Fantasztikus kaland bölcsésznek, tanárnak állni
Tizedik születésnapját ünnepeli ősszel a Partiumi Keresztény Egyetem magyar nyelv és irodalom szaka. A jubileum apropójára készült beszélgetés-sorozatunkban ezúttal dr. Boka László egyetemi docens, irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója beszél a szak történetéről, eredményeiről, a lehetőségekről és a perspektívákról. (Beszélgetésünk óta elszomorító módon változott a helyzet: a napokban megszüntették az OSZK ezen igazgatóságát.)
– Épp ezen az egyetemhez közeli helyen, ahol most beszélgetünk, történt meg a felkérés, hogy csatlakoznék-e az akkor alig egy éve alakult, frissen működő magyar tanszékhez. János Szabolcs, az akkori rektor kért, ne csak Kolozsváron tartsak egy vendégelőadást (a magyar nyelvemlékek OSZK-s kiállítási katalógus kapcsán jártam akkor itt), hanem Nagyváradon is, hiszen itt is létesült magyar nyelv- és irodalom tanszék. Az előadás után vacsoráztunk, s azt láttam, dinamikus, fiatal, elszánt csapat jött létre. A megtisztelő felkérés utáni első lelkesedésemet követően persze kételyek is megfogalmazódtak, éppen a Várad folyóirat szerkesztőségében Kinde Annamáriával (a 2014-ben elhunyt költő, újságíró, irodalomszervező volt akkor a lap irodalmi rovatának szerkesztője) beszélgettünk hosszasan ennek a lehetőségéről, előnyeiről és esetleges hátulütőiről, hiszen akkortájt sok kritikus hang is felmerült, főként Kolozsvár irányából, hogy szükség van-e Erdélyben egy újabb magyar tanszékre. Nekem számos kolozsvári barátom szólalt akkor meg. Én akkor is azt vallottam, nemcsak a város mint szülővárosom miatt, hogy igen, helye van itt a Partiumban. Fontos, hogy legyen egy magyar tanszék – viccesen fogalmazva – a Kolozsvár, Debrecen, Szeged „bermuda-háromszög” közepén.
A tanszék eddigi eredményessége bennünket igazolt. Azt vallottuk: meg lehet szólítani a belső-székelyföldi diákokat éppúgy, mint a kelet-magyarországiakat – és mindenekelőtt a Partiumból jelentkező „hazai” hallgatókat is, akiknek fontos anyagi megtakarítást is jelent, hogy nem kell többszáz kilométert utazniuk. Arról nem is beszélve, hogy a régióban megfigyelhető volt 2010-2011 körül, hogy aki nem Kolozsvár mellett döntött, az alapvetően Magyarországot választotta. Talán ennek a folyamatnak egy pici megálljt is tudott parancsolni, hogy létrejött a nagyváradi magyar tanszék. Azt gondolom, jó irányba halad az ügy, akkor is, ha nyilván voltak nemcsak szép momentumok, hanem nehézségek is. Én afféle stabil emberként, mégis külsősként igyekeztem az oktatás mellett számos egyéb téren segíteni. A könyvtár fejlesztésében, szakmai programok szervezésében, a hallgatók budapesti továbbképzésében. De ezek már az első évek gyermekbetegségei után voltak jószerével. Az egyetemnek voltak gazdasági nehézségei is, főként az utóbbi években, és adódtak ebből kifolyólag adminisztratív gondok is, amik kényszerű átszervezésekhez vezettek, pl. tanszéki csoportokra csökkentették a korábban önálló tanszékeket: a magyart, a németet, az angolt összevonták, de csoportként önállóan működünk továbbra is. Ma úgy érzem, fellendülőben van az univerzitás, bízom benne, hogy a következő tíz évét is stabilan meg fogja érni a magyar tanszék.
– Milyennek látja a szak előző éveit, illetve fejlődési lehetőségeit?
