Finnországi gondolatok
Létezik a természetnek és az emberi lényeknek bizonyos összhangja, illetve diszharmóniája, úgy, ahogy a mítoszban a harmónia vagy ellentét lehet homályos sejtés csupán. Példa erre a Kalevala Vipunenje, akinek lelke még nem vált el egészen szellemvilágától:
Vipunen, a vén varázsló,
varázsszavak énekese
ott feküszik énekestül,
varázsszavaival nyugszik,
nyárfa nőtt a vállaiból,
nyírfa hajtott homlokából,
éger állott állacsontján,
a szakállán fűzfabokor,
mókusfenyő fent az arcán,
sűrű fenyő a fogában.
(Nagy Kálmán fordítása)
A művészet, a költészet olyan, mint az álom, összekapcsolja a legvalószerűtlenebb képeket, eseményeket is.
Vajon mi a tudomány? Az a józan észt jelenti!
Vagy talán nem?
Feynmant idézem (A felfedezés öröme): „…a tudomány nem az, amiről a filozófusok mondták, hogy tudomány, és természetesen nem is az, amiről a tankönyvek kiadói írják, hogy az tudomány, olyan probléma, amit magam elé tűztem, amikor elvállaltam ennek az előadásnak a megtartását.
Egy kis idő után eszembe jutott egy versike:
Egy százlábú meglehetősen boldogan élt,
amíg egy tréfás varangy azt nem kérdezte:
»Mondd, melyik lábad melyik után következik?«
ez oly mértékű kételyt támasztott benne,
hogy az árokparton teljesen összezavarodva,
már azt sem tudta, hogyan kell futnia.
(nyersfordítás)
Egész életemben műveltem a tudományt és megismertem azt, de amint az imént meséltem, hogy melyik láb következik melyik után, azt képtelen vagyok megmondani, amellett még aggódom is a verssel való analógia miatt, hogy hazamenve már nem leszek képes bármilyen kutatási munkát végezni.”
Kérem Mnémoszünét, az emlékezet és felejtés istennőjét, aki a múzsák anyja is, hogy hozza létre azt a bevésést a tudat viaszlemezén, melyet az ott lévő atomok nagyon is véges tánca szabályoz, hogy a személyessé vált időben megteremtődjön a kapcsolat a tudatalatti és az emlékezet között az írás vagy felfedezés érdekében.
Nagyvárad, 2011. 9. 15.