életünk is egyfajta →halál volt akkoriban: bezártság, sötétség, zord szabályok közötti létezés. Ezzel nem kicsinylem le, ami történt, hiszen sokan éltünk volna tovább úgy, ahogy lehetett. A halottak vállán kapaszkodtunk ki a fényre. • A ~ felfalta gyermekeit, ez azonban már más kérdés, ahogy az is, hogy mennyit segítettek az idegen hatalmak. Akármilyen szerepük is volt, a halottakat nem tudják feltámasztani, sem meg nem történtté tenni, ami végbement. Azt, igaz, én sem gondoltam, hogy egy ilyen szép pillanatnak ilyen mocsári utóélete lesz.
Önáltatás – azt hiszem, azt gondoltuk, hogy mintegy varázsütésre minden megoldódik, nekünk már csak hátra kell dőlni. A →forradalmat „megcsináltuk”, a zsarnokot elpusztítottuk, kilyukasztottuk a trikolórt, jöhet az élet. Aztán jöttek a gőgös magyar és az ostoba román gesztusok, jöttek az ikonikus figurák túlhabzásai, a hősök egy része próféta lett, más része csalódott. De hát egy próféta mindig is az Istenre figyel, soha nem az embertársaira. Hogy egy forradalmár a zsarnok helyére vágyik, ez már felkavaróbb. • Emlékszem, édesanyám azt játszotta a szomszédasszonyokkal, hogy melyiknek ki a „szerelme”. A két románnak Iliescu, illetve Petre Roman volt, neki Tőkés László. Már akkor tudhattam volna, hogy a dolgok sokkal bonyolultabbak lesznek, mint amilyennek képzeltük őket. • Hogyne lett volna minden vitából veszekedés, ha egyszer soha nem vitáztunk, csak végrehajtottuk a rendszer utasításait? A fejünk, az agyunk, az eszünk nem állt rá a higgadt érvelésre. Sőt, egyre jobban látszik, mennyire vágytuk az engedelmeskedés újbóli lehetőségét. Most, hogy végre eljött, sokan ujjongva végzik a dolgukat. Ilyen szempontból valóban hiába volt minden.
Önnevelés – erre nagyon kevesen adtak. Azt hittük, fellefetyeljük a demokráciát, mint a vizet, és már a vérünkké is válik. Nem gondoltuk, hogy mindennapos döntést kell hoznunk, és jóval kevésbé hibáztathatunk mást, mint addig. Nem gondoltuk azt sem, hogy egy tanulási folyamat következik, melyből nem spórolhatjuk ki magunkat. Annak idején gúnyosan nevetve hallgattuk a kapitalizmus rákfenéjét szajkózó állami adókat (mások nem voltak) – ma már mindannyian kapitalisták vagyunk, a pénz bűvöletében élünk, a festményeket az áruk alapján ítéljük meg, a legegyszerűbb dolgokat annak fényében, hogy mennyi hasznot hajtanak. Szívesen élünk előítéletekben: a románok ilyenek, a magyarok olyanok, a menekültek amolyanok. A →forradalom nem hozta el a rugalmasságot, mint ahogy semmi mást nem, csak a legfontosabbat: a →szabadságot.
Szabadság – szükséges jó – gondoltuk akkor; ma már mintha azt gondolnánk: szükséges rossz. Sőt, ijedten figyelem, hogy sokan egyenesen szükségtelen rossznak gondolják, Erdogant és Putyint istenítik. „Imádom az orosz medvét”, hallottam a minap is a reptéri buszon. Még ijesztőbb az, hogy ezt is egy olyan ember mondta, aki felnőttként élte meg a →diktatúrát. Akkor már nemcsak azt nem értem, hogy mi történt a →forradalom után, hanem azt sem, hogy előtte vajon mi történt. • A fiatalok egy része pedig azt gondolja, hogy a →diktatúra tulajdonképpen olyasmi volt, mint a mai rendszer, s a szüleiknek egyszerűen nem kellett volna belemenniük. Tehát miközben ők belemennek a szabadpiac szabályaiba, holott „senki” nem kényszeríti őket, a szüleik ne vettek volna részt valamiben, amivel kapcsolatban nem is volt választási lehetőségük. • A ~ voltaképpen egyiküknek sem kell, nem is látják be, hogy fontos. A szülők már megtanultak a →diktatúra szabályai szerint élni, ma is visszasírják, nem értik, mi mindent hozott el a ~, a szólás~-nak nem az erényeit látják, hanem a bűnét, ezt a sok „locsogást”. Kommunistáznak, de kommunizmusra vágynak. Ahol egy uralkodó ideológia van, és a tőle való eltérést büntetik, az éppen az: kommunizmus, még akkor is, ha a büntetések különböznek az egykoriaktól. Csakhogy bár a szenvedés skáláján különböznek, az egyneműsítésre való törekvés skáláján egyáltalán nem. De hát nemsokára senkit nem kell megbüntetni még tekintetekkel sem. Nem a gondolkodó, kreatív, nagyvonalú, szabad nagypolgárságra vágyunk, hanem azon sóhajtozunk, hogy egyikünk sem arisztokrata, illetve azon igyekszünk, hogy legalább egy „vitéz” őst kikaparjunk a semmiből. Holott láttuk, mire képesek a vitézek.