Egy Körös-melléki a Tisza-parti klinikán
„A Világ így megyen”
(Móra)
„A legszentebb, legúribb vétek
a vissza-vissza emlékezés”
(Ady)
Vajon nem istenkísértés-e a múltat faggatni, fél emberöltő távlatából?
Mit keresett a legendás szegedi klinikán egy Ady legszeretettebb városában, Biharország fővárosában, Váradon nevelkedett?
Erre leginkább a 20. század magyarokat sújtó történelme adhatna választ.
Szeged – hol is kezdődött minden? Talán akkor, amikor szeretett anyám könyvespolcáról leemeltem az Aranykoporsót. A csodálatos lelkületű Móra városának varázsa már akkor arra a piedesztálra emelkedett bennem, amit nem volt képes lerombolni a rákövetkező évek hamis igéinek özöne sem („a múltat végképp eltörölni”).
A folytatás szinte rendeltetésszerűen alakult. A feldarabolt Magyarország sebészeinek leginkább egy másik országban volt alkalmuk találkozni. Így történhetett meg, hogy a nagy romániai árvíz évében, 1970-ben, a prágai Nemzetközi Sebészkongresszuson tartott előadásom sorsszerűen hozott össze minden idők legkiválóbb magyar nyelőcsősebészével, Imre Józseffel. Az ezt követő budapesti kongresszuson a minden érdemesre érzékeny Kulka Frigyes profeszszor fogadott barátságába. Két sorsfordító találkozás! Ilyen előzmények után kereshettem fel Petri Gábor professzor – már akkor európai mércével mérhető – szegedi sebészeti szentélyét. Az a felejthetetlen pillanat, az ott átélt szellemi kisugárzás ma is magával ragad.
A váradi közkórház Erdély- és Ó-Románia-szerte ismert sebész főorvosának, Krisár Zoltánnak a tanítványaként, sikeresen megvédett diszszertációm alapján, hiába avattak az orvostudományok doktorává, 1973-ban, Bukarestben, a magyar értelmiségre nehezedő nyomás szülőföldem elhagyására kényszerített. Professzor barátaim javaslatára így kerültem a szegedi klinikára, 1978-ban. Örök hálával tartozom Petri professzornak, hogy befogadott klinikájára, ahol tanulva-tanítva mindazt átélhettem, amitől a marosvásárhelyi egyetemen örökre el lettem zárva.
Volt mit tanulni!
Fráter Lóránd radiológiai elemzéseiből, a Professzor Úr vezette kunérok „forum romanorum”-ából, Varró professzor Belklinikája és a Kör-intenzív klinikusainak, kutató elméinek gárdájától.
Az évtized végére zenitjén már túljutott, de még akkor is három masszív pilléren nyugvó klinika poroszosan szigorú, ám annál hasznosabb rendjébe beilleszkedni, pályafutásomat újra kezdeni – mai szóhasználattal – nagy kihívás volt. Akkor olykor dermesztően hatott.
A múltba visszatekintve nemcsak e sorok írója, hanem a klinika derékhada is vizsgázott a Szent István-i Intelmekből, a Trianon verte magyar érzület akkori állapotából, hiszen a rendkívüli előrelátással megáldott Klebelsberg Kunónak köszönhetően, a Klinika a kolozsvári egyetem jogutódja volt. Stefan Zweig tollára illő szituáció.
Nos, a klinikák vezérkara jelesre vizsgázott.
Még ma is érzem Németh András professzor felém áradó szeretetét, Kovács Gábor, Varró Vince, Sonkodi Sándor, Ribári Ottó, Kovács László professzorok és a Professzor Úr feleségének kedves közvetlenségét és mindazon klinikusokét, akikkel szegedi éveim alatt megismerkedtem, és akik közül sokan szeretetükbe fogadtak. Hiszen egy adott pillanatban összklinikai konziliáriussá neveztek ki, s így a klinikák belső élete nyitott könyvvé vált számomra.
