Egy sikertörténet, s ami mögötte van
Európai utasok – Kolozsvári képzőművészet az ezredforduló után, Műcsarnok, 2012. április 19. – július 8.
Mindazok, akik a Műcsarnokba látogatnak, s megtekintik az aktuális, kolozsvári kortárs képzőművészeti szcénát bemutató kiállítást, a művészeti alkotásokon túl, egy tanulságokkal szolgáló történetet is láthatnak. A nemzetközi képzőművészet pulzáló vérkeringésébe sikeresen bekapcsolódott kolozsváriak esetéből elsőként az rajzolódik ki tisztán, hogy a múlt árnyainak, azaz a Ceauºescu nevével fémjelezhető diktatúra hosszú évei alatt keletkező mély sebek begyógyítása igen is létszükséglet: mindezt egy olyan generációnak kell megtennie, amelynek tagjaiban csak gyermekkori / ifjúkori emlékként él ez az időszak, s ezáltal egyfajta objektív-kritikai szemlélettel felvértezve képesek szembenézni a múlttal. Másodszor pedig az, hogyan lehet a negatívumokból (pl. az állami szektor felől érkező művészet-támogatás esetlegessége) előnyt kovácsolni, s hogyan tudnak magánkezdeményezésekből, önszerveződés által létrejövő intézmények rangos nemzetközi események aktív partnerei lenni, jelentős külföldi kapcsolati hálót kialakítani; majd összefogásból létrehozni egy olyan összművészeti befogadó teret, mint az Ecsetgyár (2009), amely egyszerre tekinthető a teljes sikertörténetet megtestesítő komplexumként, valamint ennek kulminációs pontjaként.
Ahogyan a kiállítás címének második része is jelzi, a kiállítást jegyző, Angel Judit kurátori koncepciójának egyik eleme az, hogy a történetet annak kezdeteitől mutassa be, tehát a 2000-es évek elejétől. Továbbá, hogy a kiállító 32 képzőművész alkotásai mellett, olyan intézmények (szám szerint 17) is megjelenjenek a tárlaton, amelyek szintúgy kiemelkedő szerepet játszottak / játszanak a jól ismert narratívában. Szerepük és jelentőségük a Műcsarnok architektúrájában való elhelyezésükben is megmutatkozik. A kiállítás tereinek építészeti koncepcióját megálmodó Kim Attila, jelenleg Bukarestben élő és tevékenykedő építész, az apszisban helyezett el számukra bemutató-felületek. A kiállító térben látható ytong téglából épült, a video-munkák, filmek levetítésére szolgáló doboz-struktúrák, és térelválasztó elemek, szintén az építészeti installáció elemei. A szürke téglaépítmények jelenlétükkel utalnak a rendszerváltás előtti korszakból ránk maradt panel és betonrengetegre, amelyek között immár egy multikulturális város képe rajzolódik ki.
A kiállítás műfaji sokszínűségében (festmények, szobrok, grafikák, objektek, videó munkák, rövidfilmek, installációk, helyspecifikus alkotások) is reprezentatív anyaga az apszis előtti 9 teremben tekinthető meg. A belépő teremben elhelyezett ismertető szövegben olvasható, hogy a művek tematikus egységek szerint kerültek csoportosításra, a művészek érdeklődési körének és az őket foglalkoztató témákból kiindulva. A történelemre, a történelmi emlékezet mechanizmusaira, a rendszerváltást követő tranzit időszak jellegzetességeire, kétértelműségeire, az ideológiák kritikai szemléletéletére, illetve a festészeti, konceptuális hagyományokra reflektáló alkotásokat látunk.
A nagybányai születésű, ma Berlinben és Kolozsváron élő Adrian Ghenie alkotásai az első teremben kerültek elhelyezésre. Ghenie-t nyugodtan nevezhetjük sztárművésznek ismerve nemzetközi sikereit, és rangos külföldi kiállítóhelyeken, biennálékon (pl. a zürichi Haunch of Vension; Velencei Biennálé) való megjelenésének jegyzékét. A Lehetne akárhol (2008) című festményen egy felülnézetből ábrázolt jelenetet láthatunk, amelyben egy egyenruhás férfi a neki háttal térdelő, két alakra szegezi fegyverét. A sötét tónusú festményen semmilyen, a pontos hely meghatározásra szolgáló elemet nem láthatunk. E kivégzés jelent, amely bárhol lejátszódhatott a történelem színpadán, a brutalitások, az agresszió és a diktatórikus intézkedések globális meglétének szimbóluma.
