Edgár
– Gyere, mit iszol? Igyál fröccsöt, itt furmint-fröccsünk van, meglátod, az tuti. Szóval, hogy te a Jocót is ismerted. Nem bánom, elmodom. Hahó, Julika! Akkor két nagyfröccs! Gyere, üljünk ide, és mondom, hogy volt a dolog az Edgárral, vagyis, amit én tudok, aztán felőlem azt gondolsz, amit akarsz. Szóval.Akkoriban a fővárosban laktunk, már nem is tudom, miért… ja igen, ott kaptam állást, klasszikus-zenei adásszerkeztőt kerestek. Tudod, volt egynéhány kutyánk, délutánonként néha órákig sétáltunk, sokszor a barátnőm vagy a haverok is. De én mindenképp, és ez azért is jó volt, tudod, mert akkor fejben elkészítettem az adásszerkezetet, kielemezgettem magamban a délelőtt meghallgatott műveket, meg ilyesmi. Tudod, mi egy nagyon hosszú utca felső részén laktunk, ő meg az alsó részen. Ezek az utcák mind olyan régi, patinás előkertes házakkal kezdődnek, hogy aztán pár kilométerrel lejjebb félig üres, romos gyártelepekben végződjenek, mielőtt még földútként tovaszántanak a homokos pusztában. Szóval, akkor is egy ilyen nagy sétán csatangoltunk a kutyákkal a gyártelepek zegzugaiban, akkor láttam meg, hogy leparkol valami egészen idióta színű régi sportkocsi, tudod, csak az úgymaradt hippiknek szokott lenni ilyen, és egy kék bőrgatyás vékony pasi valami osonásszerű léptekkel közeleg, aztán berúg egy ócska kertkaput. Láttam, ez ő, mondom, Szia Edgár, hogy vagy, ő meg biccentett, tudod, milyen fura félszeg mozdulatai voltak általánosban is, mindig azon röhögtünk, szóval, biccentett, aztán kényszeredett bólogatások közt, mint valami bolond, bement, és el is tűnt. Emlékszem, jól megnéztem magamnak a házat, valami vasmű volt kiírva rozsdafolyásos betűkkel, talán az utca legelső ilyen létesítménye lehetett egykor. Olyan silószerű, de mégis bájos kocka, elvadult előkerttel, és szerintem ő a tűzlépcsőn ment föl, mert mire odaértem, már nem volt sehol. Na mindegy, végülis akkoriban ez a zenei szerkesztés ment nekem amúgy is, tudod, a korai hangszeres zene volt a fő témám, Palestrina meg Monteverdi, esetleg Lully, jaj, de régen mondtam ki a nevét, szóval Edgár annyira nem zavart meg, bár padtársak voltunk pár évig, csak hát azér minden eszembe jutott. Az a kényszermozgásos pedantériája, tudod, ahogy nyelvtanórán mindig áttolja a pad középvonalán átlógó tolltartómat az én felemre, meg azok a nagypapás alsógatyái, amiken annyit röhögtünk tornán az öltözőben, emlékszel? Na, aztán egyszer később, hetek múlva is épp arra sétáltatok, nézem azt az évtizedek óta érintetlen, komor gyárkaput, a klinkert meg a korhadó kovácsoltvasakat, de akkor már ő szólított le: épp lelassított mellettem azzal a nagy lila járgányával, és behívott, dumáljunk már. Jó, csak öt perc, mer itt vannak a kutyák is, oké, és te, tényleg azokon a deszkákkal kipótolt, foghíjas lépcsőfokokon kellett fölmenni hozzá, a nagy épület földszinti szellőzőiből meg közben áradt valami melaszos szag, még most is érzem a számban azt a fahéjas, édeskés ízt, mint akkor… egy nagy hodályba léptünk be, agglegényes ruhakupacok, azt mondta, látod, Andriskám, a dolgozószobám. Nem tudtam, öngúnyolódik-e, tudod, mindenütt, mint valami könyvtárban, kis cetlik, papírstócok, meg edénykék vagy mik voltak, ilyen tápok, oldatok, kis címkékkel és jegyzetekkel, amit nem tudtam elolvasni, asszem latinul lehetett. Ja meg számok, feljegyzések, de tudod, Edgár írását már akkor se tudta elolvasni senki. Na, leültetett, és mondta, hogy ő már akkor biológus akart lenni, és el is kezdte az egyetemet, van öt féléve, de másfél évvel ezelőtt fölfedezett valamit, és most a végére akar járni. Te, mondom, te Edgár, és mi ez az egész hodály, amiben laksz? Vagy itt laksz egyáltalán? Erre elmondta, amit talán te is tudsz, hogy a narancsszörpös