Családi rege és egy boldog házasság
Már az elmúlt esztendőben elhatároztam, hogy írok egy szeretetre méltó házaspárról. Györgyfi Gyulánénak gobelin-kiállítást szerveztünk, és mikor a képekért mentem, a férje, Györgyfi Gyula olyan szeretettel beszélt a nagyapjáról, hogy teljesen lenyűgözött. A pandémia miatt csak ezen a nyáron került sor a beszélgetésre berettyóújfalui otthonukban. A verandán ülünk, most nincs olyan hőség, „csak” 33 fok, a fotók a nagy melegben összepöndörödnek…
– Beszéljünk a nagyapjáról.
– Anyai nagyapám nagy hatással volt az életemre. 1893-ban született. Egyéves katona volt, amikor kitört az első világháború, így öt évig katonáskodott. Harcolt Galíciában, majd az olasz frontra került. Sokat mesélt az átkelésről a Piave folyón. Többen összekapaszkodtak, koszorút formáltak, úgy próbáltak átjutni, de így is sok bajtársát sodorta el a víz. Beszélt a fronton való barátkozásokról is. Ha foglyot ejtett valaki, jutalomszabadságot kapott, egyszer így került haza. De mielőtt elindult volna haza, segítettek megszökni az olasz katonának, hiszen így szólt az egyezség. A háború befejeztével szinte szélnek eresztették a magyar hadsereget, mindenki úgy jött haza, ahogy tudott: ő a vonat tetején utazott Fiumétől egészen Berettyóújfaluig.
– Mi történt az első világháború után?
– A háború után itthon, Berettyóújfaluban nem tudott volna elhelyezkedni, csak napszámosnak. Úgy gondolta, inkább a fővárosban vállal munkát. A ferencvárosi pályaudvaron nagy építkezés folyt akkor, és úgy döntött, kubikosnak áll. Egynapi bére két-három napi napszámmal ért fel. Három esztendő után hazajött, mert Berettyóújfalu megyeszékhely lett, és megindultak itt is az építkezések. A spórolt pénzéből fogatot vásárolt, majd még egyet. Még alkalmazottat is kellett fogadnia, mert annyi volt a munka. Akkor épült a tisztviselőtelep, a bíróság, a kórház, a leventeház. „Gyulokám – mondta nekem tréfásan –, ha a bíróságon jársz, nézd meg a lépcsőt, mert azt mi készítettük Háló Miska bácsival!” Aztán vett fiákert, azzal fuvarozta az urakat, télen meg szánkóztatta őket, ha kellett. Nagyapám lova, ha megindult, legendásan sok lócitromot potyogtatott, mire az urak fogadást kötöttek, hogy hozza be a lovát az étterembe, biztos összepiszkítja a szőnyeget. Aki ellenük fogadott, kiment hozzá és félrehívta: „Lajos bátyám, járassa meg Babát, mielőtt behozza!” A ló megszabadult minden felesleges terhétől, így a szőnyegre már nem jutott. A boldog nyertes meg az összes pénzt odaadta nagyapámnak, mondván, hogy ezt a Baba kereste.
– Aztán a nagyapja kocsmáros lett…
– A Bocskai utca 62. szám alatt épített egy lakóházat, az utcafrontra meg egy kéthelyiséges kocsmát, ami később az anyukám nevén üzemelt. Még ma is van olyan poharunk, amin az ő monogramja van: KJ, Kiss Juliánna. 1944 őszén, amikor a németek elmentek, nagyapa leszerelte a kocsmát. Minden italt eldugott vagy elásott, mert híre ment, hogy valahol agyonlőtték a kocsmárost, mert nem tudta kiszolgálni az oroszokat, mikor már mindent megittak. Édesanyámat és a húgát a belső ivószobában elrejtették, és szekrénnyel torlaszolták el a bejárati ajtót… 1947-ben adta el a kocsmát. A kolhozosítástól való félelmében megszabadult a lovaktól és a földjeitől is. A főutcán vásárolt egy házat nagy udvarral, a tejporgyárral szemben. A ház telkén húzta fel a két helyiségből álló ivót, amit aztán sokáig fillérekért bérelt a szövetkezet. Édesanyám is dolgozott benne egy ideig. Alkalmazott volt a saját tulajdonában… Ez számára megalázó és kínos volt.
– Az itteni házban cseperedett fel ön is?