A kiállításon több művel is szereplő, 1977-es születésű, Ciprian Mureºan Dog Luv című (az alkotás Saviana Stãnescu azonos című színdarabjának adaptációja), 2009-ben készült bábfilmjét az első terem közepén elhelyezett doboz-struktúrában látjuk. A film főszereplői kutyák, s ők a falkavezér moderálásával lezajló „tanórák” keretében, hol pedig általuk eljátszott jelenetekben tárják elénk az emberiség történetének borzalmait, egymás ellen elkövetett véres és sokkoló tetteiket és a kataklizmákat. Ezen szembesülés az emberiség sötét oldalával, ráébreszt arra, hogy esetenként ember és állat között sokkolóan elmosódott az a bizonyos határvonal. E megrázó élménnyel lépünk át Mureºan az Ötéves terv vége (2004) címet viselő szobrához (a főhajó harmadik termében van). A mű tudatos parafrázisa az olasz Maurizio Cattelan A kilencedik órában (1999) címet viselő munkájának. Cattelan II. János Pál pápát sújtotta egy meteorittal, míg Mureºan a román ortodox patriarchát, Teoctist-ot (1915-2007). A mű a román ortodox egyház politikai hatalmakkal történő lepaktálásának és tejhatalmúságának kritikájaként nyer értelmezést.
Ugyan ebben a teremben láthatjuk az ideológiai elhajlások kritikai attitűdjének másik példáját, a Mihai Pop és Cristian Rusu alkotta Duo van der Mixt csoport fotósorozatból és üvegbúra alatt kiállított oszlopokból álló installációját (Besztof piros- sárga – kék, 2002-2005). A szorosan egymás mellet elhelyezett fotókon Gheorghe Funar „regnálása” (1992-2004) alatti – a közterekhez tartozó elemek (padok, szemeteskukák, zászlótartók) piros- sárga – kék nemzetiszínre való lefestését előirányzó – intézkedéseinek dokumentációját láthatjuk. Valamint azt, hogy a nacionalista ideológia a magánemberek elméjébe és mindennapjaiba is beszivárgott, s már magántulajdonaikon is megjelent a nemzetiszínű festés. Az ideológia hatásmechanizmusai mellett, arra is utal az installáció, hogy e korszaknak már vége, bura alá zárt történelemmé lett, de felmerül bennünk a kérdés, vajon az emberek tudatában is ugyan így lezárult-e mindez.
A fiatal, jelenleg Dublinban élő képzőművész László István helyenként fanyar iróniával és humorral reflektál mind a rendszerváltást megelőző évek kemény diktatúrájára, mind pedig az azt követő tranzit-időszakra. 2007-2008- ra datált videó-loopja a Trikolór címet viseli. Ceauºescu el-el szenderedő arcának premier-plánját látjuk, miközben szól az akkori román himnusz, amely egy 19. századi hazafias dal volt, s a szöveg himnusszá átírásában, egyes vélemények szerint, maga a pártvezető is részt vett. Fanyar félmosoly jelenik meg az arcunkon, hiszen a videó egyszerre világít rá a pártvezető és ugyanakkor az egész letűnt rendszer ordító ellentmondásaira. A főhajó második termében látható László István Bizniþarja (Üzletember, 2008). Szándékosan írtam előre a mű román nyelvű címét, mert véleményem szerint ennek magyar fordítása nem adja vissza azt a hatást, amit a román kifejezés jelent e kontextusban. A csupán 25 cm magas, gyantából készült kisplasztika az ytong téglák közötti résben elhelyezett, egyszerű falemezen foglal helyet. Szürkesége egybeolvad a háttérrel, ezáltal mintegy sajátos történelmi helyzet termékeként jelenik meg. A kisplasztika egyszerre állít emléket a kommunizmus kényszercsencselőjének és az átmeneti társadalom szürke, jelentéktelen kisemberének.
