Életek regényben

Az irodalom a dolgoknak bármennyire is az ábrázolására törekszik, mégis inkább megélt, átélhető eseményeket teremt. Innen van az, hogy bár ráismerünk egy tájra, emberre, gondolatra, kísért a gondolat, hogy amire ráismertünk, a valóságnál is valóságosabb. Az olvasóban a felidézés fölötti csodálkozás átadja helyét a megvalósulás fölötti csodálkozásnak.

Ilyen gondolatok fogalmazódtak meg e sorok írójában, miközben két regény kínálta magát összehasonlításul. Móricz Zsigmond Életem regénye és Borbély Szilárd Nincstelenekje. Nem tagadom, a társítás mélyen szubjektív, mert hasonlóságokat lehet ugyan találni bőven: a szegénység, a szatmári táj, az életrajziság, a szociografikus jelleg, a gyermeki nézőpont mind termékeny összefüggéseket jelenthetnek, azonban az értelmezőnek rá kell jönnie, hogy amiért egyik regény felidézi a másikat, az nem meríthető ki a közös motívumok sorjázásával, van valami rokonibb szál a regények között, ami korántsem annyira látványos, mint mondjuk a térképzetek feltárása vagy az életrajzi meghatározottság mentén való vizsgálódás. Az a peremlét, látóhatár-hiány például, amelyet mindkét regényben a paraszti, hagyományokba dermedt létmód, vagy a tájegység: a szabolcs-szatmári „vég” számlájára írnánk, lehet, hogy szövegszerűbb, megkonstruáltabb, és nem annyira adott, ott levő valami. És ha kellően belebonyolódunk a szövegekbe, eljuthatunk odáig, hogy a rokonság már nem merül ki a hasonlóságokban, izgalmasabb lesz annál a különbségek felfedezése.

Ennek szellemében – a terjedelem okán nagyon vázlatosan – olyan regényközi párhuzamokra fókuszálnék, mint a kirekesztettség, idegenség, valamint a testiség – az írás testiségének – kérdései.

A Nincstelenekben a két kérdés össze is függ egymással. A regény gyerekelbeszélőjének bezártsága, kirekesztettsége a dolgokban való szétszóródással jelent egyet. Az otthon tere számára nem ad jelenlétet, saját helyet, helyzetet, az elbeszélő inkább csak ott találja magát, ahol éppen van. Miközben anyja kézen fogva vonszolja a falu utcáin, kényszerű helyzetéhez való egyetlen reflexív, megértő viszonyulás a prímszámok magányával való azonosulás. Amely csakis a meglevő dolgot tudja még plasztikusabbá, dologszerűbbé tenni. Vannak a prímszámok és van a magány: mindkettő mozdíthatatlan. A magány nem oldódik, de még csak közelebb sem kerül az elbeszélőhöz: a magány van, köztünk van, de sohasem lesz az enyém. Nem választás kérdése. „Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk.”

A Nincstelenek névtelen gyerekelbeszélője úgy él – vagy inkább találja magát – a faluban, hogy a benne lét ellenére is kívül marad azon. A táj a kallódás, az örömtelen szemlélődés helye, a várakozás a napok múlásának meddő várása. Úgy, ahogy nincs egy nagy, átfogó narratíva – ellentétben az Életem regényével, ahol a gyerekkori fájdalom a nevelődés szükségszerű eszköze –, nincs reflexió sem, a dolgokat összefüggésbe rendező értelmezésmód az elbeszélő részéről. Talán nem járunk messze a valóságtól, ha a regény hatását abban keressük, hogy egy sokrétűen érzékelő, de még reflexíven nem értelmező kisgyereknek folytonosan számára aránytalan dolgokról kell szólnia. Amikor a gyermeki megértés korlátozottsága ad fájó többlettudást az olvasónak – úgy követve a nézőpontot, hogy mégis többet lát, mint a beszélő.