– Mint minden új, fiatal tanszék, a maga gyermekbetegségeivel küzdött egy ideig. Kellettek a tapasztalatok. Egy induló tanszéknek egy eleve nem túl nagy s még nem régi, nem patinás hagyományokkal rendelkező egyetemen nincs könnyű helyzete, sem adminisztratív, sem szakmai téren. Kezdetben olyan vendégoktatókkal dolgoztak, amilyennek én magam is számítottam, csak az én esetem annyiban más volt, hogy Budapestről is haza jöttem, míg más ingázó tanároknak, Nyíregyházától Kolozsvárig, Debrecentől Szegedig eleve másmilyen volt a viszonyulása, elköteleződése a helyhez, a városhoz. Az első éveket Kordics Noémi tanszékvezetőként és János Szabolcs vitték a vállaikon, s egyértelműen az volt a cél, hogy jó csapat szülessen, szakmai hitelességgel, jövőképpel, kellő anyagi forrással. Az egyetemi ranglétrára is figyelni kell, akkreditációkra van szükség. A tudományos fokozattal bírók közül akkor még én voltam docensként a rangidős, utána hívtuk meg Balázs Géza nyelvészprofesszort a tanszékre. De itt tanított akkoriban Keszeg Anna és Biró Ancsa is, sok más kolléga mellett, azt gondolom, szakmailag kikezdhetetlen csapat volt. A tanulási folyamatnak az is a része – főként a helyzet adottságaiból kifolyólag –, hogy egymással viszonylag ritkán találkozó embereket hogyan tudunk a diákok előtt megmutatni, az ő szempontjaikból milyen feladatvállalások és -leosztások lépnek életbe. Kezdetekben több volt a vendégoktató, mint az itt élő, az ugyanis nem egyik napról a másikra megy, hogy valakik fokozatot szereznek, aztán elindulnak az egyetemi ranglétrán, tanársegédként, adjunktusként, docensként stb. Ennek szigorú szabályai, követelményrendszere van, miközben a szak hitelességét is biztosítani kell Erdély-szerte. 2012-től, az ittlétem első 3-4 évében már nagyon jó évfolyamokat sikerült útjára eresztenünk, minőségi konferenciákat, tudományos programokat is szervezni, rangos előadókat és kortárs írókat, költőket az egyetemre hívni. Mindez része a szaknépszerűsítésének is, ami ma is fontos, létkérdés. Egy jó tanszéki csapat olyan, mint egy jó válogatott, vannak húzó- és látszólag kevésbé húzó nevek, s bár mindenkinek más-más feladata van, a cél közös: mindenki a saját reputációját, kapcsolati tőkéjét kell hasznosítsa a tanszék javára. Utazó tanárokból most is elég sokan vagyunk a tanszéken, ami nem baj, minderre lehetőségként is kell tekinteni. Amikor anyagi nehézségek adódtak, akkor fölmerültek ezek a gondok, az utazással járó anyagiak mellett a munkaszervezési, szakmai kérdések is. Ebből is adódott az alapkérdés: itt tudunk-e tartani, föl tudunk-e építeni egy olyan csapatot, amely megfelel különböző oktatási és kutatási normáknak? A magyar tanszéken is volt egy hullámvölgy, de már biztatók a jelek. Jelenleg egy egyetemi tanár, több egyetemi docens dolgozik a magyar tanszéken, és vannak adjunktusok és kisebb rangban is kollégák. Mindig a helyi, az itt élő kollégák foglalkoznak az adminisztrációval, amely nem csekély teher, a tanszéki szervezési ügyek ezt meg is kívánják. Úgy érzem, az utóbbi évben sikerült egyensúlyt teremteni, remélem, nem kiabálom el, hogy ez az út így folytatódik a jövőben is. Még egyszer mondom: az, hogy elég sok utazó tanár van, aki nem állandó jelleggel él itt, hanem tömbösítve tartja az óráit, annak vannak/lehetnek előnyei is, hiszen az, hogy más egyetemi tanszékeken, vagy más intézményekben is dolgozunk, többletlehetőségeket jelent a diákoknak is. A magyar szak esetében különösen. Például az, hogy Balázs Géza tanár úr az ELTE-n, Verók Attila Egerben tanít, én az Országos Széchényi Könyvtárban tevékenykedem, lehetőség arra, hogy a diákok szakmai kirándulásokon, továbbképzéseken is részt vehessenek, Erasmus-programokon évek óta fogadjuk őket az OSZK-ban. Van lehetőségük rálátni, hogy más városokban hogyan működnek hasonló karok.
