Egy „kicsi, de erős” lap naptára
Az 1923–24-es esztendő fordulóján az egyik helyi napilap a Nagyváradi Friss Újság Naptára címmel jelentetett meg egy kalendáriumnak is nevezhető könyvet.
A százoldalas kiadvány az akkori olvasó számára sok fontos információt, érdekes és hasznos olvasnivalót tartalmazott, ma pedig forrásértékű ismeretet nyerhetünk belőle a kilencven évvel ezelőtti nagyváradi helyzetről.
A Nagyváradi Friss Újság 1901–1932 között jelent meg. Színvonalát bizonyítja, hogy olyan nagy hírű lapokkal állta a versenyt, mint a Szabadság, Nagyvárad, Tiszántúl, Nagyváradi Napló. Irodalomtörténeti jelentőséggel is bírt, hiszen ebben a lapban közölte Ady Endre elhíresült glosszáját, az Egy kis séta címűt, amikor Ady éppen szerkesztő barátját helyettesítette, és természetesen ő maga döntött a közlésről. (E cikk miatt kellett távoznia a Szabadságtól, s így lett a Fehér Dezső lapjának, a Nagyváradi Naplónak a munkatársa.)
A Nagyváradi Friss Újságnak korabeli adatok szerint mintegy ezer olvasója volt, de így is fel tudta venni a versenyt a „nagyokkal”. A „kicsi, de erős” lap még 1924-ben is úgy hirdette magát Naptárának belső oldalán, hogy „Biharmegye és Nagyvárad legelterjedtebb és legolvasottabb napilapja”. Ez természetesen túlzás volt, de ilyesmivel ma is találkozhatunk.
Rátérve a Naptár ismertetésére, már a címlapon is olvashatunk számunkra már szokatlannak tűnő dolgokat. Például „Szerkesztőség és kiadóhivatal Avram Jancu (Kossuth) ucca 10. Telefon 3–80” (kétnyelvű utcanév, három számjegyű telefonszám).
Érdekesek a hátsó borítón és a Naptár belsejében olvasható hirdetések is, amelyek ma ipar- és kereskedelemtörténeti források. Az első oldalon az 1924. szökőév csillagászati és kortani jellegzetességei olvashatók: csillagászati évszakok, a Nap és rendszerének csoportja, a délidő pontos megállapítása, nap- és holdfogyatkozás. Ez a rész azzal zárul, hogy „az uralkodó bolygó ezévben a Jupiter”.
A mai olvasó számára meglepő adatok olvashatók a második oldalon, ahol felsorolják a hivatalos román ünnepeket, azzal a kiegészítéssel, hogy „ezeken a napokon minden közhivatalban felfüggesztendő a szolgálat”. Összesen 18 vallási ünnep volt, s ezekből a húsvét és a karácsony háromnapos. Nemzeti ünnep „csak” öt volt: az 1877-es függetlenség napja, minden román egyesülésének és a királyság proklamálásának napja május 10., a királyné névnapja július 22., a király születésnapja augusztus 11., Károly herceg születésnapja október 3.
A nemzeti ünnepek megtartására a magánosokat (privátokat) és a magánvállalatokat is kötelezték, de a királyi család ünnepein nem volt kötelező a munka felfüggesztése.
A naptár részben minden hónapnak külön oldat szántak, ahol a hónap napjai, a névnapok és ünnepek külön szerepelnek a katolikus, a protestáns és a görög naptár szerint, s a lap alján kis negyedben olvasható az izraelita naptár is. Ugyanott külön rubrikában írtak az időjárás előrelátható változásairól a „százéves naptár” szerint. Feltüntették a napkelte és napnyugta időpontját, valamint a Hold változásait.
