„Egyben kell cipelni”
Borbély Szilárd könyvét minden bizonnyal sokan érezhetik magukénak, akár, ha helyettük írták volna. Mert a 60-as, 70-es évek szabolcsi kistelepülésének mélyszegénysége még manapság is fájóan időszerű. A lelket megölő monotónia, a szűkösség, a kitörés lehetetlensége. A könyvbeli nincstelenség elsősorban egzisztenciális tényező: kifosztottság, hiány. Épp ezért úgy tűnhet, az olvasó, akit túlontúl megérint ez a világ, kevésbé tudja műként, fikcióként olvasni. Inkább ráismer, mint megismer.
Tegyük hozzá: aki viszont nem érzi magát érintettnek a könyv világában, az is ráismerhet egy hagyományra: elsősorban a móriczi nyelvre és a Móricztól ismerős nincstelenségre. És hát a szociográfiai igényű faluábrázolás – ha manapság irodalmi divatok már nem kedveznek neki – a magyar irodalomnak mindig is meglévő, aktuális és hálás műfaja volt. Az előbbi megállapításunkon tehát helyesbítenünk kell: talán már előbb mindig is ráismerés van, már mindig valami meglevőt fedezünk fel, és azon keresztül jutunk el az újhoz. A ráismerés termékeny értelmezői lehetőség. Az, hogy felismerünk: tehát asszociálunk, társítunk már maga is fikció. És akkor már nem nehéz a könyvet – minden szociográfiai pontossága mellett – műalkotásként, fikcióként olvasni. Úgy, hogy ezen a fikcionáltságon keresztül ismerünk rá meglevő viszonyokra.
A regényben egy román határhoz közeli kis faluban vagyunk, amelynek mindennapi életét egy kisgyerek nézőpontja közvetíti. A gyerekelbeszélő centrális helyzete szerencsés választás; az olvasónak a Sorstalanság Köves Gyuriját vagy Dragomán György A fehér király című regényének gyereknézőpontját juttatja eszébe. Ennek a falu mindennapjaiban benne élő, névtelen gyerek-narrátornak még nincs kialakult nyelve: elsősorban érez, megfigyel, asszociál. A benyomások örökös jelen idejében él. És tegyük hozzá: a könyv alapgondolata: a nincstelenség a kisgyerek nézőpontján keresztül mindennél jobban megmutatkozik. Mert hát mi az, amiben elmerülhet a tekintet: kopár udvar, részeg férfiak az utcán, az éhségtől dühös, láncra vert kutyák. Mindez apró részletekbe menően, kinagyítottként, érzelmekkel – idegenségérzettel – átitatottan. A számok világával való találkozás például az emberi viszonyok idegenségében kap értelmet. A prímszámok nem oszthatóak, csak eggyel és önmagukkal. Elszigeteltek, akárcsak a kényszerűen egymás mellé sodródó testek. Még az anya-gyerek viszony is ilyen. „Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni.”
Tehát a falut leíró objektív hang, a nincstelenség bemutatása mindig gazdagodik valami többel, szövegszerűvel; szép és pontosan árnyalt kép például, amikor a gyerek a falon függő nyitott mellkasú Mária képet a disznóölésekhez, tyúkvágásokhoz társítja. Az állatok leölésének anatómiai pontosságú leírása végül újra találkozik a Mária képpel: „Ilyen a tyúkok szíve is. Nézem, amikor anyám a tyúkot bontja. (…) Közben Mária néz bennünket a szobában. (…)
„Nem fáj Máriának?”, kérdeztem egyszer anyámtól.
„Nem. Ez csak egy kép”, mondta.”
A regény számtalan apró, pontos megfigyelése laza fűzésűvé, inkább állóképek sorozatává teszi a regényt. Ezeken az apró megfigyeléseken keresztül azonban egy családtörténet is kibontakozik. Az ábrázolt család egyike a falu nincstelenjeinek, de azonfelül is kényes helyzetben van: bekerültek, amely ebben a társadalomban egyet jelent a kitaszítottsággal. Aki bekerült, annak hallgatnia kell, soha nem lehet teljes értékű tagja a falunak. A családot a román származás és a görög-katolikus vallás mellett még homályos zsidó múltja is terheli. És tegyük hozzá: arról, hogy milyen kegyetlen, szinte démoni megvetéssel viseltet a falu az elhurcoltak iránt, a falu egyetlen zsidójának, Mózsinak a története árulkodik. Még jóval a megtörténtek után is a zsidó hívószóként a kitagadottat jelenti. „Azt a szót, hogy zsidó, apám nem ejti ki. Csak amikor részeg. Egyébként soha. És ilyenkor is halkan, szinte súgva. Érezni lehet a szavaiból, hogy a zsidó valami sötét titkot jelent. Valami félelmetest. Amiről nem beszélünk. Valami szégyellnivalót.”