– Igen, két nővéremmel. A tejporgyárral szemben kis lőcsös szekérrel húzgáltuk egymást a gyermekkori játszótársakkal, de már 1966 nyarán, 12 évesen egy teljes hónapot dolgoztam a Hajdú-Bihar Megyei Tanácsi Útépítő Vállalatnál mint vízhordó. 1967-ben segédvezető voltam édesapám munkahelyén, a Berettyóújfalui Állami Gazdaságban aratáskor a kombájnon. Mivel még nem töltöttem be a 16 évet, a nővérem, Julika adataival vállaltam munkát. Minden kombájnra két embert jelöltek ki. Egyik volt a felelős vezető, a másik a segédvezető hajnaltól késő estig. Reggel karbantartás – zsírozás, olajozás –, tankolás. Váltottuk egymást. A dolgozóknak járt az ebédszünet, a kombájnoknak nem. A következő évben nem engedték, hogy a gépen dolgozzak, gyerekekkel jártunk ki a Balogh-tanyára. Dolgoztunk a szérűn és a magtárban is. Forgattuk a gabonát lapáttal, kézzel hajtottuk a rostát, tisztára mostuk a szennyezett birkagyapjút egy nagy vályúban, és az öntözésben is segítettünk.
– Azt mondta, a határon túl is élnek rokonai…
– A kis magyar világban Váradra jártak a szüleink vásárolni vagy eladni. Nagyváradon, Biharon, Hegyköztótteleken éltek az anyukám unokatestvérei, akikkel a második világháború után sokáig csak leveleztek, végül 1967-ben meglátogattuk egymást kölcsönösen. 1977-ben jártam egy emlékezetes lakodalomban Biharon. Hej, azok a régiek tudtak mulatni, még volt, aki vasárnap délután is énekelt. Később a családommal is átjártunk a bihari rokonsághoz, és jókat kirándultunk a hegyekben.
– Hogy lett az ismeretség? – kérdezem a feleséget, aki szintén a régi képeket nézegeti.
– Beköltöztünk a faluba a repülőtér mellől, és kertszomszédok lettünk. Aztán addig-addig hívogatott a kerítéshez ez a fiatalember, hogy 1977-ben egybekeltünk. Én akkor a vízügynél dolgoztam, mondtam is neki, jöjjön oda, mert igen családias a légkör. Több házaspár is dolgozott ott egy időben. Jól választottunk, mert mind a ketten onnan mentünk nyugdíjba 40 év szolgálat után. Gyuszi a műhelyben, gépkocsin vagy a szivattyútelepen, én meg az irodán dolgoztam. Én hamarabb mentem nyugdíjba, ő még három esztendőt „ráhúzott”. A házi munkák elvégzése után szabadidőmben szerettem volna hasznossá tenni magamat, ezért kezdtem a gobelin-készítésbe. Főleg a téli időszakban. Sógornőmtől kaptam ajándékba egy képet, ami nagyon megtetszett. Tájképekkel kezdtem, de bármit szívesen kivarrok, ami megtetszik. Magával ragad a színárnyalatok festői megjelenése egy-egy képvarrás során, mert kikapcsol. Ezeket a munkákat nemcsak a család és az ismerősök látták, hanem a Nadányi Zoltán Művelődési Ház jóvoltából a Mozi Galériában bárki megtekinthette. Két gyerekünk született, az egyik reklámgrafikusként dolgozik Budapesten. A másik itthon maradt, s tegnap született kisfia, az első unokánk.
– Péter fiam ma is aktív tagja az ifjúsági fúvószenekarnak – veszi át a szót ismét a férj. – Én az Ifjúsági Fúvószenekar alapító tagjainak egyike vagyok, 1967-ben jött létre mint úttörőzenekar. 1969-ben Makóra kerültem szakmunkásképző iskolába, ezért a zenekartól meg kellett válnom. A szakmunkásvizsgám után az állami gazdaságban kezdtem dolgozni, innen vonultam be katonának. Leszerelésem után megnősültem. A feleségem javaslatára váltottam munkahelyet. Vonzott a szerelem és a bihari táj iránt érzett szeretet. Nem bántam meg. Hiszen a gyerekkorunk is erről szól: a Kállóról és a Berettyóról, és még ehhez hozzájött a Sebes-Körös Hajdú-Bihar megyei szakasza. Kedves emlék számomra, hogy a ’80‑as években a Bihari Honismereti Tábor környezetvédelmi csoportja felkeresett minket, és én szállítottan őket végig a Berettyó és a Sebes-Körös magyarországi szakaszán és környékén egészen Szeghalomig. Szincsák János tanár úr mutatta be a gyerekeknek a Berettyó növény‑ és állatvilágát egy-egy megállóhelyen. Magam is sokat tanultam tőle. Izgalmas volt az 1994‑es év szilvesztere, hiszen a román vízügyisek jelezték, hogy odaát olajszennyezés történt, és nem tudják megállítani a folyamatot, és valóban, a vízügyi dolgozók január 2‑án a kismarjai gátőrháznál észlelték először az olajszennyezést. Ez volt a legnagyobb olajszennyezés a Berettyón. Részt vettem minden ár‑ és belvízvédekezésben. Az utolsó nagy bevetésem a Dunán volt 2013-ban Győrújfalunál, ahol a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság jelentős létszámmal vett részt a védekezésben. Az eredményes munkánkért belügyminiszteri dicséretet kaptunk.
Nyitókép: Györgyfi Gyula édesanyja és nagyszülei a budapesti állatkertben
(Megjelent a Várad 2021/9. számában)