Ezután következett az „olvasnivaló” – szépirodalom – próza, versek és különböző tartalmú írások, jegyzetek, elemzések, amelyek hű tükrei a kilencven évvel ezelőtti állapotoknak. Elsőként A múlt esztendő krónikája című írásból idézünk, melynek név nélküli szerzője így vélekedik: „Az elmúlt 1923-as év szomorú fekete esztendő volt, mely ahelyett, hogy közelebb hozta volna Európa népeit a sóvárgott világbékéhez, még inkább eltávolította. A nagy német birodalom tragikus összeomlása 1923-ban teljesedett be, Japánt földrengés pusztította, Anglia kezéből kicsúszott a vezető gyeplő és Európa szekerének megbokrosodott lovai közé esett. Egész Európa testét óriási gazdasági krízis rázta meg. A legmegdöbbentőbb a német márka teljes elértéktelenedése, amely még a szovjet rubelen is túltett. A német fizetésképtelenséget különösen Franciaország érezte meg, amely jóvátétel kíméletlen forszírozásával a polgárháború rémségeibe sodorta Németországot. Az első állam, amely magához tért a háborús őrületből, a kis Ausztria, amely addig házalt a győző államoknál, míg talpra nem állították, s ma már ott tart, hogy állami, ipari és társadalmi konszolidációja majdnem tökéletesnek mondható.
Magyarország is nagy lépést tett a konszolidáció felé. A bölcs opportunizmus elvét érvényesítő Bethlen-kormánynak sikerült leszerelnie a forradalmi kísérleteket és a jobboldali kilengéseket is. Bár legutóbb ismét felütötte a fejét a fehér destrukció mérges kígyója, a reakciós diákság szintén igyekezett a maga hangját hallatni, azonban nagy általánosságban a magyarországi helyzet a kibontakozás felé mutat.” Számunkra mégis a legérdekesebb, amit az itteni belpolitikáról fogalmaz meg: „Ami a belpolitikai helyzetet illeti, a Brătianu kormány kihúzta az 1923-as esztendőt is. […] Ellenük hiába fogott össze az ellenzék, a »vaskéz« politikájának jól megszervezett frontja előtt az ellenzék és az ellenzéki közvélemény minden támadása összeomlott. […] Ami a Brătianu kormány kisebbségi politikáját illeti, erre nézve a legnagyobb jóakarattal sem mondhatunk semmi jót. […] Igyekeztek tűzön-vízen keresztül, máról holnapra romanizálni. […] Sem az iskolákban, sem a közigazgatásban nem ismerik el a kisebbségi nyelv jogát, még olyan területeken sem, ahol túlsúlyban van a kisebbség. A kisebbségi sérelmeken túl Erdély összlakosságát súlyosan és károsan érinti a Brătianu kormány kormányzási rendszere, mellyel regáti tisztviselőkkel árasztotta el az erdélyi közigazgatást és igazságszolgáltatást, akik az itteni viszonyokat és törvényeket nem ismerik.”
Külön fejezetet szentel a krónikás a fasizmus – akkori szóhasználat szerint a fascizmus megjelenésének 1923-ban. Ebből idézünk néhány jellemző részt: „A múlt esztendő a fascizmus névvel különös mozgalmat produkált, mint a világháború utáni forradalmi eltolódások melléktermékét. A fascizmus eredetileg Olaszországból indult hódító utjára, ahol Mussolini, a jelenlegi olasz diktátor volt a mozgalom lelke, kezdeményezője. Az olasz fascizmus voltaképpen nem más, mint az értelmiségi osztály, a középosztály, katonatisztek és diákok forradalmi reakciója a munkásdiktatúra, azaz az orosz eseményekkel szemben. […]
A fascista reakció, ugyanúgy, mint a vörös és fehér mozgalom, csakhamar a háborúban résztvett legtöbb államba átcsapott, de minden állam a maga specialis viszonyainak, mentalitásának, külső és belső körülményeinek megfelelő formában juttatta kifejezésre. Így Németországban, Ausztriában, Magyarországon a fascistákat az úgynevezett kampós keresztesekkel, antiszemitákkal és fehér terroristákkal látjuk egy táborban. Romániában is – különösen a diákság körében – népszerűvé vált a fascista irányzat, mely Cuza jasii egyetemi tanár vezetésével a sajtóban, az egyetemeken, az utcákon is talál működésre alkalmas küzdőterepet, és a félrevezetett, fanatizált ifjúság attól sem riad vissza, hogy a kávéházakban és utcákon megforduló csendes nyárspolgárokat bántalmazzon.” (Jól tudjuk, hogy később még a „béke szigetének” számító Nagyváradon is milyen véres randalkírozást rendeztek a cuzista diákok.)