Ugyanakkor azt lehet mondani, hogy az egy ponthoz rögzültség, a látóhatár hiánya a felnőttek látásmódjának is sajátja. A falu emberei nem tudják megfogalmazni, amiben élnek, csakis klisészerű, öröklött sémákkal. A távolban felderengő máramarosi hegyek nem a nyitás, a kíváncsiság, hanem a zártság jegyei; fel sem merül, hogy azon is túl van valami. Ilyen értelemben a gyerek komplex érzékelése bármennyire is magára záruló csapda, de legalább eleven kapcsolatban áll a dolgokkal. Vele szemben már az eltompult, fájdalomképességüket is elvesztett felnőttek paradigmatikus alakja a bolond Mesijás, akinek mosolyba torzult arca nem a mindent megértés, inkább az érzéketlenség jele. De a felnőtt lét – a gyerek szemszögét követve – már maga a felnőttség okán is csökevényes Borbély regényében. Szinte sajnáljuk az anyát, amikor a gyerek a nyitott mellkasú Szűz Mária-képet nézve „nem fáj Máriának” kérdésére azt a választ adja: „ez csak egy kép”.

És hogy miként függ össze ez az idegenség az írásmód testelvűségével? Minderre a beszélő gyerek határhelyzete ad választ, aki a felnőttek elvont, klisékben élő világát még nem sajátítva el, egyedül hagyottan, saját érzékelésébe zártan létezik. Az érzékelés nyelve konkrét, dologszerű, nincs reflexív tere, távlata. Az érzékek keveredhetnek, felcserélhetők, de ettől csak maga az érzékelés nő naggyá. Leválik az érzékelt tárgyról, és valami mássá válik. „Amikor anyámra gondolok, mindig érzem a szagát. Vérszaga van. Apám szagát is érzem. Izzadt férfiszag. Korcsmaszag. Cigarettaszag. Gázolaj és gépzsír szaga. Rossz szagok.

Az anyámé jó szag, ételek illata. Az otthon szaga.”

A leírások kíméletlensége ebből a konkrétságból, dologszerűségből ered, amikor is nem teremtődik tér az ember és egy másik ember vagy dolog közötti kapcsolat lehetőségének. A dolgok csakis maguk a dolgok: az ágy az alvó testek helye – azon túl, hogy feszültségek, vágyak, testi működések helye is –, úgy, ahogy a rozsdás szélű kanna a vízé, a moslékosveder a felmosórongyé. Habár a regényben egyetlen jelenet, kép, leírás sem akar paradigmatikus lenni, de talán mégis kiemelhetünk egy részt, mégpedig a zsákba varrt fekete macska megölésének leírását az alvó gyermek mellett. Mindez közmegegyezés a felnőttek között annak érdekében, hogy kiűzzék a nyugtalanságra ingerlő álmot a gyerekből – ami majdan eltávolíthatná a falutól, de távlatot is adna. Ugyanakkor groteszk beavatási jelenet, amikor is a felébredő immár egy lesz a hellyel, nem fog elvágyódni, lehetőségeket keresni. „Az anyák ekkor végre megnyugszanak. Most már nem lesz baj a gyerekkel. Nem kell majd szégyenkezni miatta a falu előtt.” A dermedt mozdulatlanságának, a perspektíva hiányának keresve sem lehetne kifejezőbb képet találni ennél. Hogy aztán a távlat nélküliség, a puszta dologszerűség abban az obszcén jelenetben váljon fokozhatatlanná, amikor – mintegy a macskaáldozat igazát erősítendő – a férfiak nemi szervüket mutogatják. „A kezükben levő szerszámukat lóbálják, hogy lássák a többiek is, akik már szállingóznak haza, hogy nekik milyen nagy van. Meg hogy mindenki lássa, ők bezzeg nem szoktak álmodni, mint az asszonyok. Ők csak azt hiszik el, amit meg lehet fogni.”

Ugyanez a dologszerűség ott van a kisgyerek látásmódjában is, de ott nyelvként, aminek termékeny feszültséget ad a hiánynak megértés felé vivő lendülete. Ez a nyelv eredendően nyitott, kapcsolatokban, összefüggésekben él. „Akkor kezdett foglalkoztatni, hogy mi az élet, amikor megtanultam kézzel elkapni a legyeket. Az élet fekete-fehér. Vagy színtelen és ezért láthatatlan. (…) Apám azt mondja, hogy a levegőnek van súlya. Ezt nem akarom elhinni. Figyelem, hogy észrevegyem, de nem látom a levegőt. Sem Istent.”

