Ez nem tréfa (A fösvény)
Moliere kétszer is szerepelt az IFESZT-en. Előbb versenyben – a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadása, A fösvény révén –, aztán pedig ünnepségzáró vendégszereplésként a Scapinnel, a debreceni Csokonai Színház előadásával. Rangos színházi rendezvény ma sem lehet meg Moliere nélkül. Bukarestben is jelen volt, az Országos Színházi Fesztiválon Tompa Gábor iaşi-i előadásával, a Mizantróppal. Az más kérdés, hogy hoznak-e egyáltalán valami újat ezek az előadások. Csurulya Csongor udvarhelyi rendezése vagy a Tompa Gábor iaşi-i produkciója nem tűnt valami őseredetinek, olyan mellbevágónak, megdöbbentőnek, mint a Siviu Purcărete Scapinja Debrecenből.
Moliere avatott megszólaltatása, szakmailag igényes színrevitele önmagában is maradandó élményt nyújt – elsősorban annak köszönhetően, amit a szerző darabjaiban található, amit azokba beépített, immár négyszáz éve. Mert jóllehet a moliere-i mű forrásai a középkori farce-ok és a vásári komédiák, viszont ami ihletésükre született, az klasszikussá, tehát időtlenné – minden időben aktuálissá és érvényessé lett. Moliere darabjaiban a cselekmény és a jellemek hordozzák azokat az örökké meggondolkoztató, lelkünkbe maró vagy pedig a meghaladás érzését és derűt fakasztó fejleményeket, amelyekért szívesen látjuk, örökké látni kívánjuk e műveket.
Szerzőnk 1670-ben A fösvénnyel együtt még két másik darabot is írt – a Dandin Györgyöt és Az úrhatnám polgárt –, amelyek szintén elég gyakran viszontláthatók színházainkban. Termékeny esztendő volt. Mindhárom darab a polgár státusával foglalkozik, a nemesek – mai értelemben a mindenkori kiváltságosok – által uralt világban. Az írót az aggasztja, hogy a derék polgárok utánozni kívánják az adott kor kiváltságosait, ezért ugyanolyan ruhákat csináltatnak maguknak, mint amilyeneket azok, esetünkben a nemesek viselnek, olyan házat építtetnek vagy vásárolnak, mint amilyent azok birtokolnak, és viselkedésben is igyekeznek utánozni a hatalmon lévőket. Utánzás közben pedig az még hagyján, hogy nevetségesekké válnak, a nagyobb baj, hogy emberi minőségüket károsító falsot kapnak. Butábbak lesznek például a nemesnél, amit egy polgár nem engedhet meg magának. Erre utal a darabok deus ex machina befejezése, ami azt jelenti, hogy a téves igyekezet és balgaság teremtette helyzetből nincs kiút, nincs kibontakozás. Mondjuk tehát azt, hogy tréfa volt az egész… Kivéve, amikor – mint például a Mizantróp végén – már nem mondhatjuk. Szerb Antal szerint a moliere-i darab lényege „sohasem mulatságos. Sőt inkább tragikus lejtő felé közelít. Moliere vígjátékai megdöbbentőbbek, mint a nagy francia tragédiák.” Ezért játsszák az előbbieket ma is, az utóbbiakat viszont kevésbé. Ugyancsak Szerb Antal állítja azt, hogy „Georges Dandint nem lehet másképp, mint ökölbe szorult kézzel végignézni”. A fösvény címszereplőjéről pedig így vélekedik: „Harpagon tragikus páthoszban vonaglik és üvölt a színpadon, mulasson rajta, aki tud!” – Helyben vagyunk. Az udvarhelyiek előadásán is ilyennek láttuk őt – csakhogy a pátosz időközben groteszkké vált. Barabás Árpád kiváló alakításában Harpagon pátosza megkeseredett, színpadi jelenlétéből hiányzott minden felemelő – és ezáltal vált hitelessé, a mai ember számára is megdöbbentővé.
Az udvarhelyi előadás egészéről elmondható, hogy valami előkelő magaslatról, arisztokrata dobogóról indul. A színpadot gyönyörű görög oszlopok uralják, aztán, menet közben kiderül, hogy e szépségeket a felkapaszkodott polgári csemeték, sőt a szolgáik is bújócskázásra használják, az öreg fösvény pedig az egyik oszlop lábában tartja, oda rejtette el teljes pénzvagyonát. Amit nyilván megtalál a reá áhítozó fiacskája. A szereplők arisztokrata ruhát hordanak, de valami nem stimmel – vagy túl vannak színezve ezek a ruhák, vagy a viselőik játsszák túl a ruha által megjelölt szerepet. Szóval a nagy elegancia kétes egzisztenciát takar. Valahol mindig kilátszik a lóláb. Különösen érvényes ez a produkció másik figyelemre méltó, sikeres alakítására: László Kata Frosine-jára, az intrikus nőre, a kerítőre, a szálak mozgatójára – akire a színen lévők közül mindenkinek nagy szüksége van, mondhatni nélkülözhetetlen az úrhatnámok világában. Tudja is ezt, és rendkívül szellemesen, olykor felülről kezeli klienseit, kétséget sem hagyva arról, hogy teljes mértékben megérdemlik ezt a bánásmódot, mert ahelyett hogy a józanészre hallgatnának, állandóan kezeltetni kívánják magukat. Úgy gondolják, hogy ez a sikk.
Csurulya Csongor komplex előadásra törekedett – tehát megjelenik benne a groteszk is, más árnyalati finomságok mellett. Kár, hogy ez utóbbiak nem olyan relevánsak, nem olyan emlékezetesek. Mintha az említetteken kívül a többi szereplőt külön biztatni kellene, hogy éljen már a számára teremtett lehetőséggel, helyzettel – játssza már ki azt a kártyát, ami a kezében van!