Fénykép egy sváb parasztházról
A képre véletlenül bukkantam rá, és azóta sem tudok betelni vele. Széles háromszögletű homlokzat: keskeny, egymástól távol ülő ablakai tágas szobákat sejtetnek. Az ablakkeresztek karakteresek, mint egy gyerekrajzon. A házhoz kert is tartozik, de ez a kert ‒ mint ahogy a sváb kertek általában – nem buja, a természet nem terjeszkedhet, nem nőhet szabadon a maga kedvére. Minden fa, fű, bokor metszett, nyírt, oltott, minden termésre kényszerített.
A partiumi Nagykároly környékén, az egykori ‒ ma már magyarrá vált ‒ sváb falvakban rengeteg hasonló házat látni, nem is a fénykép tipikussága érdekes. Ami fontos, az a kép tükröző ereje. Hogy képként viselkedik. Egyedi, de ez az egyedi nem magától értetődő, hanem személyes viszony a nézővel. Felismerés. Ilyen kép a szerelem is, amikor az egyedi arc csakis attól válik igazán egyedivé, hogy felismerem. A felismerés sokszor apró dolgokon múlik, valamilyen összejátszáson, kombináción. De mitől felismerhető ez a kép? Talán a kontrasztoktól, amik a kimondás súlyát rakják a képre. Hogy a ház körül ősz van, a fényben ott van az aranyos homály, amiről Hamvas is ír az Aranynapokban. A tornácra élesen bevág a nap, de a ház többi része nyirkosan sötét. Hiába jólfésült a kert, az ősz dekadenciája finoman kikezdi. Attól is különös a kép, hogy a fény- és árnyjátékoknak kitett házban senki sem lakik, holott minden: a nyílegyenes betonjárda, vaskerítés, a rendezettség a lakottság benyomását kelti. A kitakarított konyhában borzongatóbb a hiány, tudjuk ezt a József Attila-versből (Ajtót nyitok). Nincs meg benne a romos házak romantikája, a finoman porló enyészeté.
Az enyészet, a romlás amúgy is idegen a sváb-magyar falutól. A családot, ami önmagában is népes, tágabban a falucsalád, a rokonság hálózza be a csoportszellem hatalmi dinamikájával. A házak mindig belakottak, az utcákon hangos köszönések. Ha egy vagy ebből a nagycsaládból, mindened meglehet. Amid nincs, az csak idő és szorgalom kérdése, hogy meglesz. Munka az udvarban, a templom, ahova minden vasárnap menned kell, az utca végében. Eseményekben sem szenvedsz hiányt, elvégre egy családban mindig történik valami. Ha teljes jogú tagja vagy ennek a rendnek, mert beleszülettél, a rend megtart, nem kínoznak megválaszolatlan kérdések, nem vágyódsz ismeretlen helyekre. Mindig ugyanúgy, mint a többiek. Hírneved csak a családban lehet. Ergo: vagy valaki, mert családod van.
Vasárnap délutánonként temetőbe menet volt, hogy betért hozzánk egy-két rokon diskurálni, rituálisan rokonságot tartani. Fölény, tartás, aktivitás jött velük, és magányos piszmogásaimból felriadva muszáj volt rájuk figyelnem, felvillanyozva hallgattam, néztem őket, sütkéreztem világosságukban. Néhányuk – a szerencsésebbek ‒ kitelepültek Németországba. De ott is ugyanúgy éltek, mint itt: autó, ház, összkomfort. Minden a helyén. Megbecsült munkaerőkké váltak. Nekünk, itt maradottaknak mindig dobozos üdítőt, sört hoztak, meg sok édességet ‒ nekem sokáig ez volt a Nyugat. A színes papírt, dobozokat megőriztük.
Van olyan is, aki itt él, de nem, vagy csak félig tartozik ide. Aki más, idegen, és ezt a titkot magában kell őriznie. Elég, ha csak egyik szülője nem tartozik ide, jöttment, és ezt a jöttmentséget gyerekként ‒ mint egy vállára rakott batyut ‒ mindenhova magával cipeli. Először az ösztöneiben érzi, oktalan riadozásaiban, félelmében, a visszahúzódás keresésében. Abban, hogy a padlás minden homályos zugát ismeri. Szereti a padlásra felhangzó hangokat és a „giblilyuk”-ból meglesett képeket. Később sorssá érik, és abban eszmél magára, hogy nem talál párt a faluban. Legfeljebb ugyanolyan furcsát, jöttmentet, félig idetartozót, akivel idegenségét kettőzve érezheti. Azt hiszi, benne van a hiba. Mert ő egyedül van, a többiek többen. Óvatos lesz. Vigyáz a társadalmi formaságokra. Mert jól kell csinálni. Eközben egyáltalán nincs társadalmi státusa. Az emberek udvariasak vele, de ritkán hívják el bárhova. Rosszul van? – kérdezik. Ekkor furcsa elégtételt érez. Sürgetően érzi, ki kell törnie a faluból, hogy a sok tagadás, nem-én között végre az ént is megtalálja. Megtalálja? Ugyan nem, de számára az én, a személyiség szavaknak valamilyen szellemi izgalommal teli aurájuk lesz.