– Milyen a kapcsolat más egyetemekkel, hasonló szakokkal?
– Az egész Partiumi Egyetemről elmondható, hogy dinamikusan keres kapcsolatokat más univerzitásokkal. Ez kapcsolódik ahhoz, amit az előbb említettem: az a legegyszerűbb, ha az oktatók révén is kapcsolatokat tart fenn a szak, Magyarországon is, meg persze Romániában is. Hét-nyolc évvel ezelőtt még gyér volt a lehetőség a szakmai utak szempontjából, illetve egy nagyobb tudományos konferencia szervezésekor kevesebb választási lehetőség volt olyan szempontból, hogy milyen társintézményeket találunk támogatóként magunk mellé. Most már gazdag a választási lehetőség egész egyetemi szinten, ezen belül a magyar tanszéknek is megvannak az erős kapcsolatai közgyűjteményekkel, társegyetemekkel. Az Erasmus-programok ugyancsak lehetőségeket kínálnak mind a diákoknak, mind az oktatóknak. Erasmus-program révén egy-két hétre én is képviseltem más egyetemeken vendégelőadóként a PKE színeit. Erdélyben is léteznek ösztöndíjprogramok és tudományos kutatóprojektek, no, meg könyvkiadásiak is, amelyek nem effektíve az oktatáshoz kapcsolódnak, de azért ne feledjük el: az oktatás és a belső tudományos kutatómunka egyszerre kell jelen legyen egészséges arányokban minden egyetemen. Az oktatónak szüksége van arra, hogy a saját kutatási témáit próbálja fejleszteni. Ebben derekasan helytállt eddig a magyar tanszék. És itt említhetem azt is, hogy a PKE magyar szakosai aktívan részt vettek a városon belüli kulturális intézmények programjaiban is. A tanszék a Várad folyóirattal, a Szigligeti Színházzal, a püspökségekkel s más kulturális intézményekkel együtt kell működjön. Talán személyem révén is sikerült mindezt megerősíteni, hogy egyetlen példát mondjak, öt éve a Tabéry Géza novellapályázat így indult útnak…
– Mit tanít a diákoknak s mely évfolyamoknak?
– Alapvetően 20. századi magyar irodalomtörténetet és erdélyi magyar irodalmat tanítok, egyéb elfoglaltságaimból adódóan az alapszakon a harmadéveseket taníthatom péntekenként, olykor hétfőnként. Az előadásaim kétharmadát nem is az alap-, hanem a mesterképzésen, vagyis negyed- és ötödéven tartom. Ott viszont már nem szigorúan magyar irodalomtörténettel foglalkozik az ember, hanem komparatisztikával, irodalom- és művelődéstudománnyal, interpretáció-elméletekkel, irodalomkritikával, tehát átfogóbb, elméletibb vagy éppen komparatív tantárgyakkal. Van egy olyan tárgyam is, hogy irodalom-film-színház, tehát irodalom és társművészetek mai, változó mediális viszonyáról. A mesteris hallgatóink többsége már dolgozik, mellette tanul, tehát pénteken, munka után és szombaton hallgatnak órákat. Ez szerencsés konstrukció számukra is, és egy kis egyetemnek az ugyancsak előnye, hogy ezt meg tudja szervezni. Az alapszakosoknak szigorúan csak a munkanapokon lehet előadásokat tartani, ezzel szemben a mesteriseknek tömbösített előadásokat is tarthatunk. Közülük sokan fokozati vizsga előtt állnak, és aktív tanárok, de színházi szakemberektől rádiósig a legkülönfélébb hallgatókkal találkoztam már. Vannak közöttük olyanok, akiknek van felsőfokú végzettségük már, de a bolognai rendszerben a plusz két év mesterit nem végezték el, néhány év kihagyás után jelentkeznek. Akadnak olyanok is, akik más egyetemeken végezték az alapképzést, de idekerültek a régióba, családjuk révén vagy más ok miatt. Van, aki Kolozsvárott végzett és a mesterit itt fejezi be.
