Dózer elvtárs találkozása Dzsingisz kánnal

Abban Dömper és Dózer elvtárs majdnem száz százalékig egyetértett Réti elvtárssal is, egymással is, hogy Kaffka nem maradhat rendőrkapitány se Dágványban, se máshol. Kaffkát ki kell iktatni. A kiiktatás mikéntjében már nem volt teljes az egyetértés.

Dömper, aki minden intézkedésről jegyzőkönyvet vesz fel, és minden utasítást írásban is megfogalmaz, azt szeretné elérni, hogy Kaffkát szabályos eljárás keretében váltsa le a belügyminiszter. Dózer viszont, aki nem kedveli a formaságokat, úgy képzeli, hogy Kaffkát kora délután, amikor kilép a rendőrkapitányságról az utcára, elgázolhatná egy cukorrépát szállító teherautó. (Aztán majd gondoskodunk az utódlásról.)

Ugyanakkor kénytelen beletörődni, hogy Kaffka elintézése, vidéki ügy lévén, teljes mértékben Dömper hatáskörébe tartozik. Szokásos hétvégi jelentésében keserű szavakkal hozza Rákosi elvtárs tudomására: „Dömper elvtársra, noha értékes partizántapasztalatai vannak, nem jellemző az elvtársiasság. Tetőtől talpig beburkolózik a szektás elzárkózás fagyos köpönyegébe. Perzsaszőnyeg és kakukkos óra található az irodájában, amelynek falai közt a kelleténél lanyhábban intézi a nép ellenségeinek ártalmatlanná tételét.”

Dömper, talán a rá jellemző szektás elzárkózás miatt, valóban szeretné elkerülni, hogy Kaffka életvesztés folytán szűnjön meg szálkának lenni a szemünkben, és ezáltal vértanúként szerepelhessen a polgári sajtóban. „A mi munkánk célja nem az, hogy néhány ezer embert eltegyünk láb alól – írja Rákosi elvtárshoz intézett szokásos hétvégi jelentésében –, hanem az, hogy biztosítsuk a felszabadult országrészek politikai nyugalmát.” Ő sem találja célszerűnek, hogy Kaffka szabadon járhasson-kelhessen, miután le fogja váltani a belügyminiszter, de ő az internálást tartja járható útnak. Elég lesz Kaffkát fél évre, legfeljebb másfél évre, na jó, esetleg négy-öt évre internálni, és az egész belpolitikai Kaffka-problémát mintha elvágták volna.

A vidéki politikai rendészet főparancsnoka tiszta meggyőződésből, őszintén hisz az internálás intézményében és annak javító-nevelő hatásában. Még jóformán meg sem kapta a kinevezését, és máris úgy bújnak elő a kisebb-nagyobb internálótáborok a felszabadult magyar földből, mint eső után a gomba.

Elképzelései szerint az internálás olyan, mint azok a gyermekbetegségek, amelyeken minél hamarabb átesik az ember, annál jobb neki. Mint például a kanyaró. Vagy a mumpsz. Ne tekintsük ezt az intézményt puszta büntetésnek, ez annál több! A demokráciában a büntetés által gazdagodik a személyiség, ezért a büntetés egyszersmind jutalom is. Tisztellek, tehát büntetlek. Ha azt hiszed, hogy nem érdemled meg a büntetést, ezzel csak azt ismered el, hogy méltatlan vagy a tiszteletemre. Minél súlyosabban büntetlek, annál nagyobb mértékben tisztellek, akár tetszik neked, akár nem.

Dózer elvtárs már nem ennyire liberális. Az ő példaképe nem Machiavelli, a humanista átnevelő, nem is Hobbes, aki Leviatánnak nevezte el az általa kitervelt össztársadalmi internálótábort, hanem Dzsingisz kán, a marxizmus–leninizmus átültetője a hétköznapi gyakorlatba!

*

Dózer elvtárs életében három jelentős csodára került sor. Hogy mindjárt a másodikkal kezdjem: egyszer, 1934-ben megadta neki a Sors (mások szerint Zsorzs, a Komintern magyarországi összekötője), hogy ott lehessen Moszkvában, a Nemzetközi Vörös Segély kongresszusán. Hamis papírokkal átjutott Csehszlovákiába, aztán bejárta Tolnát, Baranyát, még teherszállító hajón is utazott. Hol azeri tevehajcsárnak, hol meg kirgiz gyapotszedő asszonynak öltözött, úgyhogy a legéberebb határőr, a legélesebb szemű vámtisztviselő sem ismerte fel az álruha mögé rejtett kommunista meggyőződést.

