Egy Ady-vers születésének előzménye
Ismeretes, hogy Ady Endre jó barátságot ápolt Horváth János irodalomtörténész, egyetemi tanárral. Személyes ismeretségüket megelőzően az irodalomtörténész 1909-ben megjelentette Ady és a legújabb magyar lyra című tanulmányát, s ezt a költő is elismerően fogadta. Ez után találkoztak először Ady törzshelyén, a fővárosi Három Hollóban, majd Horváth János ott volt a Royalban megrendezett Ady-estélyen, és többször meglátogatta Adyt a Meteor szállóban is. Barátságuk tovább mélyült, 1911 augusztusában Ady eleget tett barátja meghívásának, meglátogatta őt és családját a margittai szülői házban.
A házigazda, Horváth Péter községi jegyző későbbi visszaemlékezésében fontosnak tartotta megemlíteni azt, hogy Adynak nagyon ízlett a vörösboruk, de annak hatása nem látszott meg rajta annak ellenére, hogy reggeltől estig azt itta. A szőlőjükbe is kisétáltak vele, s a délutánt és az estét kellemesen töltötték. A költő elmerült a szőlőhegyről a Réz-hegységre nyíló panorámában. Természetesen itt is szívesen itta a jó margittai bort. Megfordultak vele a Kóser vendéglőben is, ahol mindig jó sört lehetett kapni. Ady kedélyes, szeretetreméltó volt, szemmel láthatóan jól és otthonosan érezte magát, s alig volt szó az irodalomról, az ő eszméiről, Pestről, Párizsról. Margittai tartózkodása gondtalan időtöltés, családias barátkozás és fiatalos szellemi hancúrozás volt.
A Kóser vendéglőbeli sörözésre visszaemlékezett egy margittai fiatalember is: Ady Horváth János társaságában volt. Két pohár sört rendeltek sós kiflivel, majd leültek az egyik asztalhoz.
„Mindenki odanézett:
– Ez ott az Ady… Jó cúgja van. Nézd, mekkorát húzott a pohárból… Nahát, ez az a híres Ady.
Efféle kis mondatok cseréltek gazdát, a fejek itt is, ott is összehajoltak, de aztán visszatértek a régi témához. Itt van Ady, megnézték, kész, nincs tovább.
Adyék megitták a pohár sörüket, elmentek. Akadt egy-két ember, aki pillanatra utánuk nézett. Persze nem lett volna tanácsos megkérdezni, vajon egyetlenegy verset is olvasott-e tőle valaki itt a sörözők közül? Mert hát itt nemigen volt szokás verset olvasni…”
Horváth János is felidézte később barátja látogatását: „Margittán igen jól érezte magát Ady. Édesanyám, testvéreim mind nagyon szívesen látták; egy délután kimentünk a szőlőnkbe, ott a tanya tornácán uzsonnáztunk, iddogáltunk (kitűnő, kellemes ízű borunk volt), s ő különösen egyik legidősebb bátyámmal nagyon összebarátkozott. Este otthon, vacsora után a kis virágos udvarra ültünk ki, sütött a hold, a szőlőlugason ciripeltek az őszi férgek, s egy nagy »szalacsi karosszékben« ülve, fejét a tenyerébe hajtva gyönyörködött bennük, s azt mondta, hogy ilyen szépet még nem is hallott. Mikor elutazott, egyik bátyámmal Székelyhídig elkisértük a vonaton.”
A Horváth-féle zárt kapualjas ház a Körtvélyesi (ma Bălcescu) utca 27. szám alatt volt. A margittai Horváth-házat az 1980-as években eladta a család. Rövidesen az utcafrontnál beljebb egy pünkösdista imaházat emeltek. A 2002-re lebontott családi házat egy évszázada még a szőlővel befuttatott tágas üveges tornáca és virágos udvara tette barátságossá. Adynak vendégeskedése alatt külön szobája volt itt. A család szőlője a Lüki-hegyen volt, a település keleti határában. Az emlékezők szerint Horváthéknak különleges, finom, feketés-vörös boruk volt, amelyet „zsaké”-nak hívtak, valamiféle elmagyarosodott francia néven.
„Az egyik este a férfiak a verandán szivaroztak – emlékezett Horváth Péter fia, János –, amikor
Ady megszólalt:
– Hallga csak, hallga: milyen szépen szól, ciripel a tücsök.
Horváth Péter sietett felvilágosítani Adyt:
– Nem tücsök az, Bandi, hanem őszi féreg. Őszike.
– Őszike? Még nem is hallottam soha, hogy ilyen létezik – jegyezte meg Ady.
– Pedig létezik, léteznek. Ezek énekelnek olyanformán, mint a tücsök: chiu, chiu, chiu, chiu. Mintha azt mondanák: gyűjts, gyűjts! Ha az őszikék énekelnek, már nem messze az ősz, hamarosan bekövetkezik a lombhullás, a hervadás.
A következő évben A menekülő élet című kötetben már benne volt Az ősz szerelmei, amelyben az őszi férgek kara így énekel: Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak.”
Az ősz szerelmei vers a Nyugat 1911. szeptember 1-i számában jelent meg először. Ebből közöljük az Őszi férgek kara szakaszt: Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak, / Hihu, megyünk, megyünk, / Ezer ásók sirokat ásnak, / De víg az énekünk. / Hihu, hihu, / Az Élet oly hiú / S oly szép, mint őszi alkony / S oly szép, hogy elmegyünk / S oly szép az Élet-balkon / Virágos párkányán át / Bizton bukni a mélybe. / Hihu, hihu, megyünk / Danolva és nem félve. / A mi szent muzsikánkra / Ép lábu lesz a sánta, / Nyár-életű az Ősz, / Jámbor a nyári bősz, / Minden kitárt, higgadt lesz / És minden rendszeres / Oltsd el a nagy lángokat: / Szeress, szeress, szeress, / Utólszor és kitártan, / Nagy, ölelő könny-árban, / Hihu, megyünk, megyünk. A vers hasonló című utolsó szakasza: Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak, / Hihu, megyünk, megyünk, / Oltsátok el a nagy lángokat, / Szeressetek még egy utolsót, / Még szól a mi víg énekünk: / Hihu, hihu, / Az Élet oly hiú, / Megyünk, megyünk, megyünk.
Tíz nap elteltével Horváth János levelet ír a költőnek, s ebben megjegyzi: „Az őszi féreg nem azt mondja, hogy megyünk, hanem azt, hogy gyűjts. Látszik, hogy a vers nem Margittán készült, hanem valahol a zilahi hegyeken, a hihu közelében.” A költő válasza sem késlekedett sokat, szeptember 21-én a Prien am Chiemsee-i szanatóriumból írt: „…hihu, hihu, hála Istennek kivételesen jól vagyok itt, e pompás helyen, egy szanatóriumban. A viszontlátásra Pesten…”