Az, ami a gyerek nézőpontjából formálódó érzéki nyelv, az a falu szintjén ideológia. Az alap közös, de mégis lényegileg más a kettő: az érzékelés érvényes nyelvként, szövegszervező erőként, de ha az érzékit végcélként állítjuk fel, pokoli világot kapunk.

Az Életem regényében szintén jelentős a falu változatlan, dermedt sémákon nyugvó értelmezése. Tiszacsécséről ilyen megállapításokat találunk: „Itt nem születnek messze szárnyaló álmok; innen nem távozott el, ezekből a párhuzamos szűk telkekből egy família sem szerencsét próbálni. (…) Valami titokzatos, soha ki nem mondott, fel nem fedezett ősi rend szigorúan megszabja, hogy ezek a családok egymás mellett, az élet legfinomabb részleteiig teljesen egyenlő módon élnek. Ki van zárva, hogy bármelyik is különb lehessen a másiknál.”

Azonban Móricznál a falu rajza nagy ívű bevezető apja, Móricz Bálint felléptetéséhez, aki igazi narratív hősként az ismeretlenből indul el, hogy maga életében fenekestül felforgassa ezt az ősi rendet. Meg is kapja érte a büntetését, hiszen kiveti magából a falu, vagy inkább árvasága, „rendetlen családból” való származása révén be sem fogadja igazán. Szabálytalan indulása okán lesz belőle szabályszerű regényhős; regényszerű sorsot kap, amelynek metaforikussága fel is oldja a hiábavaló küszködések életrajzi valóságát. Visszaemlékezésből megalkotás lesz, és ez a megalkotás a metaforikussá stilizált történet mellett a Móricznál keveset hangsúlyozott metaforikus nyelv függvénye is. Ahogy például a cséplőgépnek a tüzesgép a helyettesítője, és amikor ez a tüzesgép robban fel, az több, mint mechanikus meghibásodásból eredő baleset.

Móricz regényének is kisgyerek a főhőse, akárcsak a Borbély-regényben, azonban egy felnőtt értelmező hang foglalja keretbe. Móricz emlékező elbeszélője, és ahol csak lehet, távlatot teremt: értelmez, magyaráz. Ez a felnőtt hang a gyermekét is bekebelezi, így a gyerekhang már maga is konstrukció lesz. Ez a megalkotott gyerek én képes ugyan nagyon elhagyatott is lenni, de ellenpontként vitalitás szunnyad benne. Istvándiban csak azért magányos, mert előzőleg Csécsén nagyon is megtapasztalta saját erejét. A magány tehát megérthető, és ezzel ki van húzva a méregfoga. Maga a regény szerkezete is a reflexív elbeszélő önkényén alapul, amennyiben élete első tíz évét egy egész élet foglalataként értelmezi. „Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt.” A mindent kimondás, a számvetés igénye, a kissé pátoszos „vég” élménye határozza meg a regény zárlatát, amikor is az „éltem” sírfelirata mintha az életnek írásként és az írásnak életként való színrevitelét demonstrálná. (Ebből a sírfeliratként megalkotott zárlatból kiindulva mélyreható elemzéseket lehetne végezni a Paul de Man által tárgyalt önéletírásnak sírfelirattal – és ennek kapcsán arcadással-arcrongálással – való összefüggéseiről.)

„A többit a regényekben megírtam. Még szeretnék néhány vallomást a színpad zárt formájában egy pillanatban együtt lobogva fel embertestvérekkel.

És aztán még egy kicsit heverni az őszi verőfényen. Akkor rávéshetem a márványnévjegyre: Éltem.” (Kiemelés az eredetiben.)