– A diákok milyen területen érvényesíthetik itt szerzett tudásukat?
– E szak klasszikus bölcsészkari végzettséget ad. Volt diákjaink közül sokan már a megyében magyartanárként tanítanak, néhány volt tanítványom a helyi vagy a regionális sajtóban dolgozik. Sokan elmentek fordítói és egyéb munkakörökbe, főleg a kétszakosak közül. Vannak, akik az alapképzést itt fejezték be, aztán Budapesten vagy Debrecenben folytatták mesterképzéssel, különböző ösztöndíjakban részesültek, könyveket írnak, szerkesztenek, más meg rangos irodalmi lapokban kritikát közöl. A klasszikus bölcsész végzettség mellett hangsúlyozni szoktam, hogy a mi esetünkben a megyében lévő közgyűjteményekre is érdemes lenne hangsúlyosabban odafigyelni. Elég sok projektben, ún. mentőakciókban vettem részt az utóbbi években: múzeumok, könyvtárak állományának, dokumentumainak megmentése, felújítása, restaurálása és egyéb tudományos-kulturális programok, emlékévek kapcsán szintén, ami alapvetően nemzeti könyvtári feladatkörömhöz kapcsolódott. Akár a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum, akár idén a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum esetét vesszük, akár helyi vagy távolabbi közgyűjtemények, levéltárak, könyvtárak, múzeumok esetében nincs megfelelő utánpótlás, ehhez nekünk kellene „kitermelni” a megfelelő szaktudást. Ilyen téren az eddiginél is jobban együtt kellene működnie az egyetemnek állami, illetve egyházi intézményekkel, hogy az igényeket felmérjük.
– A tizedik születésnapot miként ünnepeli majd a tanszék?
– Az idei tanév első tanszéki értekezletén felmerült valamiféle emlékülés ötlete, amin egyszerre ötvöznénk a családiasságot és a tudományosságot. Az utóbbi években sikeres a tanszék a teljes magyar nyelvterületre vetítve is a tudományos konferenciákon, így könnyen lehet, hogy az általam és Biró Annamária által 2014-ben útjára indított, kétévente megrendezendő konferenciasorozat szeptemberre esedékes fordulóján, annak zárónapján vagy estjén szervezünk egy komolyabb ünnepséget. Szeretnénk valamit kifejezetten ennek az évfordulónak szentelni, ami kellően meghitt és szép emlékeket idéző. Valószínűleg megjelenik majd egy emlékalbum, amelyben az összes korábbi oktató és néhány itt végzett diák rövid írása is szerepelne. Megkeressük azokat is, akik egy ideig segítették a csapatot, aztán úgy hozta az életük, a szakmai karrierjük, hogy továbbálltak más városokba, más egyetemekre. Azt ugyancsak fölvetettük, én is támogattam ezt, hogy szerepeljen az albumban az összes eddigi magyar szakos diák neve, aki itt végzett a PKE-n, s természetesen az oktatóké is. Azzal minden tanszék büszkélkedik, ha van egy-két olyan hallgatója, aki már komoly szakmai sikereket tudhat maga mögött, aki doktori iskolába jár, ösztöndíjakat, alkotói díjakat nyert, akik verseket publikálnak. Ez a tanszéknek is visszaigazolás. Nyomon követjük azoknak a diákoknak az útját, sorsát, akik a PKE-ről kerültek ki, innen indultak. Remélem, mindennek lesz egy közösségi felületen létrehozott, vagy a világhálón elérhető honlapja, aloldala is.
– Hol helyezkedik el a tanszék a romániai felsőoktatási palettán?