Ha belépünk a szobába, puritán, kimódolt rend fogad, ami már a kényelem rovására megy. A nehéz, sötét komódhoz, szekrényhez, terítőkhöz sok napfény kell. Ennek ellensúlyozása talán a sok színes kegytárgy, a testet öltött szárnyas égi hatalmak? Aligha. Sokkal inkább a mély vallásosság bizonyítéka annak minden feszes áhítatával. Az ágy feletti falon kereszt, Jézus és Mária képe között, akik egyenesen a belépőre nézve kezükkel felnyitott töviskoszorús szívükre mutatnak. Szemközt egy másik képen őrangyal nagy kiterjesztett madárszárnyakkal a keskeny pallón egyensúlyozó gyerek mögött. A nehezen kihúzható fiókban házszentelési szentképecskék, imakönyvek, kivágott, rokonokkal csereberélt imák lapulnak.
Nagyon fontosak az ünnepek. Az időt az ünnepek tagolják, közönyös végtelenségének emberi arcot adnak. A későn virradó advent rorátéi, a karácsonyi ünnepkör betlehemes-újévköszöntős-házszentelős sürgölődései. Még nincs tavasz, némák a templomok. Csípős húsvéti reggeleken álmosan visszük a hímzett kendővel gondosan letakart fonott kosarat az ételszenteléshez, utána hazaérve büntetlenül lehet, és kell is sokat enni. A hosszú nyári napokon aztán minden felenged, a búcsús (kirbáji) misét már a templomkertben tartják. Sok a vendég, igaz, inkább csak a szomszéd faluból, mégis felszabadulás ez. Mint ahogy az elsőáldozások, bérmálások, úrnapi körmenet virágos-rózsaszirmos forgataga is. Az idősekre is színesebb, tarkább ruhák kerülnek ilyenkor. A transzcendens megélése nem valami szellemi dolog, hanem napi gyakorlat. A hit önmagában, mint a személyben lejátszódó történés, légüres, megfoghatatlan, de praxisként dolgunk van vele. Mint az ősi rítusokban, amikor is a szent dolgokhoz a beavatottnak volt hozzáférése, a közembereknek elég volt csak részt venni a szertartáson. Emberarcú, érzékekre szabott vallásosság. Az idegen – a református – ezt nem tudja, de úgy kell neki, ha már kiűzték a képeket a templomaikból, most nézhetik a kopár falat. Valami távoli istent tisztelnek, furcsa, dallamtalan zsoltáraikat nagy átéléssel fújják. Végső soron a más vallású az más, soha nem tartozhat közénk – kimondásához ugyan indulat kell, de tudata számukra lelki higiénia.
Sokáig úgy éreztem, szellemileg visszahúz ez az életforma, ha a szellemin a keresést, újítást, járatlan utak felfedezését értjük. A különutas a zártságot különösen érzékeli. Ha a különutas történetesen lázadó, akkor kalandor, világutazó, hazárdjátékos lesz, vagy liberalista eszmék szószólója válik belőle. Mert érzi, ez a túlságosan biztosra, kiszámíthatóságra, a berendezkedettségre való törekvés valahol megállás félúton. Önmagunk fenntartása, konzerválása – még ha a családban, gyerekekben is – nem lehet igaz. Az észszerűség ellenében másfajta erők is működnek. Az idegen ezt érzi meg az álmodozásban, halálfélelemben, oktalan búskomorságban, szerelemben. Ami arra készteti, hogy munkára összpontosítható életerejét szétforgácsolja, pazarolja.
Gyerekkoromból egyik-másik iskolai osztálytársamhoz járva leginkább a konyhákra emlékszem. Amikor nincs sürgés-forgás, de minden tárgyat mintha épp most tettek volna a helyére. A kitakarított konyhában játszó napfényben, ahogy megcsillan az edényeken, ott a megvalósult rend szellemisége. A tevékenység nyomán azonnal látható változásé. Erről nem sokat tudnak a keresők, várakozók, halogatók, álmodozók, a mindent egy lapra feltevők. De eközben az egyes otthonokban forgolódva észrevétlenül magam váltam idegenné. Ahogy az életterek elvesztették szükségszerűségüket, távolba kerültek, megértendővé, kifejezendővé változtak. Végső soron képpé desztillálódtak. Idegennek kellett lennem, hogy az élettérből leszűrt képeket a magam számára megfogalmazzam, kifejezzem.
A megvalósult rend szellemisége: ügyesség, pontosság, lelemény. A lehető legkevesebb alapanyagból a lehető legmegfelelőbbet előállítani. Nem elérhetetlen eszmék megszállottja lenni – ami sokszor belépő a tétlen, elbliccelt életre ‒, hanem minden tudást azonnal praxisra váltani. A sváb ember a homo faber, a tevékeny, mindent azonnal megcsináló, kitaláló ember. Minden sváb család, háztáji gazdaság civilizációt épít kicsiben, amikor is mindennap megküzd az élet közömbös erőivel. És a téglák rakodásában, anyagi kultúra, virágzó kert megteremtésében ott a büszkeség: az ember győztes az élet felett. Hogy adná tehát magát oda az élet önmagában civilizáció- és emberellenes sötét erőinek, pillanatnyi hangulatoknak, szenvedélynek, élvezetnek? Bűn lenne, önmaga, egész valója, elköteleződése ellen. Minden sváb gazdaságban van valami robinsoni, ami az ismeretlen erőket megzabolázza és ismerőssé, kiszámíthatóvá teszi. Módszeresen, fától fáig, mert ami azon túl van, az ismeretlen, sötét rengeteg nem lehet a birtokunk.
Nézem a képet, a házat. Tájház. Múzeum. A belépés ingyenes.
(Képünk illusztráció)
(Megjelent a Várad folyóirat 2019/8. számában)