A vallomás, az érzelmi azonosulás vezeti az elbeszélőt akkor, amikor ténylegesen megjelenik a regényben, hazalátogat, és buzgó igyekezettel vezeti körbe feleségét gyerekkorának színhelyén. Csak azért is azonosulás ez, semmit sem szégyellve, hiszen mégiscsak az ő vérei ezek. „Az ember arra büszke, amije van, ahogy van. Ha sok van, arra, hogy milyen bőség van – ha kevés, akkor arra, hogy kevéssel beéri. Én mindig büszke voltam arra, hogy az én népem annyira puritán.” Vagy másutt: „Az én morgásom, zörgésem a legnagyobb indulatban is önszeretet volt: bennük magamat szidtam, hogy ne dicsérjem magam.”

A családdal, a vérrel való egység identitást ad az elbeszélőnek, amikor is azt a gyerekként megtapasztalt családi „hő”-re való emlékezés táplálja. Azonban ehhez az összetartozás-tudathoz motorként kell az ellenpólus is, hogy kirekesztettek, idegenek, „zsidók” legyenek a faluban. A regényben a zsidó metafora az elbeszélő apja kapcsán merül fel, azonban mindvégig metafora marad életrajzi alap nélkül. Habár hozzá kell tennünk, hogy az apja a zsidó partnerekkel bonyolítja le üzleti vállalkozását, sőt a cséplőgépet is tőlük veszi. Az érintkezés tehát megvan: az apa egy helyütt maga is zsidókhoz hasonlítja magát spekuláló természete révén. A cséplőgép-vásárlás ad ürügyet az elbeszélőnek, hogy a „bibliai csalásra” épülő kereskedelemről mondja el eszmefuttatásait, amiből nem nehéz kiéreznünk valamelyes elhatárolódást a zsidósághoz kapcsolódó spekulációk világától.

Az életrajzi tények nem maradnak elszigeteltek a regényben; életrajzi szinten csak zsidókkal való érintkezésről olvasunk, de reflexív-metaforikus szinten már zsidókhoz való hasonlóságról, sőt azzá válásról. Hogy miért épp ezt a metaforát választja Móricz családjuk kirekesztettségének megmutatásához, azt minden bizonnyal a regény írásakor tapasztalt – egyébként bevallott – aktuális helyzet is indokolta: „ebben az órában, mikor e sorokat írom, a magyar főrendiház együtt ül és a zsidótörvény-javaslat utolsó döntését hozza. 1939 ápr. 18.”. A zsidótörvényekkel való párhuzam viszont nem merült volna fel, ha az írónak nem a legfájóbb múltbeli élményéről kellene szólnia: arról, amikor a „cicmóric” nyílt skandálása a prügyiek részéről egyet jelentett a család teljes megsemmisítésével. Mindegy, hogy apja megette-e a nyúlként tálalt nyúzott macskát vagy nem, a felkapott hír valóságteremtő értékű. A múltbeli élmény megírása – ami egyet jelent a megértéssel – értelmezési keretet kíván, metaforát, hiszen önmagában ez az idegenség kimondhatatlan. Móricznál a kirekesztettség narrativizálódásához kell a zsidó metafora, amivel aztán ki is beszéli magából, és az idegenséget zsongítóan közösségi perspektívába emeli. Ez a zsidó-párhuzam nem nyugtalanító Móricznál, mivel egyformán távol – az írás senkiföldjén – van elbeszélőtől, olvasótól.

„Bennem felrémült a saját életemnek zsidótörvénye, amit a tügyi plebiscitum ugyanilyen szenvedéllyel hozott meg a Móricz-fajta ellen. Az ítélet tömör jelszóban csapott ki s a jelszó ellen semmi védekezés. A számumot nem lehet bölcs szavakkal megállítani. Nincs ellene semmi védekezés, csak az, hogy ki kell várni, míg elmúlik s akkor akik életben maradnak, újra kezdhetik az egész harcot.”