Átlépett hét határon, átkelt huszonhét folyón, átvergődött hetvenhét hegyen-völgyön, megtapasztalt ezerhárom pedagógiai hőskölteményt, és mindjárt szélesre tárult előtte a Szovjetunió, vörösen lüktető szívében a nemzetközi kongresszussal. Dózer elvtársnak kis híján könnybe lábadt a szeme. Ekkor odalépett hozzá Jagoda elvtárs, a belügyi népbiztos, és megkérdezte tőle: „Ugye, elvtárs, te vagy a Rézhegyek Királynője? Azt áruld el nekem, minek jöttél ide!”

Csöppet sem volt ez hülye kérdés, hiszen Kupferberger, ahogy akkoriban hívták Dózer elvtársat, csakugyan olyasmit jelent, hogy „rézhegyi”. Másfelől mégiscsak igen ravasz egy kérdés volt ez. Mert hiszen éppen erről van szó, hogy neki semmit sem szabad elárulnia! Egy kicsit gondolkodott, majd illegális kommunistához illő elszántsággal Jagoda elvtárs szemébe nézett, és így szólt: „Hogy minek jöttem ide? Megmondom őszintén! Tanulni, tanulni, tanulni!” A belügyi népbiztos felkacagott, megpaskolta honfitársunk rózsás orcáját, és így szólt hozzá: „Tetszel nekem, fiatal elvtársam!”

Aztán felsóhajtott, és csak úgy dőlt belőle az elvhű bolsevik harcos hitvallása. „Jaj, cukorfalat Benőkém és Bénikém – (Kupferbergert ugyanis Benjáminnak keresztelték volna, ha részesült volna a keresztség jótéteményében) –, valahol azért a csekista is emberből van, és én azt sem tudom, hol áll a fejem. Itt van nekem a Sahti-bányaüzem vezetőinek letartóztatása, itt van az ötéves terv burzsoá szabotőreinek leleplezése, az imperialista kémhálózat felgöngyölítése, az »Iparpárt« elleni per előkészítése, a fehéremigránsok felmorzsolása, a közgazdászok megfegyelmezése, a műszaki értelmiség megtizedelése, a kulákok likvidálása, a monarchisták likvidálása, az alkotmányos demokraták likvidálása, a szociálforradalmárok likvidálása, a mensevikek likvidálása, a trockisták likvidálása, a buharinisták likvidálása és még sorolhatnám. Itt van nekem az általános éberségi kampány, továbbá itt van nekem Lenin özvegye és Gorkij unokahúga, akikkel már tele van az a bánatos kis hócipőm. No de sebaj, Benőkém és Bénikém: csak azért is elmegyünk moziba. Valahol a csekista is emberből van, és joga van egy kis szórakozáshoz!”

Azzal kézen fogta az ifjú Kupferbergert, és elvitte a Prozsektyor filmszínházba, ahol pirogot és limonádét vett neki, majd együtt megnézték Seftelovics filmrendező Dzsingisz kánról szóló nagyszabású filmjét. (Jagoda elvtárs már ötször látta ezt a filmművészeti alkotást, de még most sem képes betelni vele.) Utána Kupferberger sokat gondolkodott a film eszmei mondanivalóján. Mit akar ezzel a filmmel értésére adni Jagoda elvtárs, aki búcsúzáskor meg is csókolta a fiatal magyarországi kommunistát?

Okos ember volt, rájött.

A filmnek, illetve a belügyi népbiztosnak az a mondanivalója, hogy Dzsingisz kán volt az emberiség történelmében az első bolsevik vezér. Egy középkori Lenin és Sztálin egy személyben! És micsoda fényes győzelmeket aratott!

Igen ám, de Jagoda elvtárs, illetve Seftelovics filmrendező, akivel tizenötször átíratták a forgatókönyvet, és ötször újravágatták a leforgatott anyagot, nemcsak ezt akarja mondani, hanem valami mást is. Dzsingisz kán, ugyebár, nem magányos hős, hanem a nép legszélesebb rétegeire támaszkodik. Ezenkívül ott áll mellette Bogyó kán, aki éberen őrködik, és leleplezi a belső ellenséget, olyan sokat ebből a tetűfajzatból, hogy Dózer elvtárs nem is jegyezte meg a nevüket. Azt viszont egy életre megjegyezte, hogy Dzsingisz elvtárs éppen úgy megbízik Bogyó elvtársban, mint Sztálin Jagodában.