*
A Naptárban gazdag irodalmi anyag is olvasható – költemények, elbeszélések az akkor éppen divatos, de mai szemmel nézve dilettánsnak tekinthető íróktól, költőktől. Az ezeknél értékesebb és említésre méltó írások közül bemutatunk néhányat, amelyeknek mára szóló tanulságaik vannak.
Elsőként a római katolikus püspök, gr. Széchényi Miklós nekrológjából idézünk néhány elgondolkoztató részletet. A neves család méltó örököse, aki sokat tett nemcsak egyháza, hanem egész népe sorsának jobbá tételéért, 1923. december 3-án hunyt el. Íme, hogyan írt róla a Naptár: „gróf Széchényi Miklós halála tragikusan érintette nemcsak egyházmegyéjét és híveit, hanem az egész magyar társadalmat, mert vele nemcsak a katolicizmus oszlopa dőlt ki a dolgozó élők sorából, hanem a magyar ügyek lelkes istápolója, a magyarság egy reprezentáns nagysága és erőssége is. 1911-ben került Nagyváradra. […] A város és a megye közönsége meleg szeretettel fogadta, mert fennkölt gondolkodásáról, mindig segítő jóakaratáról, nobilis érzéseiről és demokratikus felfogásáról meggyőződött. […] Jótékonyan rengeteget áldozott kulturális és egyházi intézmények megteremtésére.
Közel húszmillió koronát fordított iskolák, templomok építésére. Ezenkívül a háború alatt hadikórházat tartott fenn. Évente tetemes összeget áldozott a város szegényeinek segélyezésére. Mikor Románia terültén az államsegély megszűnt, az iskolákat, tanítókat a saját jövedelméből tartotta fenn. […]
A vérbeli arisztokrata tulajdonságokkal bíró, imponáló megjelenésű és klasszikus arcélű gróf Széchényi Miklós szabad idejében igazi rajongással csüggött a művészeteken. Érintkezésében, modorában semmi nem volt a főúri hidegségből, a lenéző gőgből, hanem közvetlen, meleg temperamentumú volt, de ez nem tartotta vissza attól, hogy az új államkeretbe loyális legyen. Mikor Ferdinánd király és Mária királyné Váradon tartózkodtak, bemutatták nekik gróf Széchényi Miklóst is. Az uralkodó pár valósággal meg volt bűvölve a püspök szeretetreméltó és mindig regarddal lévő magatartásától. […] Gróf Széchényi Miklós régebbi idő óta betegeskedett. November közepén éppen Bukarestbe készült a magyar iskolák ügyében, mikor hirtelen rosszullét fogta el, és az orvosok vakbélgyulladást állapítottak meg. Sürgős operáció végett Budapestre szállították, ahol […] sikeresen meg is operálták, de a hosszas betegség alatt legyöngült szív nem bírta el az operációval járó fáradalmakat és izgalmakat.
Az elhunyt püspököt Budapesten temették el a Kerepesi temetőben. […] Végrendeletileg az általa alapított Szent Szív Alapra hagyományozta vagyona legnagyobb részét.”
*
Egy román szerző is szerepel a Naptárban, Văcărescu Sándor pénzügyi tanácsos, aki Néhány szó Frenţiu Valér püspökről című írásában a váradi görög katolikus egyházfő tevékenységét méltatja. Leírja, hogy Frenţiu püspök építette fel a görög katolikus teológiát, és a Püspökiben, Székelyhídon és más településeken építendő templomok támogatására irányuló tevékenységét is méltatja. Írása befejező részében ezt olvashatjuk: „A felekezeti szolidaritás egyik csodaszép emberi dokumentuma marad Frenţiu püspöknek az az ismeretes intervenciója, amellyel megmentette a római katolikus püspökség egyházi javait a kisajátítástól.” Tehát még ez a veszély is fenyegette a kisebbségi sorsba került magyarságot ezelőtt 90 esztendővel, s amit majd a kommunista rendszer valósított meg, más célból és más eszközökkel – ugyancsak a magyar kisebbség kárára.