nagybátyja, az Orange Vili bácsi valami miatt szétosztotta a vagyona egy részét a rokonság közt, asszem valami adó-ügy, és mindenki kastélyt vett meg bícshauszt, ő viszont elektronmikroszkópot. Navigálható robot-adapterekkel. Beljebb is mentünk a lerobbant térségben, és tényleg, külön egy rész le volt fóliával kerítve, és valami vízágyra téve, benne még egy külön sterilkamra, meg maga ez a kütyü. És mi jót csinálsz vele, drága Edgár?, kérdeztem. Szaporítok, mondta egy ravaszkás mosollyal, de aztán csak a tápoldatok beszerzőhelyeire meg a pipetták élettartamára terelte a szót, hogy ne kelljen elmondania, mit szaporít. Viszont utána hamar a zenéről kezdtünk beszélni. Te, Edgár, tudod, engem egy pár éve idegesíteni kezdett a rock, mondtam. Mi van?, fintorgott és fitymálóan méregetett, mintha nem zenetudóssal, hanem valami alkalmi takarítónővel beszélne. Ja, tudnod kell, gimiben volt egy zenekarunk, együtt nyomtuk a hétvégeken. Aszongya, ugyan, András, mi most élünk és most tevékenykedünk, ez a mi időnk, a mi zenénk, hacsak nem valami idióta muzeológusok vagyunk. Jó, akkor én idióta muzeológus vagyok, válaszoltam, azzal, hogy régi hangszeres zenével foglalkozó sorozatot szerkesztek itt a helyi rádióban, és nem bulvárlegendákat gyártok az AC-DC kedves, alkoholista énekeséről… oké, ez most mindegy, mondja, hogy most konkrétan ki mivel foglalkozik, a lényeg, hogy van olyan, hogy korszellem, és ha nem ismered, ha nem ismered a saját korszellemed, hiába vagy akármilyen muzeológus, nem értesz semmit, lúzer vagy, és itt és most nem fogsz tudni semmi, de semmi újat vagy drámait összehozni… valahogy így mondta, foghegyről. Én már fészkelődtem a kutyák miatt, ő meg hozzátette, emlékszel, András, együtt hallgattuk az AC-DC-t, a Philipp Glass-t, és én is éreztem, nem csak te, hogy milyen primitív módon építkeznek ezek a zenék, de akkor is van bennük valami olyan diadal-érzés, vagy repülni-vágyás, vagy mi a nyavalya, nem lehet elmondani, mert hát azért zene, basszus, de miért kelljen pont neked, aki olyan ritmusérzékkel és fantáziával csináltad, hogy miért kéne neked régi korok agyonfinomított, perverz hőstípusainak áriáit hallgatnod, hát, nem tudom, András. Ez most itt a remixek ideje, a legegyszerűbb, degdirektebb hatásoké, és aki kimarad belőle, az egyszerűen nem a kor fia, hanem lúzer, mondta. Persze, mintha nem is nekem beszélne, tudod, így félrefordulva, meg nem is ezekkel a szavakkal, de tudom, hogy nekem mondta. Régen is így beszélt, mintha sóhajtozna magában, szemüvege mögött nagyra nőtt szemével szinte kislányosan pislogva mondta a legnagyobb bunkóságokat. Na jó, mennem kell, kedves Edgár, a kutyák elég nyugtalanok, sóhajtottam, közben azon gondolkozva, hogy alapvetően lehet, hogy van valami logikus abban, amit mond ez a pizzaszagú, fésületlen tudós, ez az egykori barátom, a szétszórt arcvonásai meg az öntelten felhúzódó felső ínye mögül, de az is igaz, hogy ilyen taplón még az életben nem beszélgettek velem a szakmámról. De persze neked nem kell mondanom, mint az iskolában is, amilyen volt, zseniális mondandóval és vállalhatatlan stílussal… gondoltam, akkor nagyon bírtam, hát akkor bírnom kell most is. Szépen megdicsértem a mikroszkópját, azon tűnődtem, ha nem lenne ennyire öntörvényű, egy asszisztenset legalább felvehetne, aki a toronyba gyűlt papírpoharakat kiszállítja. Valami egész hülye érzés kapott el, de csak mintha egy pillanatra, aztán visszaállt az agyam normálisba. Mondtam, majd folytassuk legközelebb, kutyák nélkül, Edgár. Megadtuk egymás számát, és már húztak is, le a keskeny lépcsőn, és már folytattuk is a sétát. A kutyákat egyébként egész elbűvölte az a mulatságos szag, engem viszont baromira idegesít, ha nem férek el a