Felülről kapott képek
Bár több évtizede Németországban él, máig kötődik Nagyváradhoz Weiss István fotóművész, márciusi lapszámunk vizuális művésze, akit – bár volt Bukarestben fotóriporter – a nagyváradi színház fotósaként ismernek leginkább Romániában. Februárban töltötte be 79. életévét, mai napig aktív, alkotásaihoz a legkorszerűbb eszközöket is felhasználja. Váradon legutóbb 2022-ben a Posticumban láthatták Anima című retrospektív kiállítását, képeit az egyik legnagyobb közösségi oldalon is rendszeresen megosztja.
– Elképesztően változatos témákkal foglalkozol, irodalmi, színházi és bibliai utalások egyaránt visszaköszönnek képeid címeiben. Mi az, ami valójában megihlet?
– A Szépség és az Igazság. Ezek, akárcsak néhány másik, számomra nagy kezdőbetűs szavak. Megihlet a női test szépsége, vagy egy öreg kéz szépsége. A legrútabb dolgok is lehetnek szépek, ha lélekben a szépség érzetét keltik. Vagy a gyermekek szépsége. A gyermekét szoptató anya szépsége. Empátia. Együttérzés. Két nagyon fontos dolog. A női testtel mostanában vigyáznom kell, mert a világot eluraló álszemérem nem engedi közölni ezeket a munkákat lassan már kiállításokon sem. Szégyellni illik a női testet, elfelejtik, hogy mindannyiunkat Anya szült. Az irodalom és a színház örök szép témák, olyan alapok, amikre egy művész bízvást építkezhet. A Biblia kimeríthetetlen tárháza a szépségnek és az igazságnak. A kultúránk alapja a két Testamentum, mint ahogy a civilizációnk alapja a görög filozófia és a római jog. Nem csinálok egyebet, csak követem az elődöket. Az Igazsággal egy kicsit más a helyzet. A művészetnek nem feladata a napi politizálás, politikai véleménynyilvánítás. Ez egy axióma. Ugyanakkor a művészetnek kötelessége a véleménynyilvánítás. Ez is egy axióma, és ez nem ellentmondás. Nem lehet és nem szabad, hogy a gondokkal, szorongásokkal vagy akár örömökkel szemben érzéketlenek legyünk. Valamikor el lehetett bújni mindezek elől, de ez manapság egyenlő az ízléstelenséggel. Én az ilyen szemléletű kortársaimat csak sajnálni tudom, és nem értem őket. A fotográfia különben is egy harcos műfaj… kéne legyen. Na, de hol van már a tavalyi hó? A világ nagyon és félelmetes gyorsasággal felhígult körülöttünk. Különösen a kreatív tevékenységek. A görögök és a rómaiak, mivel erős és jó volt a boruk, tiszta forrásvízzel hígították azt. Viszont ez nem tehető a végtelenségig. Ez egy visszafordíthatatlan folyamat. A vizet borrá változtatni csak egyszer sikerült. Tudom, hogy néhányan megmosolyognak, de ez az én hitvallásom, eszerint élek és alkotok. Lelkük és felelősségük rajta, viszont be kell vallanom, hogy néha én is mosolygok magamon. Összegezve: nekem más nem maradt, csak a Szép–Igazság s az Igaz–Szépség.
– Hogyan döntöd el, melyik témából készítesz sorozatot?
– Sehogy. Kapom felülről, a „Munkaadómtól” az utasításokat. Elképesztő dolgok történnek velem. Néha megálmodom a képet! Ott van előttem, csak plagizálnom kell magamat, az álmomat. Máskor csak homályos utalások vannak. Be-bevillannak a képek, mint egy flash. Egy vakuvillanás. Néhány éve inkább foglalkoztat az igazság, a szépség második helyre került. Ha haldoklik az Igazság, a Szépség csak öncélú. Ez azért van szerintem, mert nagyon megérint az ember kicsisége. Inkább kicsinysége. Megszületünk, felnövünk, szeretünk, jó esetben minket is szeretnek, majd meghalunk. Közben a dolgok csak úgy történnek felettünk. Senkit ne mondjatok boldognak és megelégedettnek halála előtt – mondták a görögök. Annyi istennel a hátuk mögött ők már csak tudták. Háborúk indíttatnak, már csecsemőket is gyilkolnak, amit később bagatellizálnak, és békék köttetnek. És az Embernek fogalma nincs, hogy mi is történik. Mindent eluralt, elural a pénz és az olcsó, nívótlan szórakoztatás. A világot elborította a magát művészetnek nevező salak… és a salak létrehozói a leghangosabbak, és a legagresszívebben követelik a helyüket. Amit többnyire meg is kapnak. Van miért aggódni! Van téma. A képeim, sorozataim néha túl epikusnak tűnhetnek. Ez nem igaz! Ennek így kell lennie. Szeretném, de nem tudom megváltani a világot. Neki se sikerült. De hozzá kell adnom az én kis mikro-létemet a nagy vágyakozáshoz, mert ha az emberiség örök vágya a megtisztulás iránt nem teljesül, lehet akármennyi eszközünk, vissza fogunk mászni a fára és banánhéjjal fogjuk dobálni egymást. Beteljesül Einstein jóslata a kőbaltával vívott háborúról.