Csakhogy a filmnek még ezen túlmenően is van egy fontos üzenete. Mégpedig az, hogy értékes dolog a bizalom, de annál is többet ér az éberség. Dzsingisz kán a film vége felé már önmagában sem bízik meg, nemhogy Bogyó kánban. Mindnyájunk megdöbbenésére kiderül, hogy Bogyó kán kapcsolatban áll a belső ellenséggel.

Kapcsolatban áll a szabotőrökkel, a kémekkel, az emigránsokkal, a közgazdászokkal, a technokratákkal, a kulákokkal, a szociálforradalmárokkal (sőt még az alkotmányos demokratákkal, mi több, a monarchistákkal is), a mensevikekkel, a trockistákkal, a buharinistákkal, a kamenyevistákkal, a zinovjevistákkal és még sorolhatnám.

Ezt a megrendítő szörnyűséget Sünyi vagy Sunyi kán deríti fel szívós, aprólékos munkával. (Dózer elvtárs még ma sem tudja, Sünyi-e vagy Sunyi a nagy mongol elhárítótiszt. Az orosz nyelv nem ismeri az „ü” betűt.)

És ebből következik Film elvtárs legvégső, legfontosabb üzenete, az, hogy a Magyarok Istene és a hegeli Világszellem futó kalandjából rövidesen megszületik az a magyar Dzsingisz kán, aki mellett ő, Dózer elvtárs eleinte Bogyó, később Sünyi vagy Sunyi lesz. Dömper elvtársra jellemző partizán típusú tévedés volna, ha ő, Dózer utánozni próbálná a közigazgatásban járatos tisztviselők rendszeretetét és gondosságát. Nem, neki egyszerűen csak Sünyinek vagy Sunyinak kell lennie!

*

Másodjára említem azt a csodát, amely időrendben az első volt: Kupferberger tizenkilenc éves korában, az 1920-as évek szellemileg pezsgő légkörében megismerkedett a marxizmussal. Ha mai szemmel nézve hasonlítjuk össze Dózer elvtársat Bogyó kánnal, illetve Sünyi (Sunyi) kánnal, könnyen elháríthatjuk azt a burzsoá objektivista ellenvetést, miszerint a Seftelovics-filmben látható kánok egész életüket lóháton töltötték, a mi magyar Bogyónk pedig soha életében egyszer sem ült lóra. Hát persze, hogy neki már nem kellett lóra ülnie! Dózer elvtárs lova, amelynek nyergében előreszáguld, a tudományos szocializmus által megpatkolt éberség!

Az ifjú Kupferberger csonttuberkulózisban szenvedett, és évekig nyomta az ágyat. Míg a többi fiatalember táncolt, lovagolt, zsákot hordott, kazánt fűtött vagy lányok után járt, ő acélfűzőbe préselve bámulta a plafon repedéseit, amelyekből gonosz torzpofákat rakott össze a lázak és fájdalmak hevítette képzelet. A fiatalság legszebb éveit rémült számítgatással töltötte: mikor fakad ki a könyöke vagy a térde hajlatában a következő tályog, és mikor roppannak össze a csigolyái, hogy aztán kétrét görnyedő, púpos emberroncsként tengesse hátralevő életét. Testben még nem, de lélekben már teljesen púposnak érezte magát.

Teltek-múltak az évek. Az ifjú Kupferberger feküdt, és várta a végső összeroppanást. Özvegy édesanyja behozta a rántott levest, és kivitte az éjjeliedényt. Időnként megérkezett az a havi harminc dollár, amelyet nála jóval idősebb nővére küldözgetett Amerikából, sajnos nem mindig pontosan.

A csoda, vagy inkább a csodák láncolata azzal kezdődött, hogy egyszer, amikor megérkezett a nővér pénzküldeménye, az édesanya vásárolt beteg fiának egy újságpapírba csomagolt füstölt halat. Az újság a Népszava volt, fejlécén ott állt fehéren feketével: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” És amikor az ifjú Kupferberger hangosan kibetűzte ezt a jelmondatot, hirtelen annyi erő költözött belé, hogy nemcsak meg tudta mozdítani a lábát és a derekát, hanem fel is kelt az ágyból. Egyedül, minden segítség nélkül!