A családon belül az anya fájdalmasan vergődő alakjára fókuszál a regény. Aki különösen is idegennek érzi magát ebben a faluban. Ő egyébként szintén a falu nyelvét beszéli, de szinte lírai szárnyalással ecseteli, hogy mit jelent parasztnak lenni, és mit jelent különbözni tőlük. „Mi nem vagyunk parasztok. (…) Ezek itt mind parasztok, nem tudnak pazarolni. Ahogy álmodni se tudnak. Ha észreveszik, hogy valamék pulya álmodik, azt addig nem hagyják aludni, amíg le nem szokik róla.”
És hogy milyen elfojtott és kitörő feszültségek gyűlnek össze ebben a sorsát nem vállaló anyában, de az elégedetlenséget mindennap megtapasztaló gyerekben is, arról a halálról szóló „játszmák” mindennél jobban beszélnek. A részegen hazatántorgó apa dühkitöréseinek tükrében hitelesnek érezzük, amikor a gyerek szülei vagy a saját halálát kívánja: „azt képzelem, ha már halott leszek, szeretni fog anyám” A könyv itt finom érzékkel tesz a különbséget a képzeletben dédelgetett halál és az öngyilkosság valóban bekövetkező félelme között. Hiszen a kútba ugrással fenyegetőző anyát gyerekei rettegve fogják vissza – az elbeszélő nővére aludni sem tud emiatt. (Előzőleg viszont a kisfiú elképzeli az anyját halottként, hogy akkor majd nyugta lesz.) Ugyanakkor az anya – önsajnálatába merülten – érzelmileg manipulálja gyerekeit, amikor leendő árvaságukat ecseteli. Lélektanilag nagyon jól eltalált részek ezek a regényben.
A társadalmi keresztmetszethez hozzátartoznak a falu állandó figurái: az „urizáló”, jobbat akaró anyai nagyapa, Máli, a kissé ütődött rokon, a falu egyetlen zsidója, Mózsi, a kisgyereket fogdosó, rossz szagú öregek. Leginkább ironikus alak viszont a falu megvetett figurája: Mesijás. A mindig szelíd, alázatos, mezítlábas, vécépucoló cigány maga is peremhelyzetben van: egyszerre tartozik a faluba, és löki ki magából a közösség. Megvetettként tartozik hozzá a faluképhez. Hiába a félkegyelmű szent oroszos hagyományára való rájátszás: felismerhetetlenül torz ez Messiás, ugyanis leköpöttségében, megvetettségében nem ártatlansága, legfeljebb ártalmatlansága tűnik ki. A jóság tehát még csak elnyomott formában sincs jelen, esélyt adva, hogy majdan megmutatkozzon.
Mondhat-e valami többet a megváltás hiányáról, mint az a finoman ironikus helyzet, amikor a regénybeli család azt játssza, hogy zsidóként a Messiást várják, miközben a az ablakból a falu bolondjának, Mesijásnak az érkezését lesik. „Nézd meg, nem jön-e a Messiás?”, mondja még egyszer.(…)
„Merünnen várjuk?”, kérdezem.
„Arunnan a Rámpa felől. De lehet, hogy a kert alól jön, Berek felől”, mondja” (Kiemelés tőlem).
Végezetül szólnunk kell a regény talán legfontosabb tartópilléréről, a nyelvről. Az olvasó ugyanis a regény egyes részeit túlontúl naturálisnak érezheti. Elsősorban az állatok megölésére vagy a szexualitásra vonatkozó részeket. A trágár „nagyotmondás” ebben a világban mindennapos, a leplezetlen szexualitás nemcsak a veszekedésnek, hanem a társasági jókedvnek is állandó tartozéka. Ez a nyers, naturális világ viszont a nyelven alapul, amely nem leplez, nem fogalmakat teremt, hanem a szinte tapintható, beszívhatóan test és földszagú. A szenvtelen objektivitás, a testre fókuszáló tekintet már túl is mutat a szociográfiai igényű faluábrázoláson, és magáról a testről kezd el beszélni. A test ebben a világban mindennapos teher és feladat. És elsősorban a fájdalom révén ad hírt magáról. A testnek, ha van metafizikája, akkor ebből a fájdalomból – éhségből, fáradtságból, kielégületlenségből – fakad. Az érzések is testiek, ösztönből, zsigerből jövők: már a gyerekek is tudják, hogy csak várni kell ravaszul, míg az anya dühe elpárolog, akár egy természeti vihar. Mert előbb-utóbb mindig bekövetkezik.
De a test hordozza a falu zárt hagyományait is, amire minden embere már születésétől kezdve rálép. „Negyven éves kor felett az asszonyok öregnek számítanak. Ekkor már csak fekete ruhát vesznek fel.” Ha ezt valaki áthágja, büntetést, kiközösítést von maga után. A test sem lehet tehát saját, sokkal inkább egy közösség reprezentációja. A falu determináló erejére – megint csak nyelvi – példa: ahogy a beszélni tanuló kisgyereket káromkodásra szoktatják. Hogy majdan ő is egy legyen közülük.
A regény világában – hiába a vergődés, elégedetlenség – mégis valami kényszerű megnyugvás vagy inkább beletörődés is kirajzolódik. Mert nincs más. Nincs választás.