Fölösleg és történelmi teher nélkül (Bánk bán)
Bocsárdi László Bánk bánja nem szokványos színrevitele Katona József drámájának. Aki kezébe veszi az IFESZT műsorfüzetét, az láthatja, hogy a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház tavalyi bemutatója színpadi tanulmányként szerepel benne. És mikor készít az ember tanulmányt? Amikor válaszokat keres, nem egyetemes, világmegváltó kérdésekre, nem globális problémák megoldására, hanem a részletkérdések aprólékos kidolgozására. Bocsárdi – láthatóan – két ilyen „részletkérdés” iránt érdeklődött, mikor munkássága során másodszor is elővette a Bánk bán szövegkönyvét. E két terület pedig a megelevenedő történelmi szereplők érzelmi viszonyainak elemzése, valamint a magyar megmaradás örök érvényű kérdésköre. Mindkét témakör kellően szilárd alapnak bizonyult ahhoz, hogy megbírja a szentgyörgyiek kísérletezését.
Egy jó tanulmány ismérve a pontosság, strukturáltság és letisztult koncepció, az IFESZT első napján látott előadás pedig mindhárom feltételnek megfelel. Szokatlanul hatott a nemrégiben felújított nagyváradi színházban egy üres színpad, rajta néhány mikrofonállvány, és egy letakart asztal. Bánk bánra jöttünk, hol a pompa, a korhű jelmezek, hol a hazám-hazám? Az első kettő ez alkalommal elmaradt, az utóbbiból pedig csak annyi jutott, amennyi manapság helyénvaló (lenne). Kaptunk azonban élő cimbalom-zenét, mely átkötötte az egyes jeleneteket, és megteremtett egy sajátos Erdély-érzetet, valamint szép számmal kaptunk kimagasló színészi teljesítményt. A puritán térben megjelenő figurák esti, kollektív tanulmányunk tárgyává váltak. Könnyen lehetett az az érzésünk, hogy az egyes szereplők azért jelentek meg időről-időre, hogy megvizsgáljuk őket, megfigyeljük, mit mondanak, hogy mondják, és kinek mondják. Miként beszélnek érzelmeikről, az egymáshoz és a hatalomhoz fűződő viszonyukról, és mit gondolnak nemzeti identitásról, idegenségről és megmaradásról. A jelentősen megvágott szöveg is azt a célt szolgálta, hogy figyelmünk a szereplők viszonyrendszerére terelődjön: Ottóra (Kolcsár József), aki rajong Melindáért (Pál-Ferenczi Gyöngyi), aki azonban egyre vehemensebben ragaszkodik férjéhez; Gertrudisra (Gajzágó Zsuzsa) akit szoros szálak fűznek bátyjához; vagy éppen Bánkra (Mátray László), aki kétségbeesetten keresi helyét ebben az érzelmi viharban. Az egyszerű, többnyire fekete-fehér jelmezek is ugyan azt a célt szolgálják, mint a kihelyezett mikrofonok időnkénti használata, vagy az erőteljes kontrasztokat teremtő fejgépek: segítenek az elidegenedésben, kirántanak bennünket a történelmi kontextusból és maivá, már-már tapinthatóvá teszik az elhangzó problémákat. A rendező leszámolt a múzeum-szerű történelmi dráma rémképével, amely elengedi a néző kezét és hagyja, hogy kényelmesen üldögélve, az otthoni tennivalókra gondoljon, nem törődve az előadás lényegével. A Bocsárdi által fontosnak tartott mondatokat mikrofonba mondják. Ezek lennének a darab tételmondatai? Ebben az értelmezésében minden bizonnyal, így ezeket figyelve megkaphatjuk a sepsiszentgyörgyi színházigazgató mai Bánk bán-olvasatát, mely igazolja azt a feltételezést, hogy e színpadi tanulmány érzelmek és nemzeti sorskérdések szövetét alkotja.
Az előadás keretét a Ha kimegyek a doberdói harctérre című jól ismert katonadal adja. Egyértelmű állásfoglalás ez a dráma megközelítését illetően. Az első világháborús dal és az előadás végén vetített filmfelvételek (csatajelenetek és a visszavonuló magyar katonaságról készült képkockák) kiragadják Bánkot a megszokott történeti kontextusból. Egy olyan közegbe helyezik, mely a magyar közgondolkodás számára nem csak traumatikus, de feldolgozásra váró élményt is jelent: a széteső világrend drámájához és az ehhez tartozó Trianon-szindrómához nyúl a rendező. És hogy lehet ezekről a legmegfelelőbb módon beszélni? Mi a legkézenfekvőbb közeg az érdemi diskurzusra? A Bocsárdi-féle Bánk bán puszta létével is megadja a választ: mivel megmutat egy már említett puritán színházi vázat, azzal egyértelműsíti, hogy a nemzetről és nemzeti hovatartozásról folytatott vita elsődleges helye a színpad kell, hogy legyen. Ezt a vállalt színpadiasságot (és a szereplők részéről – státuszukból adódóan – vállalt „megfigyeltséget”) erősíti Gertrudis jelenléte a második felvonásban, aki mintegy színpadi rendezőként instruálja a többi szereplőt, igyekezve meghatározni, hogy ki mikor jelenjen meg a színen. De az árkosi fúvószenekar megjelenése is (akik a már említett nótát játsszák, Bánk énekét kísérve) azért indokolt, mert úgy elevenít fel egy mára már groteszk világképet, hogy azt színházi keretek közé emeli, a maga nyers valóságával és érces rezgésével együtt.
Katona drámájából adódóan erőteljes, férfi-központú előadást láthatott a nagyváradi közönség, amit csak erősített Mátray László kiváló játéka, aki nem csak az erdélyi színpadok egyik legalkalmasabb Bánkja, de szuggesztív színpadi jelenlétével közelivé tudta tenni a felvonultatott problémákat. Ugyanakkor nem mehetünk el a Petur bánt játszó Szakács László és a Biberachot alakító Pálffy Tibor játéka mellett sem, akik külön színfoltjai az előadásnak, és sokszor mozgatórugói is a belőlük áradó dinamizmusnak köszönhetően.
Ha van olyan témája a magyar drámairodalomnak, mellyel érdemes foglalkozni, akkor az Katona József Bánk bánja. S hogy miként lehet róla érdemben beszélni, elhagyva az idők során rárakódott fölösleget és történelmi terhet, arra pedig jó példa Bocsárdi László rendezése.