Talán nem lesz érdektelen arról is beszámolni, hogy egy kívülről (Közép-Európa Mayo Klinika volumenű sebészetéről) jött, független, ám a klinikák vitathatatlan elsőbbrendűségének szellemében nevelkedett erdélyiben milyen kép alakult ki a szegedi Sebészeti Klinikáról. Egyfelől Szegeden mérnöki precizitással tervezték meg a műtéteket; másfelől viszont világossá vált, hogy ezek a szabályok nem fedik le teljesen az azonnali, előre nem látható döntéseket követelő akut sebészetet. Egy-két kudarc kellett ahhoz, hogy ráébredjek: a Krisár Zoltán mellett tanultak mindenütt, Szegeden is érvényesek. Emlékszem, milyen kitartóan igyekeztem a Professzor Urat a pylorusplasztikák Váradon alkalmazott rejtélyeibe beavatni, viszont annál nagyobb egyetértésben idéztük fel Dutka Ákos akkoriban megjelent könyvét, A holnap városát, majd a klinika történetében első sürgősségi Hartmann műtétet is volt merszem elkövetni. Szellemi nagyságához méltóan, ezeket a szegedi gyakorlatból „kilógó” műtéteket Petri Gábor nem büntette, nem tiltotta meg.
Miért ne idézném fel, hogy vért izzadtunk, amíg az első szegedi coronaria by-passolt beteg masszív vérzését, gyomortamponádot okozó, miniatűr, akut stressz-fekélyét, hajnalok hajnalán, a fornixban meg nem találtuk? Ritka pillanatként, a kétségbe vont megoldás mellett a sebészek egységesen kiálltak. Hála Istennek, a beteg, teljesítve a kétes helyzetekre vonatkozó „Imre József-i kritériumot”, életben maradt. Aztán egy „csendes” vasárnapi ügyeletbe robbant a három akut műtétet megkoronázó, belklinikai, addig fel nem ismert, de éppen akkor spontán rupturát produkáló lép brucellosis.A női klinikai nyitott hasi „expedícióim” során (konziliáriusi feladatom részeként) sem illett szégyent vallani. Mesterem mellett elsajátított nőgyógyászati és urológiai ismeretek óvtak meg ettől.
A klinikai lét különös színfoltjának tűnhet, hogy két ifjú, azóta híressé vált sebész kezének vezetése, első gyomorműtétük során, szigorú szavak kíséretében, reám lett bízva. Való igaz, még ifjú kollégám, Nagy Attila sem tagadott meg tőlem egy „Várad-like” – egyrétegű, csomós Dixon műtét utáni – kézfogást.
Miért idézem fel mindezeket az eseményeket? Nos, azért, mert részei voltak az „élet így megyen” klinikai mindennapjainak.
A szegedi sebészeti műhely, valójában Akadémia tisztító vizében sokan megmártóztak. Ennél is érdekesebb volna kideríteni, miért nem jöttek sokkal többen. Voltak aztán, akik Váradra, Krisár Zoltán fellegvárába is ellátogattak. A néhai pályatárshoz fűződő barátságáról Belsey egyik világhírű tanítványa, a Leuveni Katolikus Egyetem professzora, Toni Lerut 1995-ben, az Imre József-emlékülésen tett tanúságot. Felejthetetlen gesztus.
Szegedi éveim mindegyikére esett egy sebészkongresszus. Nem véletlenül, a budapesti maradt számomra a legemlékezetesebb, ahol magyar viszonylatban először számolhattam be az egyrétegű tápcsatorna-anastomosisok Váradon gyakorolt, azóta univerzálisan elfogatott előnyeiről.
Pályafutásom következő fordulópontja az volt, hogy Petri professzor úr engedélyével, részt vehettem a Tokióban 1980-ban életre hívott Nyelőcső Betegségek Nemzetközi Társasága (ISDE) első kongresszusán, egyedüli magyarként, a klinika és a „Nagy Vörös Tábor” képviseletében. Kongresszusi beszámolóm a klinika életében ritkán tapasztalható érdeklődést váltott ki.