– Ezt elsődlegesen kollégáimtól és az egyetem vezetésétől kell megkérdeznie. Azt azonban magam is tudom, hogy a magyarországi híre a tanszéknek és az egyetemnek pozitív irányba tart, növekszik, s ehhez személyek és a személyek mögött álló munka, hitelesség kell. Amint már utaltam rá, kezdetben bennem is voltak aggályok, amelyek csak a szakmaiságra vonatkoztak, nem arra, hogy van-e helye itt egy tanszéknek. Aggályaim amiatt voltak, hogy lesz-e olyan emberállomány, mely képes megfelelő minőségben oktatni, hiszen Nagyváradnak (a magyarság tekintetében jó ideje) nem voltak egyetemi vagy főiskolai hagyományai. Sok időbe telt, míg ez kiépült, az infrastruktúra konszolidálódott, megerősödött. Egy magyar nyelv- és irodalom tanszék létrejötte ezenfelül is kihívás, ugyanakkor remek hívószó is lehet a teljes PKE felé. Ezért nem igazán értettem, hogy az említett tanszéki összevonásokkor, adminisztratív és anyagi okokból, miért volt szükség megszorításokra e téren is. Ne feledjük: egy angol vagy német szakos képzést – nem akarok senkit sem megbántani – lehet tanulni másutt is, a nagyváradi állami egyetemen például; de ha valaki magyar irodalmat és kultúrát, magyar nyelvészetet akar tanulni, azt jelenleg alapvetően két helyen teheti meg, Kolozsváron, ahol én magam is végeztem, illetve 2010 óta Nagyváradon is. Visszatérve a kérdésére: a romániai felsőoktatásban a tanszék értelemszerűen csak a kolozsvárival mérhető össze, vele „verseng”, ha ezt annak lehet nevezni, de éppúgy jó értelemben véve verseng a hallgatókért más, magyarországi egyetemekkel is. Az út, amin elindultunk, még igen hosszú… Van mit fejleszteni, s van hová fejlődni. De egy jó csapat az oktatásra ugyanúgy hangsúlyt fektet, mint kutatóprojektekre, helyi és országos rendezvényekre, amelyek jóvoltából eddig is sikerült ténylegesen elhelyezni a PKE magyar tanszékét a magyar tudományosság képletes térképén. 2013-ban kezdtünk el gondolkodni azon, érdemes lenne-e egy rangjában is méltó tudományos konferenciasorozatot szervezni Váradon. Ebből az ötletből születtek az Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások című konferenciák, amiből eddig már három lezajlott, őszre már szervezzük a következőt. Lokális konferenciasorozatokat is indított a tanszék. A magam részéről igyekeztem a diákságot is bevonni, olyan programsorozatokat indítani, ami több évig élt, például a KéPKEret, amelynek rendezvényein rangos írók, művészek is megjelentek. Számos könyvbemutatót szerveztünk, továbbá olyan programokat, amelyek diákjaink mellett a városi közönséget is bevonzhatják az egyetem falai közé. Az egyetem azért egyetem, hogy kisugárzása legyen, nem elszigetelten kell működnie, hanem olyan programokat kínálnia, ami az itt tanuló diákságon túl a helyi lakosoknak is ad valamiféle többletet.
– Mi az, amin még javítani, fejleszteni lehetne?
