Dallama irányít engem
Kitől, vagy honnan és hogyan tanultál forgatókönyvet írni?
Énszerintem nem tudok forgatókönyvet írni és soha nem tanultam iskolában. Ahogy színműírást sem. Mundruczó Kornél felkérése volt, tíz éve, a Johanna című filmnek az egyik első változatára vonatkozott. Verses librettóra szólt, tehát nem kellett kibújnom a bőrömből. Egy viszonylag kidolgozott cselekményvázat kaptam, és azt kellett felöltöztetni, mint egy csupasz fenyőt. Azt kellett karácsonyfává tenni jambussal és rímekkel. Úgyhogy nem tudom, tudok-e forgatókönyvet írni. Operalibrettóval többször is volt dolgom, arról több fogalmam van, befogadóként is, meg talán szerzőként is.
Nagyon sok díjat kaptál, amelyekkel különböző közösségek díjazták a teljesítményedet. A Székely Bicskarend már az elnevezésével is kitűnik a többi komoly hangzású díj közül. Ezt mivel érdemelted ki?
Ezt a családomban is többen megkérdezték, hogy mi ez, mit gondoljanak mögé. És mondtam, semmiképpen se kocsmai verekedést. Hanem a Székelyföld folyóirat díját. Ami egészen konkrétan egy székely bicska formájában manifesztálódik. Vagy ölt testet, szép magyar szóban. És nemcsak a bicskát jelenti, hanem jelent egy meghívást is, és én így jártam először Csíkszeredában tavaly télen; felejthetetlen élmény volt. Bejártuk a Csíki-medencét, amennyire az idő engedte, meg az időjárás. Még a nagy hó előtt voltunk. Nekem végtelenül sokat jelent, hogy megismerjem a Kárpát-medence minden szögletét. Erre egy élet persze kevés, de igyekszem élni az időmmel. Sokat jelentett az a közösség is, Fekete Vincéék társasága. Nem lehet azt mondani, hogy három-négy nap, amennyit az ember ilyenkor eltölt itt vagy amott, sok idő, de azt tudom, hogy igyekeztünk minden percét épelméjűen kitölteni. Amennyire emberek közel tudnak kerülni egymáshoz, azt az ember másként éli meg Erdélyben. Nekem van egy ilyen tapasztalatom, és most nemcsak a legendás alkoholfogyasztásra gondolok, de a közösségszerveződésnek az itteni természetére is. Más, sűrűbb szövésű, nagyobb téteket mozgató. Arról a morális krízisről, amiről szó van Magyarországon, lassan tíz éve, arról idézőjelben sem lehet beszélni itt. Persze a régió az közös. És a társadalom is hasonló, de más az érzés Kolozsváron, más az érzés Szeredában, más az érzés Váradon – és egyik sem hasonlít a pestire. Persze, én pesti lettem debreceniből és az a hazám, az az otthonom, de jólesik olykor elszabadulni.
Látó-díjat is kaptál. Marosvásárhelyen hogy érezted magad?
Kétezer-hét eleje volt, tél. Repültem. Fölszáll a gép Pesten, leszáll itt, és az fél óra. Erre emlékszem, meg Kovács András Ferencre meg Láng Zsoltra meg Vidára… Ez a két erdélyi díjam van. Pestről nézve az ember nem nézi azt, hogy ez a közösség meg az a közösség az nem egészen ugyanaz Erdélyben sem, hanem arra gondol: mivel szolgált rá, hogy egy folyóirat örömmel közli őt, vagy az élére illeszti a versét, mivel érdemelte ki ezt – ennyire messze? De ha arra gondolunk, hogy magyarul beszélünk itt és magyarul beszélünk odahaza, akkor ez a része hamar fölfejthető. Mondják nehéznek a verseimet, Pesten is, és nagyon nagy megtiszteltetés, hogy ezek szerint mégiscsak közérthetőek az itteni olvasó számára. Nehéz irodalomnak mondják a színműveimet is. Volt olyan, amelyik hosszú éveket ment pesti színpadon. Tehát nem lehet az olyan nehéz! Ez egy sztereotípia velem kapcsolatban. És minden ilyen jelzés, az ország bármelyik szögletéből, azt a tudatot erősíti, hogy az egész népemet szeretném, magam is, József Attila nyomdokán, boldogítani. Tanítani – az nagyképű lenne az én számból most. De az biztos, hogy szeretnék hatni, és a színpad sokkal evidensebb hatás, mint egy verset megjelentetni egy újságban.