A Nincstelenekben az idegenség hangsúlyozása – és az apa homályos zsidó származása – kapcsán még hangsúlyosabb a zsidóvonal. Azonban a Borbély-regényben hiányzik a nyelv, amivel ez a megbélyegzettség kimondható lenne. Móricz széles gesztussal közösséget vállal azokkal, akikhez egyébként nem tartozik, a Nincstelenekben a meglevő faji különbséget tagadni kell, nem lehet róla beszélni. Borbélynál sem kevésbé uszítható a falunép, mint Móricznál. (A regényben a zsidók elhurcolását leíró részekben a közös ellenségkép elszabadulásának lehetünk tanúi.) Azonban ez a mindenhonnan szivárgó szégyen nem szorítja közelebb egymáshoz a családtagokat, nincs védekezés a családi kötődéseken belül sem. Sőt a veszekedések kirobbanásakor a bántás még inkább fokozható, ha az elhallgatott titkokat is felbolygatják, a másik szemére vetik.

Móricznál kész értelmezési sémaként van jelen a zsidó-metafora, Borbélynál inkább nyelvkeresést indít el, a dologszerűségből mindig kicsúszó, de mégis folytonosan érezhető valami meghatározásának igényét. Ennek megfelelően a zsidó metaforája a hiány, az elkülönböződés, a negativitás.

„A zsidót nem lehet látni. A zsidó csak egy szó. Mindenütt ott van, mert mindig emlegetik, de láthatatlan.” (…)

„A zsidót mindig emlegetik. A zsidó az, aki nincs sehol. A zsidó, aki spekulál. Akinek nem jó, ami van. Amit már megszoktunk. (…) Aki mindig valami mást akar. (…) Az öregek tudják, de még apámék is, hogy a zsidó az, amit nem lehet érteni. A zsidó a lelkiismeretfurdalás és a zsidó a bűntudat, amelyet csak a megvetés enyhíthet. (…) A zsidó még most is itt kísért, pedig már nincs sehol.”

A zsidó sehol sincs, nem megfogható, de csak azért, mert bármikor készen áll a megjelenésre – tehetnénk hozzá. A beszéd jelenének kiszolgáltatott, amely nyitott a jövő felé.

„»Miért vagyunk mi mások?« kérdem.

»Mert nem vagyunk idevalósiak« mondja anyám.

»Akkor mi is zsidók vagyunk?« kérdi a nővérem.

»Azok leszünk« válaszolja anyám.”

A regényt átszövő zsidómetafora kapcsán annak vonzáskörzetére is érdemes figyelnünk, mint amilyen az alantas munkákat végző, együgyű, mezítlábas cigány: Mesijás alakja. Teljes hatalomnélkülisége ellenére mégis van egy furcsa hatalom a kezében: a várakoztatás, ugyanis őt nem lehet siettetni. Csak várni lehet rá, amíg feltűnik a Rámpa felől – vagy a kocsmában. Valószínűleg az sem véletlen, hogy épp húsvét előtt vagyunk, amikor az anya és fia közti párbeszéd történik, és amikor a gyerek ablakon lesi az érkezését – akiről nem tudjuk meg, hogy eljött-e végül. Akármennyire egy megvetett, vécépucoló cigányról van szó, a Messiásra való rájátszások felismerhetők, ám közben vissza is vonják bármiféle üdvtörténetre való kifutását. „Anyámmal azt játsszuk, hogy a Messiásra várunk, mint a zsidók.” Hogy aztán a Messiás elválva a konkrét alaktól metaforává nőjön: a várakozás metaforájává. A „vártuk, mint a Messiást” szólás az apa munkából való hazatérésére is vonatkozik egy helyütt, úgy, ahogy a falu zsidójának, a munkaszolgálatból hazatérő Mózsinak is megvan a maga Messiása: előbb a család hazatérésére való, majd egyre inkább cél nélküli, pokolivá növő várakozás. „Amikor megjött Mózsi, mindenhol érdeklődött, a Vöröskereszttel kerestette őket. Aztán ahogy teltek a napok, a hetek, a hónapok, egyre bizonyosabb lett, hogy soha nem jönnek vissza. (…) Amikor eljött a szombat, arra emlékezett, hogy régen ilyenkor szombat volt. Amikor eljött a zsidó húsvét, akkor meg arra, hogy ilyenkor volt húsvét. Az emlékeit igyekezett elfelejteni. De nem sikerült. Várt még harminchét évig, de a Messiás nem jött el.”

A regényben a várakozás metaforája törli el a valamire való várakozás lehetőségét.