– Egyszer azt mondtam egy tanszéki értekezleten, hogy ez is olyan, mint a háború, három dolog kell hozzá: pénz, pénz, pénz. Alapvetően nem, vagy nem csak, de három-négy dolog bizonyosan kell hozzá: szakmaiság és elhivatottság, jó pr-érték és az anyagiakon túl fontos, hogy egy megfelelően dotált egyetemi campus könyvtárral is rendelkezésre álljon. Az utóbbit azért is említem, mert a budapesti diákjaimban ugyanannyi lustaság van, mint a nagyváradiakban, nincs különbség a kettő között, tehát csak azt akarják manapság elolvasni, ami készen rendelkezésre áll, vagy eleve elérhető a világhálón. Azért ez ne így legyen egy magyar szakos esetében. Meg kell tanulni kutatni, keresni, utánanézni a dolgoknak, ha kritikai gondolkodásra akarunk nevelni. Igyekeztem ezért tudatosan fejleszteni a PKE tanszéki és ún. „nagy” könyvtárát, ami rajtam múlott, idehozni a legnagyobb magyarországi kiadókat, bevonzva könyvadományokat. Maga az egyetem vezetősége is erre törekedett egyéni könyvtárak, hagyatékok ideszállításával. Már van egy reprezentatív és szakmailag is modern könyvtára az egyetemnek. Az új épületrész szintén adott. Én a magam részéről a tanszéki könyvállományt is igyekszem bővíteni, főként az irodalmárokét. Úgy érzem, ezeken túlmenően, hogy a szakon alapvetően a regionalitásra és ennek pozitív oldalaira, értékeire figyeltek eddig is. Arra, hogy a helyi kulturális erőket mozgassuk meg, a lokális és regionális kulturális emlékezetet tartsuk fenn, akár tantárgy szinten is oktassuk, tehát olyasmiket is tanítsunk, ami a régióra jellemző, ami annak a szellemi kincseihez tartozik. Itt rengeteg elfeledett érték van, ami ma már nem egyértelmű a legfiatalabb nemzedékeknek. Ugyanakkor az európai és a világtrendekre is kötelező figyelni, különben a leszakadás veszélye fenyeget. Érdemes nemzetközi szintekhez mérnünk magunkat, ha hosszabb távon gondolkodunk. A kettő nem zárja ki egymást, mielőtt valaki azt gondolná, csak óvatos tervezésre, tudatos építkezésre van szükség. Kérdés lehet, hogy mi most itt szépírókat is akarunk-e nevelni, netán kritikusokat, meghagyjuk-e ezt a klasszikusnak mondott lehetőséget, hogy úgy mondjam, vagy inkább csak a piaci szférában elhelyezkedő bölcsészeket akarjuk kinevelni. Minél szélesebb a paletta, annál sikeresebb egy tanszék. Minél több lábon áll, annál jobb – nyilván a bölcsészkaron belül, hiszen a lehetőségek korlátozottak, de azért elég tágasak ahhoz, hogy mindenki megtalálja a maga szeletét vagy szegmensét.
Arról egyébként komoly viták folynak ma a világban más egyetemeken is, hogy melyek azok a profilok, amelyekben manapság egy felsőoktatási intézmény humán területen, a társadalomtudományokban sikeresek lehetnek. Hiszen alapvetően változik a világunk. A klasszikus irodalomtanszékek óriási változásokon estek át csak az utóbbi harminc esztendőt tekintve. És nem szeretném, hogy utólag valaki azt mondja, hogy ó, hát ezt vagy azt a típusú képzést itt el sem tudták képzelni, ahogyan azt sem, hogy átessünk a divatjelenségek és -igények kiszolgáló intézményévé. Ezek akkor működnek jól, ha erős helyi bástyák vannak, megbeszélt profilokkal, az egyéb intézményekkel, de akár egymással konkurálva is, hiszen a verseny meg a kritika – ahogyan Kosztolányi mondogatta – rangot és szakmaiságot ad. És mindezt együttműködve, hálózatszerűen is meg lehet valósítani. Ez a legkevésbé sem jelent ellenlábasságot, Debrecentől Nyíregyházán át Budapestig vagy Szegedig, valamint egyházi és nem egyházi, állami és nem állami vonalon széles és rugalmas együttműködésben kellene gondolkodni, hogy a jó gyakorlatokat itt is meg tudjuk valósítani. Nagyon sok mindent lehetne most még felsorolni, ami nemcsak a PKE jelenlegi magyar tanszékét érinti, hanem a bolognai folyamatoknak az utóbbi tíz-tizenöt esztendejét is. Hogy ez mennyire volt sikeres, az már egy másik interjú tárgya lenne.
– Az olvasás szeretetét miként adhatják tovább a hallgatók?