Mondod egy interjúban valahol, hogy sohasem írtál semmit a műfaj kedvéért, mindig az a szempont vezérelt, hogy a közlendőnek feleljen meg a forma.
Igen, úgy fest ez az egész, hogy nincs műfaji ihlet. A tartalom teremti meg a formát. Az buta dolog, amikor szonettkoszorút írunk a szonett kedvéért és mondanivaló híján. Van a magyar irodalomban néhány ilyen szonettkoszorú, ahol formai trouvaille, vagy az ön-mutogatni-vágyás győzedelmeskedett. Ezek általában kamaszkori munkák; 16-17-18 éves emberek futnak bele egy szonettkoszorúba.
De vegyük például az Asztalizenét. Én sokat járok, vagy jártam abban az időben, étterembe Pesten. Nem a legelitebb és a legcsillogóbb-villogóbb éttermekbe, de előfordulok ott is, és ez a világ foglalkoztatott. Egy olyan közösség, amelyik egy asztal körül verbuválódik össze Pesten. Vagy bárhol Európában. De abban az időben történtek a politikában olyan dolgok Magyarországon, amelyek szintén megértek egy misét, és a kettő összeért. És akkor tudtam, hogy ez egy társalgási színmű lesz. És tényleg nem gondoltam arra, hogy én Molnár Ferenc vagy Szomory nyomdokán valaha fogok írni egy társalgási színművet, ámde jött ez az anyag, és kikényszerítette.
Vagy a Protokoll, a legutóbb megjelent könyvem, ez egy verses regény. Nem volt az várható, nem volt előzetesen elképzelhető, hogy egy olyan verses regényt írjon valaki, amelyik a külügyminisztériumban játszódik Budapesten. Persze a verses regény jelenkori tárgyú, és foglalkozik a politikával, az aktuális dolgokkal is. Van szerelmi szál. Tehát ilyen értelemben kielégíti az elvárásokat ez a könyv, de az biztos, hogy végtelenül puritán, a régi költészet pátoszát nélkülöző ez az anyag, ami a külszolgálat, ezért sem választottam rímes vagy strófikus megoldást. De tudom, hogy amikor ilyen könyvet vesz valaki a kezébe, akkor valami emelkedettet vár. És az lehet, hogy a dikcióban megvan, a versmondataimban megvan, de a tárgy, az nekem fontos, hogy jelenkori legyen. Hiszen ezt az időt ismerem, ezeket a figurákat ismerem.
Biztonságot ad neked a vers mint forma, mint kifejezésmód?
Ha arra gondolsz, hogy a drámai jambus, mondjuk, egy történetben, akkor feltétlenül. Akkor biztonságot ad, hogy tudom a határát – nem a mondatnak, mert a mondat átível a jambus határain is, hanem a dallamát tudom, és a dallama irányít engem akkor is, ha tizenöt soron át ível ugyanaz a kijelentés, akkor is, hogyha egyetlenegy szavas a mondatom. Viszont átvitt értelemben is gondolhatom, amit mondtál: a versírás maga, tehát a tevékenység nem ad biztonságot, az állandó vakrepülés, állandó ugrás az ismeretlenbe. De például költői prózában nem tudtam volna elképzelni a saját anyagomat, mert az fából vaskarika. Én a verses elbeszélést találtam meg és nem tudnék prózát írni. Pedig próbálkoztam sokszor, és nem tudom a dallamát.
Még mindig olyan Magyarország, mint egy gyönyörű gyár?