sose-nyírt sövényektől. Az utcán ahogy továbblépkedtem, meglátva a kupleráj-belsejű lila járgányát, egyik gondolatom az volt, hogy micsoda zseni, ilyen szarvárral álcázza azt az elektronmikroszkópot, ami gondolom, annyiba kerül, mint az egész telek, meg a négy szomszédja minden ingóságával, a másik gondolat meg a háborgáson túl valami kíváncsiság volt, mert az tuti, hogy minden érdek nélkül bárkinek megmondja ő a magáét, az ügyeletes véleményösszegét, akár tetszik, akár nem. De én nem mondhatom meg a magamét, mert nem enged közel, mert valahogy titkolózik itt nekem. Na mindegy, végülis én a munkám miatt sétálok, szóval, mire hazaértem, raktáragyam fegyelmezett fiókocskáiból már újra a Monteverdi Poppea-megkoronázásának előadásmódjait húzogattam elő, további összehasonltásokra. Egész este az járt a fejemben, hogy milyen is volt, amikor régen a nagynénje vityillójához leutaztunk hétvégékre az óceánpartra, és este kifeküdtünk arra a széles, se hideg-se meleg, széljárta homokra, néztük az eget, és zenét hallgattunk, elosztós fülhallgatóval mondjuk a Keith Jarrett-et, és néztük az eget… azt gondoltuk, nagyjából tudjuk, mire gondol a másik, vagy hogy mi magunk mire gondolunk… közben egy fenét… Na, aztán úgy két hét múlva újra csörög az a telefon, a Zsuzsi vette föl, érted? Mintha csak egy jót beszélgettünk volna a minap. Gondoltam, lesz mit magyaráznom a Zsuzsinak, mondom, szia, te vagy, Edgár?, hát akkor belefér egy újabb látogatás? És telefonálás közben igyekeztem olyan laza lenni, mint egykori gyalogtúráinkon, amikor még akármelyikünk bírta a többiek durva tréfáit, bár bevallom, rég beszélgettem ilyen lazán, hirtelen megéreztem magamon azt a rendszerető, tekintélytisztelő és szigorú adásszerkesztőt. Tudod, akkor, pont az előző hat hét folyamán sokat nőtt a hallgatottságunk, és így sikerült egy komolyabb imázst kiharcolnunk, végülis a szakmai alaposságnak és a következetességemnek köszönhetően. Belül voltam a magas kultúra falain, és ez valami édes megnyugvással töltött el. Sőt, magam is építhettem ama falhoz, vagy támaszthattam hozzá létrát. Nameg másik dolog, hogy ez mennyire imponál egy nőnek: a Zsuzsin nagyon látszott, hogy büszke rám, és épp ezért nem értette, miért alacsonyodom le egy ilyen külvárosi kísérletező senkihez. És ahogy jobban leírtam neki, milyen ember is, csak még inkább nem értette. Magam sem értem magam, mondtam neki, de hogy a padtársam volt, és egyszerűen kíváncsi vagyok rá. Bár azért most már magam sem értettem magamat, minek nekem a nagy fekete autómmal arra a veszélyes alvégre kihajtanom, ahol szinte kötelező a szakadt üléshuzat, és senki ne csodálkozzék, ha valami bölcs graffitivel a járgányán tér haza. Pont a lila járgánya mögött álltam meg, mintegy erősítve ezt a társadalmi kontrasztot. Fura zavart éreztem, de aztán végülis megnyugodtam, hiszen nem vagyok autó-hívő, mit érdekel, még a végén tényleg a nyárspolgárok között kötök ki magam is. Vittem néhány zenekari cd-t, egyszerűen úgy éreztem, meg kell mutatnom a szintet ennek a műveletlennek. Bach zenekari szvitjei, Handel-oratóriumok és a nyitottságom fitogtatására egy kis Prokofjev. A hodály magas füvű előkertjében kölyökmacskák futottak szét előttem. Csengő híján egyszerűen fölmentem, ahol a múltkor, és egy kaviccsal kocogtattam a tűzlépcső korlátját. Gyere csak be, Andriskám, rikkantotta Edgár valahonnét bentről, olyan kedvesen, mintha csak a kertből hívna beljebb a teraszra. Ezúttal figyelmesebben néztem körbe a hatalmas térben, aminek a közepén ott ült a szaporítómintáival, a háttérben könyvszekrényekkel, lenőtt hajjal, és idétlenül mosolygott. Nézd csak, András, mondta, és odamutatott az egyik asztalra maga mellett, mintha valami kolléga lennék, hogy itt