– Az alapképzés három éve alatt elindulunk a klasszikus régi magyar irodalomtól, harmadéven eljutunk a huszadik századig. Most többnyire ez a gyakorlat. Ám van, aki a szakosodással addigra már meg is unta a régi szövegeket. Néhány egyetem bevezetett olyan projekteket, melyeknek értelmében megfordítják ezt: a huszadik századtól és a kortársaktól mennek vissza a klasszikusokig. Tehát először az olvasásra nevelést, az olvasás megszerettetését és az ismeretek tárházának bővítését célozzák meg, nem feltétlenül kronologikusan haladnak. A nálunk végzettek többsége aktív oktató lesz, vagy már most is tanít. Nem kilóra mérik, hány száz oldalas regényeket kell elolvasni, de nem is jó, ha ez egyetemen is még megmarad a kötelezőek elutasított, unottnak gondolt körében. Ezek a művek lehetséges feltárulkozó világok, tükrök, amelyek önismeretünket és a világban való eligazodásunkat segítik, világok, amelyekben meg lehet merítkezni. Fantasztikus kaland, amikor az ember bölcsésznek áll. Nem azért kell bölcsésznek lenni, mert nem vagyok jó matematikából vagy reáliákból (én speciel jó voltam, mégis matek-fizika szakról váltottam), hanem azért, mert ez életprogram, elhivatottság. A gondolkodni tudás és tanítás, az okok és a miértek tana, a háttérösszefüggések fellebentése, a kreatív gondolkodás világa, az örök, ám ösztönző kételyek mellett is a megfelelő egyéni válaszok keresése, melyek itt hevernek az orrunk előtt, nagyjaink műveiben. Csak lapozzuk fel őket és lépjünk velük párbeszédbe. Egyéni, senki más számára nem elmondható üzenetekkel. Amikhez megfelelő képzettség sem árt… Hiszen legalább mi mondjuk ki, hogy a jelenlegi társadalmunkra alapvetően jobban ráférne egy nagyobb fokú műveltségeszmény és művelődéseszmény. Hogy milyen szimptómái vannak annak, hogy ma mit és mennyire olvasnak vagy nem olvasnak a legfiatalabbak, az a szülők után épp a jövendő tanárain is fog múlni. Hogy ők hogyan tudják majd a harmadikos, negyedikes kisdiákoknak megtanítani azt, hogy miért jó olvasni, teremtett világokban elmerülni, és hogyan lehet erre rávenni őket a saját szintjükön. Mindig hajlamosak vagyunk siránkozni, a különböző generációk koncentrációs idejét felmentő érvként emlegetni. Amikor én voltam egyetemista, csak angol irodalomtörténet vizsgából közel harminc regényt kellett elolvasni egyetlen félévben, ami már akkor is majdhogynem abszurd volt, de tizenötöt biztosan elolvastunk, az tényleg elvárás volt. Ha manapság azt mondom egy félévben, hogy olvassanak el öt regényt, de mindenki, nem csak az, aki szemináriumot tart belőle, azt látom, néhányan csodálkoznak: „tényleg?, ez most elvárás?”. Az olvasás nem tanóra. Nem úgy kell koncentrálva odafigyelnem rá, mint egy előadáson. Az maga a felszabadulás, a belemélyedés, a lehetőség. De nem is azt kell visszamondanom, amit olvastam. Inkább azt, amit én gondolok minderről. Az egyetem tanulni tanít meg elsődlegesen, aztán ha szerencsém van, érvelni, összetetten s nem felületesen gondolkodni a világról, ami már közös munka eredménye. Van, aki persze csak megúszni akarja, egy papírt szerezni. De egy szemináriumi dolgozattal az ELTE-n sem lehet úgy jelentkezni, ha abban nincs legalább öt alátámasztott szakirodalmi hivatkozás. Aki bölcsész alap- vagy mesteris diplomát szeretne, ezek az alapvető követelmények, amiknek meg kell felelnie. Önmaga érdekében és javára.