Az Üzletemberrel szemközt kerültek bemutatásra az 1978-as születésű ªerban Savu festményei. Savu hazájának mindennapi valóságát, a városok szürke panelrengetegének, egyszerű életet élő embereit mutatja be empatikus hangvételű festményein. Példaként említhetjük a Két szomszéd című 2010-ben készült olajképet. A panel negyed kellős közepén, ahol még az ég is alig látszik, az aszfalton két alak éppen szőnyeget mos. A házimunka jelenetének háttere az elhagyatottnak tűnő, s a megkülönböztethetetlenségig egyforma épületek sora, amelyek lezárják a képsíkot. Ezen lezárás mintegy szimbóluma az elfeledettségnek, a melankolikus egyhangúságnak. E festmény előtt állva úgy érezzük, hogy az ábrázolt emberek számára az idő az alkalmankénti, szükséges szőnyegmosások folyamatosan ismétlődő szertartásában rekedt.
Ugyan ebben a teremben látható, a földön élő és alkotó, önmagát világ-művészként pozicionáló Mircea Cantor (sz. 1977, Nagyvárad) Változó tájkép-e (2003). A konceptuális műveket alkotó Cantor, 2011-ben elnyerte a Marcel Duchamp díjat, munkáiban a társadalmat érintő aktuális problémákra reflektál, már-már meghökkentő egyszerűséggel, de ugyanakkor lényegig hatolóan. A műfajok közötti átjárhatóság ugyan olyan fontos számára, mint az, hogy műveiben az interpretációs szabadságot megadja nézőinek, továbbá, hogy önmaga is szabadon mozogjon a világban. Az említett 2003-as, 22 perces filmben egy Tirana utcáin, békésen és csendben menetelő tüntetők csoportját látjuk. Kezükben nem a tüntetéseken jól megszokott szöveges transzparenseket látunk, hanem tükröződő felületeket, amelyek pajzsszerűen emelnek maguk elé. A tükröződő felületek nem teljesen simák, a világ elé tartott tükör is többször megtöri a látott képet. S mi már egyáltalán nem tudjuk rekonstruálni világunkat. Ezen mára már felismerhetetlen világgal szembesülünk – gyorsan hozzátéve, hogy természetesen ez nem az interpretáció, csak egyik a sok közül – a belépő teremben elhelyezett loopolt videó munkán, (szintén Cantor mű), végtelen ismétlésben halljuk egy kisfiú határozott döntését felénk közlő mondatát, hogy nem menti meg a világot. Vajon valóban ennyire negatív jövőképpel éljük mindennapjainkat, hogy már a kisfiúk sem akarnak hősök lenni?
Az egyik oldal teremben kap helyet az aradi születésű Nita Mocanu, Marius Stoicaval közösen készített 30 perces doku-videója. A pályáját installációkkal és kísérleti filmekkel kezdő Nita, a későbbiekben talált rá a dokumentum film műfajára. Nita együtt dolgozott azzal a D Media csoporttal, amely 2002-2008 között működött, s a digitális kultúra eszközeivel igyekezett bemutatni a társadalom aktuális problémáit, példának okáért a migráció kérdését. Nita Mocanu számára műveinek létrehozatalakor lényeges elem a feldolgozandó témához való személyes kötődés, valamint a nőket érintő témák, társadalmi kérdésekre gyakran reflektál alkotásaiban. A kiállításon látható Csak holnapban (2006) barátaikkal felvett interjút látunk, amelyben a vágyaikról, terveikről mesélnek a megkérdezettek. A videó a személyes kötődésen túl, érdekes keresztmetszetét mutatja be a korosztályunkat foglalkoztató kérdéseknek.
Az apszisban található művész-dokumentációs, aktív pihenésre invitáló, installáció és a kiállításon szereplő, nemzetközileg is jegyzett, alkotók munkáiból összeálló anyag együttes, valamint az apszisban található intézmény-dokumentációs rész, alapos információt ad a kolozsvári kortárs művészeti szcénáról. S ennek a nemzetközi beágyazottsághoz vezető útjáról.