Fejébe nyomta lapos, ellenzős sapkáját, és kilépett az utcára. Egyedül, minden segítség nélkül!

Nem ment ő se jobbra, se balra, hanem egyenesen a textilmunkások szakszervezetébe sietett, ahol nem kell belépőjegyet váltani, mint a vurstliban, és nem kell hajladozni, mint a kuglipályán, sőt még a polcon található könyveket is ingyen olvashatja a textilipari dolgozó. Márpedig ő textiliparinak számított, mert az elemi iskola négy osztálya után, amikor még nem volt annyira súlyos a betegsége, mint később, másfél évig takácsmesterséget tanult. Dolgozónak is számított, mert ha betegsége miatt nem dolgozott is, a tagdíjat fizette.

Kupferberger tehát olvasni kezdett. Egyedül, minden segítség nélkül!

Az első napon elolvasta a Kommunista kiáltványt, és mire hazaért, eltűntek a tályogjai.

A második napon elolvasta az Anti-Dühringet, és mire hazaért, lelohadt a láza.

A harmadik napon elolvasta A tőke első két kötetét, és mire hazaért, úgy megerősödtek a csontjai, hogy az acélfűző lepattant a derekáról.

Ezek után Dózer elvtárs életében a harmadik csoda is bekövetkezett, ez pedig a barátság csodája volt. Megismerkedett azokkal az elvtársakkal, akikkel hasznos, termékeny vitákat folytatott a munkásmozgalom taktikai kérdéseiről. Ezek az elvtársak rábeszélték a gyógyulófélben levő fiatalembert, hogy csatlakozzék a mozgalom illegális szárnyához.

Romantikus akciók váltakoztak romantikus lebukásokkal. Dózer elvtárs a saját bőrén tapasztalhatta a horthysta politikai rendőrség vallatási módszereit, és már akkor elhatározta, hogy mihelyt alkalom nyílik rá, tovább fogja őket fejleszteni. Bizony ám, különös érzés, amikor halálos ellenségünket egyúttal tanítómesterünknek is tekintjük! Nem kevésbé különös az együttműködés, amely kialakul köztünk, miközben ő arra törekszik, hogy minél kevesebb látható sérüléssel minél több testi fájdalmat okozzon. A közös munka folyamán a gyűlölet keletkezését és működését is tanulmányozhatjuk önmagunkban.

A demokráciában, ha egyszer majd eljutunk oda, az ellenséget nemcsak őrizzük, hanem gyűlöljük is. A gyűlölet az ellenség rangjának elismerése, és az elismerés már csak egy lépésnyire van a tisztelettől. Tisztellek, tehát gyűlöllek. Minél halálosabban gyűlöllek, annál szenvedélyesebben tisztellek, akár tetszik neked, akár nem.

A kihallgatásokon soha, senkire nézve nem tudtak belőle terhelő adatokat kicsikarni. Helytállásának értékét az sem kisebbíti, hogy betegsége miatt nagyrészt elhaltak a fájdalomérzékelő idegei.

Amikor éppen szabadlábon volt, a mozgalomnak szentelhette minden idejét, mert Amerikából még mindig érkeztek a pénzküldemények. Nem annyira a mozgalom aktív munkájában – röpcédulák előállításában, sztrájkok szervezésében – vett részt, inkább az elvtársait figyelte. Külön listát állított össze azokról, akik együttműködnek a Remény-féle frakcióval, és azokról, akik szóba állnak a jobboldali szociáldemokratákkal, valamint azokról, akik a lebukás után – gyengeségből, gyávaságból, vagy csak azért, mert nem ismerték fel a tisztelet és a gyűlölet közti összefüggést – árulók lettek. Listát vezetett azokról is, akiknek szélsőjobboldali vagy kormánypárti rokonaik vannak, és külön listát azokról, akik bírálják a moszkvai magyar vezetőséget.

Elvtársias beszélgetések során, egy-egy zöldvendéglőben a sör habjai fölött úgy nézegette a megbízható elvtárs arcélét, mint rabosításkor a fényképezésre kerülő profilt. „Ez is ott lesz nálam a pincében. Vagy ő vallat, vagy ő lesz vallatva.”

Ha majd mindenki mindent bevallott – közelt és távolt, külsőt és belsőt, múltat és jövőt –, akkor mondhatjuk, hogy: megálljunk, mert itt van már a Kánaán!