Csend cseppek
A Csendes-óceán szerelmese vagyok, mióta ujjamat belémárthattam.
A csend megül, mint az edényből elpárolgott sós víz kristályai, talán lélekkristályokat terem, s ha a világ bennünk időz egy darabig, az ég kék omladékai hús-vér reménykedésünk fehér lapjaira betűket rónak.
*
Télen ólomszürkék a vizek s a sötétség fokozott gravitációja húz, csak feküdni, csak nem gondolkodni. A levél nélküli fák vázai nem csábítanak. A hó derengése, a hópelyhek pókhálója mint a fehér halál.
Hiányoznak a színek: a kobaltkék, a rembrandtzöld, a kénsárga. Megfogyatkoztak akárcsak a madarak, halak, bogarak. Láthatatlanná váltak.
Valamilyen mértani rend hideg – rideg sugalmazói a kémények, esőcsatornák, cserepek, tornyocskák.
A lecsupaszított logika útjait járom és keresem a lehetőségeket, hogy eltaláljak az érzelmek feltárásához.
Észrevétlenül beleilleszkedem a látványba.
*
Óceánpartra fekszik az óceán
s őrzi görbületeit a part
mint legkisebb ráncait az arc
szivárgó erekben bujdosik a vér
s a halhatatlanság ölében hullámzik
derengő rendszerében mosoly bujkál
tetőtől- talpig puhán omló életemet
roskadó évek homokja közönnyel néz
kezem zavartan tesz-vesz kirajzolja
kivételes magányom
e tanúk nélküli poklot
s a hátrafordult csöndben
ábrák és jelek
bontakoznak ki
a tűrhetetlen megszokásban
2008. december 6.
*
A csend, csak a csend, benne a réseket töltögető síkidomok szürke hátai derengenek
Szemembe hullva ott maradnak az álomesőcseppek
csendcseppekké válnak, szétfröccsennek
a titkok, kudarcok, rettegések
az intim mindenségben lüktetve illannak el.
2008. december 15.
*
Hamuszínű az ég
a gyökerek fényre várnak
a szél levélnélküli ágakat támad
mintha mi is levetkeznénk
a gondolatokat, filozófiákat
s a léleknek még szállást adó test
a képzelet szertartásain ténfereg
a szív árapályain
a szerelem árfolyamainak
ingadozásait lessük
s mondatokkal takarjuk be
meztelenségeinket
2008. december 21.
A csend megül hang nem feszül
szavak súlya réten belül
összehajtom az emléket
hozzám bújnak néma percek
csukott ajtón kopogtatnak
falak nőnek leple alatt
csillagokra tört éjszaka
némaságban hold udvara
víztükörben éjfél szárad
sírt keres a szörnyű bánat
tükreimben halál hullám
tenyeremben vérző magány
varázslatot várva várok
bennem él még a hiányod
2009. január 2.
Arcomra tiszta fények omlanak. A kék háttér előtt komor, kemény kirajzolódó mozdulatok, a kapkodás láncszemei havas, jeges úton konganak.
Bölcsen elmerengek, szavaimmal példákat gyűjtök s a károgó csendbe szabadulva zúzom szét az eddig érinthetetlennek vélt messzeséget.
2009. jan. 8.