– Milyen technikákat használsz?
– Mindent, amit birtoklok, és amit ebben az életkorban még meg tudok tanulni. De nem a technika a fontos, hanem a végeredmény. A néző, bármilyen kategóriájú, a képet látja, és igazán nem érdekli, hogy miképpen jött létre a kép. Ha ezzel foglalkozik, egy kicsit baj van. Itt Németországban a kiállításlátogató elvárja, hogy pontosan legyen neki minden elmagyarázva technikai értelemben. Közben a kép maga kiesik a látóköréből. A művészeti ágak összevonódnak, egységesülnek, és ez így van jól. Kétféle művész van. Van, aki a szakmának dolgozik – művészettörténész, galéria –, és van, aki az embereknek, mert mondandója van. Az előbbi igyekszik nem keverni a technikákat, vagy csak óvatosan, mert például a művészettörténészek csak a legritkább esetben vannak erre ráállva, az utóbbit meg nem érdekli, mert számára csak a végeredmény a fontos, a dialógus a nézővel. A Mű csak a néző által válik művé, a múzeumok és galériák csak adminisztráció. Többnyire a pénzről szól a történet. Tehát analóg, digitális, AI és néha még manuális is, amiket használok. Ha nagyon kevert a technika, igyekszem az egyensúlyt megtartani abban a reményben, hogy mindenki számára értelmezhető. Deez sem nagyon fontos. A fontos az, amit a falra tudok akasztani.
– Mi a véleményed a mesterséges intelligencia, az említett AI képalkotó alkalmazásairól?
– Vegyes. Nem tudom eldönteni, hogy az Angyaltól vagy az Ördögtől való ez a technika. Számomra a fő kérdés – miért éppen most? Kiknek az érdeke, hogy elképzelhetetlen nagyságú számítógépes kapacitást lényegében ingyen az emberek rendelkezésére és használatára adjanak? Nem hiszem, hogy ez emberbaráti szeretet. Tetszik, nem tetszik, a világunkat villámgyorsan átformálták. Ehhez kell igazodni, mert aki kimarad, az lemarad. Átéltünk már ehhez hasonló újításokat és a velük járó világvégejóslatokat is. Például mikor megjelentek a képszerkesztő, szövegszerkesztő programok. Igaz, az a változás nem volt ilyen gyors, viszont néhány szakma kihalt. Egyes festők a lealapozott fehér vászonra felskiccelik a képet. Nálam az AI körülbelül ennyi. Ezután jön az alkotói folyamat. Aki egy kicsit ismeri a képeimet, láthatja, hogy nálam az AI használata nem hasonlítható senkiéhez. Hogy úgy mondjam, átvertem az AI-t. Ez is azt bizonyítja, hogy a mesterséges intelligencia csak egy eszköz, és mögötte mindig ott az ember! Ami viszont igaz, hogy hatalmas segítség tud lenni. Nincs olyan feladat, amit a hagyományos módszerekkel ne tudnék megcsinálni, csak lényegesen hosszabb idő alatt és nagyon nagy anyagi ráfordítással. Az ilyen kevert technikával készült munkáknak nevet is adtam: Kiterjesztett Kreativitás – Augmented Creativ Process., rövidítve „ACP-Graphy”.
– Min dolgozol jelenleg?
– Sok mindenen. Ameddig erőm van. Renoir, mikor nagyon megöregedett, a kezére kötötte az ecsetet, mert már nem tudta tartani. A billentyűzetet vagy az egeret bajos lenne a kezemre kötni, de hát valahogy lesz. Majd a Munkaadóm gondoskodik a szerszámról. Van egy-két futó projekt, de ezek nem az én kompetenciáim. A kiállításokat nem halmozom, már nem vagyok éhes, úgy is mondhatnám, hogy „a harcomat megharcoltam”. Megyek, ahova hívnak, ha meg vagyok győződve arról, hogy a szervezőt valóban érdekli a korszerű és modern fotográfia. Ez nem nagyképűség, csak a művészetben olyan mértékű silányosodás van folyamatban, amit én személy szerint soha nem tudtam volna elképzelni. Ezért szerettem volna tanítani, hetven év felhalmozott tudását továbbadni Váradon! Sajnos erre nem igazán volt igény. Ahogy mondani szokták, nem jött össze. Ez a korszellem. Az idióta-biztos kamerák és az okostelefonok nem helyettesítik a tudást. Egy kis kompozíció, néhány szó a színekről, magáról a fotográfiáról, ez-az nem ártott volna. Ebben az esetben a könnyebb út zsákutca. Mit tehetek? Sztoikus nyugalommal próbálom szemlélni ezt a pávatáncot. Ami konkrétum – Virányi Elvira textil- és divattervezővel, de inkább összművészeti alkotóval készülünk ebben az évben egy közös kiállításra Interferenciák–Parafrázisok címen. Ezen dolgozunk, ezt várjuk. Ennyi volt és van. Mint ahogy Szabó József, Ódzsa mondta: fuimus.
Nyitóképen: Dante pokla – Weiss István alkotása
Galériabeli kép: Domine, quo vadis? – Weiss István alkotása
(Megjelent a Várad 2024./3. számában)
