És ha elmaradna a holnap? – Utazás a vesztegzáras hullámvasúton
Tegnap elég rossz bőrben voltam. Úgy értem, lelkileg. A vesztegzár huszadik napján nem működött már olyan jól az a mentális, szellemi és érzelmi placebo, amelyet kezdete óta reggelente beveszek a C- és D-vitaminom mellett. Egyszerűen kifogyott a készlet, és már nem nagyon tudtam mivel újratölteni… Csak bambultam a naptárra, amely még mindig a márciusnál dekkolt, ott ragadt le, és úgy tűnik, én sem voltam ezzel másként.
Karantén van. Képtelen vagyok haladni az idővel…
És akkor egyszer csak valami ormótlan dühöt éreztem magamban: mondogatjuk minduntalan, kisebb és nagyobb csoportokban, közösségileg, hogy erre is meg arra is „van időnk”, közben észre sem vesszük, hogy idő és tér egyformán vált megfoghatatlanná, lassan és észrevétlenül. Egyiknek sem vagyunk birtokosai. Gyakorlatilag az időnek vagyunk mi, a tér meg, hát… Jól megvan nélkülünk is. Sőt…
Hovatovább az épp aktuális keddem nagyon hasonlít az előző vasárnapomhoz, és miközben három délutáni órám repül eszeveszett gyorsasággal, éjféltől hajnali ötig malmozok álmatlanul és számolom a perceket. Meg tudná-e mondani valaki, hogy miért akarom kitágítani ennyire szánalmasan azt, amit nem is birtokolok? Az időt… És igen, újfent meggyőződöm, hogy aminek én vagyok, nem pedig ő nekem, az csupán játszik velem…
De nem így volt-e ez hajdani hajnalokig tartó szerelmek idején? Ott is körülbelül ez volt a helyzet. Annyi különbséggel, hogy akkor világgá lehetett futni, hatalmas tereket bejárni. Most merre irányíthatnánk gyors lépteinket, amikor minden lázadásunk és feszültségoldásunk abban merül ki, hogy formanyomtatvány birtokában elevickélünk a sarki boltig egy liter tejért, kenyérért és négynapi cigiért?
Ha hinnék az összeesküvés-elméletekben, akkor ide most azt írnám le, hogy ezt az egész járványt a hajdanán kínzó, mostanra kihunyt szerelmek tervelték ki ellenünk, hogy lássuk, tudjuk, tapasztaljuk: van náluk milliószor rosszabb. Kapitális bosszú…
Például az, amikor a kisbolt konok tekintetű elárusítónője farkasszemet néz velem a kasszánál, és felfedezi a tekintetemben a félelmet, a szorongást, és úgy pillant vissza, hogy abból pontosan tudjam: szürke kis egér vagyok, aki most nyüszítve összerezzenne, kiejtené kezéből a kékszeszes üvegcsét, ha valaki hangosabban szólna hozzá. Három hét szobafogság után ebben mérik a halálos rémületet…
De ez a három még hétben is csak egy üres szám. Mert soha nem tudhatom például azt, hogy három nyugalmas hét elegendő erőtartalékot jelent-e átvészelni, legyűrni egyetlen pokoli napot, amikor résre megnyitott ablakon, esetleg a mobiltelefon hullámain keresztül szivároghatott be hozzám az az emberi fertő, amelytől soha nem tudtam magam „társadalmilag” eléggé eltávolítani. És ez sudárrá növel bennem egy látens rettegést. A vírus a veszélyesebb, vagy inkább az, ami a közösségekben marad utána?
Erre a holnap hozhatja el a megfelelő választ. Az, ami most nem látszik, az, amiből nagyon közönséges ma lesz, nem látni a végét, és a kezünk között foszlik szerte.
És ha ez a holnap elmaradna, bánnánk-e nagyon? Meg szeretnénk tudni, hogy milyen új formákat ölthet a bizonytalanság, amelyből házi oltára van lassan már mindenkinek? Erre a házi oltárra pedig mind új áldozatokat követel Holnap istenség, aki úgy uralkodik felettünk, hogy közben a könnyünk is csorog áldozatbemutatáskor…
„Lássuk, mit hoz a mai nap?” – mondta egyik ismerősöm, interjúalanyom a járvány kezdetekor. És ez a mondata nagyon beleégett az elmémbe, azóta sem hagy nyugodni. Mert ezzel azt mondta – és nagyon józanul –, hogy semennyire sem számolhatunk az idővel, mert az nem egy promenád, hogy csak úgy végigsétáljunk rajta, és lássuk a végén a következő utcát.
Ma már nem sétálunk sem térben, sem időben. Ez utóbbiban főleg előre nem. És ezt a minap vettem észre a közösségi hálón, amely tele volt tíz, húsz, harminc, negyven éve készült fotókkal. De nem kell nagyon elmélyedjünk ebben az időtávban, hiszen már az is a „régmúltunkhoz” tartozik, ami egy hónappal korábban történt, egy teljesen más időszámítás szerint.
Krisztus előtt, Krisztus után… Nos, ez a viszonyítási alap mára meglehetősen idejétmúlt: járvány előtt, járvány után. Ez lesz az új történelmi lépték. És persze, még ezt sem látjuk most tisztán, pontosan.
Ha a holnap elmaradna, akkor az egyetlen napi betevőnk egyértelműen a ma lenne, mert a múlt már – úgy, ahogy van, mindennel benne – teljesen érvényét vesztette. Szűklátókörűség, háziasszonyos pragmatizmus, vagy a gyermek kegyelmi ideje ez a ma?
Nos, nem tudom, de azt már most sejteni vélem, hogy minél előbb számolom fel Holnap istenség házi oltárát, annál közelebbről tudom megcirógatni saját jelen idejű félelmeimet.
A vesztegzáras ketrecben pedig ez sem éppen járulékos eredmény…