Egy emberöltőnyi hagyományőrzés
Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! – hangzik a főparancsolat, és ez az egyik legnagyobb kihívás hívőnek és nem hívőnek egyaránt ebben az önző világban. Nem akarom, hogy gondolataim szétfussanak, mint a kalamárisból kifröccsent tintafolt az itatóspapíron, ezért díszes keretet választottam a parasztvilág egyik legjobb ismerőjétől: „Most érkeztem a Sárrétről, s tele vagyok benyomásokkal…” – írta Móricz Zsigmond Kép a Sárrétről című riportjában 1935-ben.
Én, aki nap mint nap kijárok Nadányi „faluvárosából”, Berettyóújfaluból, minden nap feltöltődöm az itteni emberekkel való találkozásom során. Placid atyától hallottam, hogy „keresni kell az élet apró örömeit, mert az is van, csak azt nem vesszük észre”. Neki ez a szemlélet a túlélést jelentette a Gulágon, engem pedig így neveltek a szüleim, hogy mindenben és mindenkiben az értéket keressem, hisz annak felfedezése, megbecsülése is örömet okoz. Újságíróként járva a vidéket megtapasztalhattam a nyelv gazdagságát. Számomra nem idegen, ahogy a Móricz-riportban szereplő parasztember fűzi a szót: „Má Nagybajom Füzesgyarmatho csak közel esik. A kutyavonítás áthallatszik egyikbűl a másikba, de nem lehetett járni, csak a repülő madaraknak. Ha át kellett mennünk ezen a pár kilométeren, csak úgy lehetett, ha egyet kerültünk, Szeghalomnak, Csökmőnek, Darvasnak, Zsákának, Nagyrábénak, akkor mingyán ott vótunk Nagybajomba – csak ippen hogy tíz mélyfődet kellett menni.” Így volt ez néhány emberöltővel ezelőtt, amikor még a víz volt az úr. Akkor még egy emberéletet jelentett az emberöltő, hisz Toldi Miklós képe majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben lobog fel Arany Jánosnak. A szalontai nótáriusnak felragyoghatott volna Kádár vitéz története is, de az már nekem maradt. Mondták, hagyjam már ezt a Kádár vitézt, de nem hagyom! Ez az egyik legfontosabb kapcsolatom a népzenével, és fontos volt Joób Árpádnak is, mert beszerkesztette a balladát a Jelenti magát Jézus című könyvbe.
Miért hozom elő ezt a régi históriát? Mert a híres végvári hős példáján keresztül szeretnék rávilágítani a népzene, a hagyományőrzés fontosságára. Kádár vitéz egy seregnyi betolakodóval szembe védte szülőföldjét, és a bukovinai székelyek évszázadon keresztül őrizték-formálták a történetét. Azt, hogy Széles Andrást megismerhettem, a nagyrábéi pávakörnek köszönhetem. Mondtam is a feleségemnek, jó csóka, ez a citerás, ő azonban rám pirított, ne beszéljek így, de mondtam neki, ezt nem én találtam ki, ő énekel ilyeneket, hogy: „Csóka, csóka, fekete csóka, / Hol jártál a sötét éjszaka / Csálesz motolla, / jár a fonóba, hajnalba’”. Kapott tőlem egyszer egy Bihari Füzetet erről a vitézről, aztán szólt, ne haragudjak, de továbbadta. Olsvai Imre, aki megtudta a kiadványból, hogy szobor készül egy olyan emberről, akiről a bukovinai székelyek évszázadok óta énekelnek, átküldött egy kisebb összeget a Berettyóújfalu Városért Közalapítvány számára. Néhány évvel ezelőtt a Vass Lajos népzenei verseny Budapesten több embert megmozgatott, mint az MTK–Paks NB I-es mérkőzés, és mégis micsoda minőségi különbség van a két találkozón elhangzottak között. A magyar társadalom szégyene, hogy a peremkerületbe száműzi azt, ami a magyar kultúra fundamentuma. Sinka sorai jutottak eszembe hazafelé jövet, hiszen megvan nekünk a magunk értékrendje, nem kell nekünk üptre-füttyre a főváros jóindulatáért kilincselni:
„…s most magamra hagyva kérdem itt: / meghagyta-e a szél nekem / a hegyek alján a végtelen / Bihar ragyogó rétjeit? / …Meghagyta-e, vagy nem hagyta: / él a szívem… s az emlék ott ragyog alatta.”