Az akkor kitaposott ösvény egyeseket a magasba lendített; másfelől egyenes úton vezetett a Budapesten 2008-ban rendezett XI. Nyelőcső-sebészeti Világkongresszushoz, jelezve Imre József követőinek a Társaság életében betöltött szerepét.
A későbbiekben az ISDE alapító tagságom perdöntőnek bizonyult. Hiszen amikor Imre József halála után, a Szegedről eltávozott Kulka Frigyes által a budai Korányi Intézetben életre hívott Mellkassebészeti Tanszéken, az Ő biztatására, 1981-ben nyelőcsősebészettel kezdtem el foglalkozni, a szegedi gyakorlatot az ISDE kongresszusain azon melegében eltanultakkal lehetett folyamatosan kibővíteni. A modern nyelőcsősebészet nagy egyéniségei: Csendes, Akiyama, Pinotti, Pearson, DeMeester, Skinner, Moreno-Gonzalez, Lerut, Feketé, Nabeya, Ong, Henderson, Skinner, Hölscher, Udagawa, Peracchia, Bonavina, Ferguson, Gerzic, Siewert voltak a tanítómesterek. Hogy közöttük voltak, akik barátságukra méltónak találtak, az a szerencsén is múlott, de ez felejthetetlen ösztöndíjak és tanulmányutak formájában öltött testet.
Aztán tovább lépve, mint a szegedi stílus képviselője, a tanszék műtéti rendjébe eredeti technikákat, módszereket vezettem be, közleményeim tanúsága szerint, amelyek évtizedekre meghatározták az ISDE, a Trilaterális Mellkassebész Társaság, az O.E.S.O, GEEMO, Bronchológusok Világszövetsége, az Eurosurgery és az ESTS, a MST, MGT, MTT soron következő kongresszusain tartott előadásaim tárgyát. Másfelől, a fenti eseményeknek a tükrében, tetten érhető az is, miként sáfárkodtam a szegedi örökséggel. A magyar mellkassebészet európai elismertségéért folytatott tevékenységemet 2004-ben Sauerbruch Emlékéremmel jutalmazták.
Ha a Szegeden, második otthonomban töltött évtizedre gondolok, óhatatlanul felsejlik előttem Imre József puritán tanyájának, kőbe vésett tanácsainak látványa és szövege, Ilia Mihálynak, az összmagyar irodalom élő lexikonának arcvonásai, Annus Józsefnek, a Tiszatáj főszerkesztőjének jelleme, Szabó Gy. László elegáns intellektusa, Halász Miklós telitalálat híradásai, a szobrász Kligl házaspárhoz, Gál Tiborékhoz fűződő és a Pap Ákossal kötött töretlen barátság, Nagy Ferenc szüleinek szeretete, az egyetemi teniszpálya szombati meccsei, Pepó János örökös páros partnereként, a mártélyi művésztelep, a Kisszínház előadásai, a vásárhelyi Őszi Tárlat hangulata, a Dóm tér és a Széchenyi téri műteremlakásunk áttört fényei.
Petri professzor egyik hagyatéka, a bélmozgatás zseniális módszere nemcsak Váradon, majd a Korányi Szanatóriumban vált be, hanem 2009-ben, a Freiburgi Egyetem egyik transzplantált, szepszist szenvedett, majd bélhűdött betege esetében is. Miért rejteném véka alá, hogy a közreműködő a Szegeden született, éppen akkor ügyeletes orvos leányom volt? A visszaesés ellenére, ez a beteg is, eleget téve az „Imre József-i kritériumoknak”, gyógyultan hagyta el a freiburgi klinikát.
Petri Gábor professzor „nagypályás játékosnak” született. A múló időben visszatekintve, Őt leginkább egy jobb sorsú ország akadémiájának élén lehet elképzelni.
Mindez, akárcsak a Sebészeti Klinika hajdanvolt fénykora, már a múlté, örökre elsüllyedt. Ám ameddig lesz magyar orvoslás, a Klinika fénye ragyogni fog.