van, sikerült, érted, siker, Andriskám! Én meg csak annyit dadogtam, na, nem mondod, és a cd-ket szorongatva az asztal fölé hajoltam. Valami szárnyacskás embriófélék voltak a lombikokban, elég sokban, némelyik körömnyi, mások diónyiak. Te, mondta, ezt még soha, senkinek nem mutattam, csak hogy tudd. És ezek abszolúte fejlődésképes hibridek. És mifélék, kérdem. Hát, kacsa-nyúl-hibrid, meg tyúk-egér, látod, olyan szőrcsíkos madárlábikói vannak, meg macska-sas, meg kutyák-macskák, minden variációban! Aha, mondom, és ez az, amivel foglalkozol? Igen, ezek a legújabb szaporítóminták. Repülésre képes lényeket akarok előállítani, majd meglátjuk, ha megnőnek, kirepülnek-e. Majd gyere, és együtt drukkolunk nekik! Tudod, András, rájöttem egy genetikai módszerre, amivel pakolászni lehet a dns-szekvenciákat ide-oda, így szinte tetszőlegesen kombinálhatom az egyébként kombinálható tulajdonságokat. És a repülés, mint tulajdonság is ilyen kombinálható-féle. Tudod, mit jelent ez? Ebben több Nobel-díj van, mint a biológia bármelyik ágában! És ha rendesen kifejlődnek a hibridek, és repülni tudnak, még annál is több!, magyarázta kimeresztett szemekkel. Egész beleélte magát. Bevallom, nem ilyen látogatást képzeltem, de az is igaz, volt valami kutatás-áttörés-szaga az egész jelenetnek, és mintha most az idióta, kényszeredett, flegma mimika is eltűnt volna az arcáról. Valahogy hihető volt, hogy ő már elég sok órát hajolt az elektronmikroszkóp fölé, hogy ez az Edgár az az Edgár, aki mindig is akkurátusan mutatta be a kísérleteit a biosz-fakultáción. végülis félszegen valahogy odaadtam a cd-ket, és sikerült is odafigyelnie arra a néhány méltató szóra, amivel mintegy a foglalkozásomat summáztam, majd egyből bizalmasan felém fordult, és – viszonzásképp – egy sütikét adott oda, pici papírtálcán. Olyan átlagos linzerszerűséget. Varázssüti, mondta, majd inkább otthon edd meg, ha senki sem zavar, és kacsintott hozzá. Na, valamennyire sejtettem, miféle sütiről is lehet szó, szépen megköszöntem, aztán átmentünk az úgynevezett szalonba, ócska, de nagyon kényelmes bőrfotelekbe telepedve órákig dumáltunk régi dolgokról… betett egy kis funky-t, azután egy videót mutatott, amit egy tyúk-hibridről készített, amint embrióból megnő, felülnézetből, egy perc per kocka-sebességgel, hozzá valami philipp glass-os zenével, hát mit mondjak, félelmetes hatása volt. Aztán a repülésről kezdett áradozni, úgy, mintha be lenne füvezve, tudod, megszélesedett taglejtésekkel, hülyén tekergetve a fejét, aztán meg az Ikarosz-mítoszról vitatkoztunk jó sokáig. Azt fejtegette, hogy a repülés a törzsfejlődésben komolyabb tényező volt, mint hisszük, hogy genetikailag kódolva van mindenkiben, és csak elő kell hívni, csak az kell, hogy eltaláld a kódot, és akkor megvan, hogy mit és hogy kell stimulálnod, és máris alkalmas vagy a repülésre, elvileg. És – folytatta, kitágítva a gondolatmenetet – a reagge, a house, a goa, a soul és mind a többi, szóval, ezek alapvetően a repülésvágyat éneklik meg. Vagy maguk repülnek, helyettünk, azért olyan kedvesek, mert hát egyébként tudja ő, hogy Prokofjevet jó hallgatni, de hát akkor hol marad a repülés, mondta, és idiótán röhögött mellé. Gondoltam, hogy be van füvezve, bár neki ez anélkül is ment, legalábbis régen, de egyébként is alig tudtam követni a gondolatmeneteit, a klasszikus-zenei példák abszolút használhatatlanok voltak. Szóval, leginkább csak bólogattam. Aztán mutatott még egy-két videót meg fotót félig nyúl-félig tyúk szörnyekről, meg kutyacicákról. Mit mondjak, megteltem élménnyel. Mondta, nem akart botrányt és megsemmisítette ezeket a lényeket, de egynéhány kísérletet elvégzett rajtuk. Hát, te, meg kell mondjam, a végére eléggé megzavarodtam a sok furcsaságtól, mintha