Az én szívem is tele van emlékekkel, pedig én csak három esztendőt énekeltem a nagyrábéi pávakörben. Aki pedig évtizedeken keresztül tagja volt a közösségnek, az tudta magát igazán feltarisznyázni.
A szűk pátria és más vidékek csokrai olyan magyarságismeretet jelentenek, amelyet nem lehet könyvekből tanulni. Benczéné dr. Mező Judit szebbnél szebb virágokat gyűjtött Biharban, így nekünk már könnyebb dolgunk van, csak a megfelelő szálakat kell egymáshoz illeszteni, hogy szép bokrétát tudjunk átnyújtani a hallgatóságnak. A virágkötészet viszont nem akármilyen mesterség, ahogy a népzene tanítását sem lehet akárkire bízni!
Angol volt-e Angola Borbála? – olvastam a költői kérdést minap. Biztos jeles szakdolgozatot lehetne készíteni a dal szövegváltozataiból, mint ahogy Zsupos Zoltán is kiváló tanulmányt készített a Szépen legel a Marosi gulyája című balladából. Az ország vízfeje, a főváros lázban égett sokáig, hogy melyik terét nevezzék el Elvis Presleyről. Régimódinak tűnhetek azzal, ha azt mondom, hogy számomra Fekete Károly nagyobb jelentőséggel bír… Nem akarom én Elvis Presley érdemeit csökkenteni, és nem akarom a sárréti parasztember érdemeit sem az egekig magasztalni, én is úgy vélem, mindent a helyén kell kezelni. Elvis Presley megmutatta egy nemzedéknek, hogy másképpen is lehet élni, Fekete Károly pedig megmutatja művészi előadásában, mit is jelent a ballada, micsoda dráma, és milyen költőiség lakozott az itt élők lelkében, annak ellenére, hogy a bihari emberek nem díszítették dalaikat. Egy volt közülünk, egy kis kavics, amelyik kagylóba kerülve igazgyönggyé válik. Egy nemzedék sorát, nehéz életét villantja fel a Fellegzik az idő című CD-n az Angola Borbála című balladában olyan egyszerűen és olyan hatásosan, hogy most is beleborsódzik a hátam, ha csak rágondolok.
1993-ban Horváth Lajossal és édesanyjával kilátogattunk Pernyésre, ahol még állt a magtár és az emlékek végigvágtattak a barázdákon. Ők látták az elpusztult település házait, utcáit, én pedig csak a fekete földet. Pribojszky Mátyás így emlékezik rá egy 1999-ben kelt levelében: „…egyike volt azon keveseknek, akit a mai napig változatlan nagyrabecsüléssel és igaz baráti szeretettel őrzök emlékeimben, s egy kissé önmagamat vélem felfedezni: magam is mélyről indultam és kínos-keservesen jutottam el odáig, hogy mások segítségére lehettem. (…) Lajost őstehetségnek tartom, a maga csöndes módján zseniális muzsikusnak, aki, ha tanulhatott volna, most járná a nagyvilágot.” A levél szerint ő volt az egyetlen az évek során a híres citeratáborban, aki Petrozsényi Eszternek megköszönte az oktatást. „Nem a diplomás tanár tette ezt, hanem a pernyéspusztai parasztember.” Ebből a néhány mondatból is kitűnik, nem vagyok elfogult. Neves citerás volt „pernyési” Horváth Lajos, és igazából csak a temetésén tudta megmutatni a falunak, Nagyrábénak, hogy ki is volt valójában, mert az ország minden szegletéből érkeztek pályatársak, hogy elkísérhessék utolsó útjára.
Két ember, aki megmutatta, hogy egyenes gerinccel is lehet a műfajjal szemben alázatos maradni, nem hallgatni a szirének hangjára, mert a világnak sok zenéje van, de a magyar nemzetnek csak egy.
*
Ha Móriczcal kezdtem, azzal is szeretném befejezni, ide illesztem a ráma másik felét, a harmincötös Sárrét-riportból: „Ez a nép még ma is lelkében őrzi, hogy halála után valami nemes és kulturális célra hagyatkozzék. (…) Csudálatos nép ez. Tele erővel, egészséggel, munkakedvvel. (…) Egy ősi nomád világ romjai élnek itt még ma is. (…) A régi Sárrét ma nemzeti probléma kell hogy legyen. Szükség van rá, hogy az egész ország figyelme ráforduljon erre a vidékre…”