Érdekes és elgondolkoztató A megye és a város fejei című írás, melyben dr. Hodor Victor közigazgatási vezérfelügyelő és dr. Bucsko (sic!) Coriolan polgármester tevékenységét méltatja. Róluk megállapítja a szerző, hogy „mindketten nemcsak európai egyéniségükkel és modorukkal, hanem a régi rezsim [magyar fennhatóság] alatt szerzett széles közigazgatási tapasztalatukkal és becsületes puritán egyéniségükkel méltán szolgáltak rá úgy a román, mint a magyartársadalom elismerésére”. A méltatás írója Bucsko polgármesterről szólva külön kiemelte, hogy „nem a váratlan konjunktura emelte magasba, hanem a régi közigazgatásban eltöltött hosszú és eredményes évek predesztinálták Nagyvárad polgármesteri székébe, aki már a békeidőkben is [értsd: a magyar világban] magas pozíciót töltött be. Nagyvárad város társadalmához külön rokoni és baráti nexusok is fűzik. A mai változott viszonyok között, amikor a nemzetiségi kérdés borotvaélesre van állítva Bucsko Coriolan mintaszerűen tölti be hivatalát, és toleráns magatartásával a magyar társadalom rokonszenvét vívta ki. Szorgalmas, puritán tevékenysége pedig a felsőbbségének legteljesebb megelégedésére szolgál.” (Régi szép idők – amelyek akkor is csak rövid ideig tartottak –, mondhatjuk mi, mai váradiak.)
*
Hogy ne ringassa magát a mai olvasó a régi szép idők (?) nosztalgiájába, elmondjuk, hogy az 1924-es Naptárban nem csak csupa jót és szépet olvashattak a korabeli polgárok. Felhívjuk a figyelmet a Szobrok új helyen című írásra is. Ebből idézünk: „Ami eddig az emberek sorsa volt: a kilakoltatás, áthelyezés, elköltöztetés, utolérte a halott emlékeket, Szent László és Szigligeti Ede szobrát is. Szent László a város alapítója volt, és a kegyes utókor 1892-ben emelt szobrot a róla elnevezett Szent László téren [ma Piaţa Unirii]. Azóta súlyos történelmi változások estek, melyek következményeként Szent László szobra elkerült a város szívéből a püspökkert csendes, álmodozó évszázados fái közé. […]
A másik elköltöztetett szobor Szigligeti Edének, a város nagynevű szülöttének, a kiváló magyar színjátékírónak Margó Ede által alkotott mellszobra, amely a városi színház előtt állott a múlt év végéig, a Schlauch park bejárata elé került.” És ezután következik egy kis balkáni diplomácia, amit ekkorra már a magyar újságírók is kénytelenek voltak elsajátítani – íme, így zárul a beszámoló: „Dicsértet érdemel a román hatóságok türelmes és megértő eljárása, hogy ellentétben egyes sovén és türelmetlen körökkel, a szobrokat nem tüntették el, hanem megengedték, hogy a város más pontjain állítsák fel. A város hatóságának érzelmeivel és tradiciójával szemben tanusitott kimélet és tapintat sokkal jobb szolgálatot tesz, mint az, hogy tűzön-vízen keresztül tabula rasat csináljanak.” (Mint ahogy meg is próbálták a következő években.)
*
Ezek voltak azok a kiemelésre méltó írások a Naptárban, amelyek a mai olvasók számára is tanulsággal szolgálhatnak. Természetesen a kiadvány oldalain helyet kaptak ismeretterjesztő írások és hasznos tudnivalók, sőt hirdetések is, amelyek mind a művelődés, mind a helytörténet iránt érdeklődők számára tartalmaznak értékes információkat.
Összegezve elmondhatjuk, hogy ez a Naptár forrásmunkának is tekinthető az első világháborút követő gyökeres változások megismerésére és az akkori helyzet megértésére. Ugyanakkor lehetőséget ad annak felmérésére, hogy mennyit változott azóta a kisebbségbe került váradi magyarság helyzete, s összemérhetjük mai helyzetünkkel, amikor újból egy B kezdőbetűs nevű polgármester áll a város élén.