Aliz járt volna a hibridek országában, otthon nem is mondtam a Zsuzsinak semmi konkrétat, csak valami fal dumát. Aztán később is elmentem hozzá, egyszer-kétszer találkoztunk, de magunkhoz nem mertem hívni, tudod, a Zsuzsi miatt, de egyébként is, egyre őrültebben, egyre egzaltáltabban adott elő a dolgaiból, nem is figyelve rám, csak talán azzal a szándékkal, hogy legyen egy normális tanú mindezekre a gondolatokra. Szóval, aztán már nem találkoztunk, csak egyszer, hónapok múlva, együtt a Zsuzsival megláttuk valami testépítő boltból kijönni, akkor mondta a Zsuzsi, hogy hát szokta őt látni ott a parkban, valami hülye gimnasztikákat csinál, és egyáltalán, egy tudós nem így néz ki. Én meg a zenéimre figyeltem, és el is felejtettem Edgár hülyeségeit, ő se hívott, csak néha a Zsuzsi mondta: megint láttam azt a barátodat. És hogy valahogy egyre hülyébb formája van. Olyan karja, mintha eggyel több ízülete lenne, és szikáran izmos, a lába is mintha nyúlt volna, olyan hülyén erős, hosszú nyakkal, nem is érti. Aztán, még több hét múlva, amikor egy este épp Monteverdi Vesperásával foglalkoztam, akkortörtént. Épp kimentem kiszellőzni a teraszra, és éreztem, megzizzen valami a zakózsebemben. Hát, a süti volt az. Hirtelen kedvemben gyorsan bekaptam, és hallgattam a nappaliból kiszűrődő, körmönfontan méltóságos zenét. Egy tíz perc múlva viszont azt éreztem, mozdulni sem tudok, vagyis úgyis mozgok már, mintha libegnék, ám képtelen vagyok a zenére figyelni, inkább mintha Pink floydot hallanék, valahonnan bentről. Pedig esküszöm, húsz éve hallgattam utoljára ilyesmit! És nem bírtam kikapcsolni, ott szólt az agyamban! Az átkozott süti, mi a francot rakott bele ez a nyavalyás, egyszerűen eszembe jutott az Animals című album, és malacok szálltak pici szárnyakon benne. Aztán, mintha az egész horizontot, a lenyugvó nappal együtt, elborította volna ez a hangzás, a szerveimet, mindent, és ahogy arról a tágas hátsó teraszról a verandák közt elnéztem a lejtős utcákat a távoli gyárépületekkel, mintha egy fölröppenő emberi alakot láttam volna meg a naplamantétől pár centire. Biztos voltam benne, hogy ő az, és – úgy éreztem – kezd végre összeállni a kép. Ahogy elrepült a puszta felé, beleveszve a poros napfénybe, és csak a szembevilágított felhők káprázata maradt meg, mint odaégett retina-feketeség, olyan volt, mint egy megvilágosodás. Miután nagy nehezen bementem végre a teraszról, azon vettem észre magam, hogy semmit sem tudok lejegyezni Monteverdiről, hogy egyszerűen semmi sem jut eszembe róla. Kegyetlen érzés volt, mit mondjak. Másnap nem mentem be dolgozni, aztán két hét múlva felmondtam az állást. Zsuzsival összevesztünk, el is költözött, én meg eladtam a házat, az autót, és vettem egy kis garzont a belvárosban, meg egy choppert, padlizsánszín tankkal, ilyen alkalmi vétel. És akkor, épp öt éve, elkezdtem levelezni zenészekkel, és megszerveztem a maradék alaptőkémből ezt a fesztivált. Szegény Edgárt meg azóta se láttam, pedig mennyit kerestem. Gondolom, elrepült. Idiótán hangzik, de tényleg ezt gondolom. Aztán – amint látod – egész szépen kinőtte magát ez a reagge-sziget, tíznaposra, világsztárokkal, meg olyan előadókat hívok meg, akik a flow-ról, az együttlétről adnak elő itt ebben az előadósátorban. Így gondoltam rád is. Tudod, tavaly az egész fesztiválon összesen hatvanezren voltak, most talán kicsit többen lesznek. Remélem, nem csalódunk benned! Ja, meg remélem, ízlett a furmint-fröccs. Szóval, érezd csak jól magad, lazíts, te is vegyél föl valami papagályos bermudát, elég gyászosan festesz ebben a szövetnadrágban, aztán nemsokára bekonferállak, csak az a lényeg, hogy a korról beszélj, légyszi, amiben élnünk adatott, nem holmi korai hangszeres zenéről, oké?