Feltámadás
Szivacs már három napja nem járt haza. Felesége, aki aggodalmas háziasszony, rosszra gondolva szaladt ki a postára, és telefonált férje szüleinek, majd sorban az összes rokonnak, hogy Szivacs feldobta a talpát. Valahol… Nagy volt a gyász, minden hozzátartozója bánatosan siratta, dicsérték, milyen áldott mesterember volt, mennyire szeretett másokat boldoggá tenni stb.…
Szivacs azonban teljesen jól érezte magát, nem volt semmire sem gondja: három napig tökrészegen tekergett egyik bodegából a másik kocsmába. Éjjel az útszéli sáncban aludt, másnap pedig újra berúgott anélkül, hogy akár sejthette volna temetésének előkészületeit. Háromnapos kaland után éhesen indult hazafelé, no meg a megértő felesége is hiányzott eláztatott életéből. Elindult, csakhogy kétsebességű (lassú és még lassúbb) lábai sötétedésig a temetőig vitték. Ott, mint aki otthon érzi magát, lefeküdt egy hantra, bár ő ezt nem észlelte. Késő hajnalban ébredt meg, feltámadását csak a hegyek mögül felkelő Nap látta.
Szivacs gyomra korogva panaszkodott, hogy már elege van a folytonos semmit(t)evésből. Másodszor is elindult otthona felé Szivacs, dülöngélő léptekkel haladt a köves utcán, és reggel kilenckor már a házunk elé ért, ahol találkozott nagyapámmal (aki mindig a kapu előtt ücsörög, és várja, hogy a postás hozza a nyugdíját), leült melléje, és elbeszélgettek, mint két meghalni készülő öregember. Miközben ők ketten motyogtak, a kilences vonattal megérkeztek a távoli hozzátartozók. Nyolcan voltak, talpig feketében, kisírt szemmel, kezükben megcímzett koszorúkkal közeledtek a kapuhoz. Alig pár lépésre voltak, amikor Szivacs megismerte őket.
– Há’ maguk hová mennek? – kérdezte csodálkozva, falusiasan.
A gyászolók lába majd földbe gyökerezett, amikor felismerték a halottnak hitt Szivacsot. Törölték könnyes szemüket, talán mégiscsak képzelődnek, de ez nem hallucinálás volt, hanem a teljes valóság.
– Lelkem, fiam, még élsz? – eszmélt fel az apja.
Mintha akkor támadt volna fel, Szivacs ruhája sáros volt, arca lesoványodott, őszes hajtincsei borzasan lógtak ki gyűrött kalapja alól.
– Fiam, te most honnan jősz? – kérdezett újra az apja.
– A temetőből – felelte Szivacs.
Abban a pillanatban hirtelen egy nőszemély aléltan dőlt ki a gyászolók közül.
Néhány nap múlva Szivacs a 67. születésnapját ünnepelte, és utána még sokáig járta az élet ösvényét.