A Fehér Ház fantomja – Adam McKay: Alelnök
Az Egyesült Államok elnöki hivatala nem az, aminek hittük. Ugyanez elmondható a másik nagy értékadó szimbólumról, az Oscar-díjról is. Szépen összeér tehát így az, hogy az Alelnök (Vice) tarolt az Oscaron. A film persze azoknak, akik a politikai filmekre is ki vannak élezve, meglehet, hogy csemege. Az európai átlagnézőről azért azt feltételezem, hogy nem hozza lázba Dick Cheney neve – habár a híradókból ismerősen csenghet. Dick Cheney személye eddig a filmig szerintem az amerikaiakat sem igazán érdekelte.
A figyelem mindig az elnökökre összpontosul. Az alelnökökre csak akkor, amikor hirtelen elnökké lépnek elő. Kennedy lelövése után beiktatták Johnsont elnöknek. Nixon lemondása után pedig Gerald Ford lépett a helyére. Addig, mondhatni, nem voltak másak a többség szemében, mint hivatali protokollemberek. Érdekes, hogy nem is róluk szólnak azóta sem a korszakokat feldolgozó filmek. Kennedy, Nixon, sőt Kissinger is inkább tart igényt érdeklődésre.
Persze van, hogy elég a Fehér Ház, és valós személyek nem is kellenek egy nézőket kíváncsivá tevő történethez. Erre jó példák Az elnök emberei (West Wing) vagy a Kártyavár (House of Cards) című nagy sikerű sorozatok. De láthatunk bőven igazi fehér házi személyeket, a csatornákat szemügyre véve. Foglalkoznak velük filmhíradók, riportok, dokumentum- és játékfilmek. Sokakat érdekel egy kiválasztott történelmi személy élete és előmenetele.
Rooseveltről már készültek felvételek. A Kennedy–Nixon tévévita megváltoztatta a televíziózás történetét. Reagan eleve filmszínészként kezdte karrierjét. Nixon nagy pillanatai is (mai értelemben) mémekké váltak a képernyők által, mint ahogy Clinton botrányos hazugságát is a monitorok szórták szerteszét. De távolabb merészkedve, a Sivatagi vihar hadművelet is élőben ment, ahogy a World Trade Center elleni támadást is megörökítette egypár mobilos felvétel, s azok aztán az interneten villámsebesen terjedtek.
Lehet, hogy mindig is a Kártyavárban láthatóhoz hasonló módon működött egy hatalmi gépezet, csak nem volt bekamerázva a világ, és egy véletlenül kiszivárgott botrányos hír nem terjedt ilyen ütemben? A dráma/vígjáték műfaji besorolást kapott Alelnök ezt igyekszik bizonyítani. Legalábbis úgy mutatja be a Fehér Ház környezetét, és benne Dick Cheneyt is, mint rátarti barmok gyülekezetét. Cheneyt például trágár suttyónak láttatja, akinél a vedelést és a bunyó szeretetét nem változtathatja meg senki, csak egy belevaló, tűzrőlpattant feleség.
Cheney másik nagy előnye a film szerint, hogy akkora bumburnyák, hogy csak bambul addig, míg a többi fehér házi keselyű egymást tépi szét. Ezt a tulajdonságát persze úgy vezetik be, mint politikusi erényt. Eszerint míg a többiek hangoskodnak, ő csendben van, és ez már a gondolkodói jelenlét. A gond csak az, hogy Cheneyt nem igazán mutatják okosnak, sokkal inkább elfojtottnak. Így rogyik össze szívinfarktusokban furtonfurt a Christian Bale által alakított politikus. Jellembeli változás csak egyszer tapasztalható meg a figurán, akkor, amikor gatyába rázza a feleség.
Bale egyébiránt egyenletes színvonalon hozza ezt az unalmas figurát. Bár teljesítményének nagyságát talán itt az bizonyítja leginkább, hogy türelmesen várt, míg a sminkmesterek rászerkesztették Cheney fejét. Mondjuk, egy ilyenért Gary Oldmannek kijárt egy évvel ezelőtt az elismerés – A legsötétebb óra című filmben az ő arcára éppen Churchill bulldogképét erősítették. Jött is az Oscar. Fogalmam sincs azóta sem, hogy miért.
Cheney felesége Amy Adams alakításában meglehetősen élvezetes karakter. Neki például van élettörténete. Cheneyé igazából egyik leágazása ennek. A film jól mutatja be a háttérben tevékenykedő feleséget, ahogy saját ambícióját plántálja bele a férjébe. Mellette Cheney igazából puha. Lynne Cheney pedig nehéz sorsú figura, aki okos, magabiztos, és képes felmérni a helyzeteket. A történet azt bizonygatja, hogy Cheneyből senki nem lett volna, ha Lynne nem állt volna a sarkára.
Persze a film eligazít bennünket az Egyesült Államok politikai térképén valamelyest, de nem ábrázolja különösebben az elnököket. Kivéve a Sam Rockwell alakította ifjabb Busht. Akinek a tévéből és dokumentumfilmekből már jól ismert alakját nem láttam visszaköszönni Rockwellben. Sem Bush együgyűséget sugalló kifejezéstelen tekintetét, sem hibás helyzetfelismeréseiből következő teszetoszaságát nem igazán láttuk viszont a vásznon. A maximum, amiben ez a valós figura megmutatkozott a színészi játék során, az egy közeliből is megmutatott lábremegés.
A film struktúráját illetően: a történet többször is eljátszik azzal, hogy véget ér. Ezt egyébiránt viccesen jelenítik meg, és egy szokatlan betét elnyerheti a közönség tetszését. Mint ahogy lehet, hogy a Donald Rumsfeldet alakító Steve Carell is segít a figyelem éberen tartásában. Bár Carell a vígjátékokból már jól ismert színészi játékmódjától most sem távolodott el igazán.
Ez nem feltétlenül tesz jót a filmnek. Mint ahogy Tyler Perry Colin Powelle sem javít, inkább ront rajta. Talán a Lisa Gay Hamilton által alakított Condoleezza Rice nyújt néha emlékezetes élményt. De nem úgy, hogy a háttérből erősebbre fonná a filmbeli leszbikus szálat. Ez annyira kényes téma lehet még mindig, hogy a Cheney lányát játszó Alison Pillnek sem hagynak ebből sokat.
Adam McKay rendező nem alkotott korszakalkotót. Filmje inkább csak didaktikusan megmutatja, mi lesz, ha egy háttérember elszabadul, és a felelősség terhe nélkül átlépi alkalmatlannak mutatkozó főnökét. Ahogy a háborús túlkapásokról, ugyanúgy csak említés szintjén beszél a film ezen korszak jogellenes adatmegsemmisítéseiről is. Azt pedig, hogy egy elcsépelt szimbólummal jelezzék a megöregedett, vérengzően kegyetlen Cheney titkolt tulajdonságát, a megkérgesedett szívet, szinte hihetetlen kliséként éltem meg. Nem vagyok biztos abban, hogy sokaknak megér ez a film 2 óra 12 percet.
(Megjelent a Várad 2019/7. számában.)