Amikor ezt a verset írtam, valamiféle optimizmus lett rajtam úrrá. Azt nem gondoltam, hogy Magyarország a korlátlan lehetőségek hazája, de optimista kicsengés mindenképpen volt. Az egy 2004-es vers, ha minden igaz. Aztán jött 2006, az őszödi beszéd meg az őszi zavargások, és az optimizmus eltűnt. Nem csak belőlem, de Pestről is, az országból is. És ami a jelent illeti, az is szintén kellőképpen kaotikus és homályos. Egyet tudok mondani: én ezeket a tájakat szeretem, ezeken a vidékeken vagyok otthon, érdekelt vagyok abban, hogy itt nyugalom legyen és egyetértés. És nincs. Lehet, hogy semmi újat nem mondtam, de nincs, és olyan maradandó rombolást végzett ez a néhány év, ez az úgynevezett morális válság, ami ténylegesen átsöpört Magyarországon, hogy akár a saját baráti körömet is elég megvizsgálnom, azt látni, hogy mennyire megnyirbálta, mennyire kikezdett vagy erodált barátságokat és szerelmeket úgyszintén. Úgyhogy nekem erről szólt az utóbbi öt év. Az átrendeződésről. Most állok egy új szakasz küszöbén, és nem gondolok nosztalgiával az előző időkre, de az tény és való, hogy meglepő volt, amikor láttam ezeket a korrodálódó kapcsolatokat, akár magam körül, akár az ország bármelyik fertályán.
Ha az ember végiggondolja, hogy a magyaroknak milyen a világképük, milyen a saját magukról alkotott képük, milyen a jövőképük – akkor nem lesz túl vidám.
Igen.
Neked volt alkalmad összehasonlítani ezeket más népek hasonló képeivel?
Szoktam, meg szeretek is utazni. Na de ahhoz élni kell az adott helyen, hogy az ember átlássa az adott viszonyokat, és lássa az ottani karaktert. Ösztöndíjjal eljutottam például Lettországba, ahol kétmillió ember él, és ebből egymillió orosz. Képzeljük el ezt a szisztémát. Riga olyan európai főváros, lehet, hogy nem az egyetlen, ahol nem az államalkotó nemzet van többségben, hanem picivel több az orosz, mint a lett. Bár ez biztosan változik állandóan. És az oroszoknak rendkívül komoly próbákat kell teljesíteniük ahhoz, hogy lett állampolgárok lehessenek: például kell a perfekt nyelvismeret. Az ottani közhangulatot ismerem, és azt is tudom, hogyan viszonyulnak ehhez a kettősséghez. Elég morcosan. Hiszen az ember arra gondol, hogy ha a Szovjetunió fennmarad, akkor biztosan megváltozik a Baltikumban az etnikai összetétel, s nyilván nem abba az irányba, hogy a lettek, a litvánok meg az észtek legyenek dominánsak. Ilyen értelemben Riga a metropolis abban a régióban, a legnagyobb város, és biztos, hogy húsz év múlva még cudarabb képet festett volna a helyzet. Mondjuk, az nem cudar, hogy mi tanultunk oroszul az iskolában, és az ember ennek a maradékát, amit őriz, azt kiválóan tudja használni. És én nagyon vonzódom az orosz kultúrához is. De azt látom, hogy mély sebeket okozott azon a tájon az orosz jelenlét. Ettől függetlenül ők mindig ott lesznek. Ott lesznek a lettek, ott lesznek az oroszok, és az ember megoldásban érdekelt így. Ez csak egy benyomás, amit az ember szerez egy hónap alatt, amennyit én ott eltöltöttem. De az biztos, hogy ez a fajta vereség-kultúra, a magyar veszteségtudat, a magyar Mohács-kultusz, ez ritka. Európai szinten is ritka. Persze, vannak zárkózott nemzetek. Például a dánokról vagy a svédekről az ember nem tud hirtelen annyi mindent elmondani, mint például a románokról, akik nyíltak, és sokkal transzparensebb a román nemzeti karakter, vagy akár az orosz.