Confessionis – VIII.
1. Thor Heyerdahl rögeszméje
Bizony a mindenkiben létező feltűnni-akaráson és az egészséges kaland-vágyon túl nem kevés demencia is kellett kavarogjon a hat skandináv (egy svéd és öt norvég) férfi gondolatvilágában, akik 1947. április 28-án, a perui Callao kikötőjében egy kenderkötelekkel összekötözött, kilenc vastag rönkből álló balsafa-tutajra bízták az életüket. A kétségkívül létező bizonyítási-szándék – beigazolni azt az addig nem csekély fenntartással fogadott tudományos hipotézist, miszerint a Csendes-Óceán sziget-csoportjainak a lakói nem délkelet-ázsiai, hanem dél-amerikai eredetűek – a rendkívüli kihívás természetéből adódóan jó adag megszállottsággal és nem csekély fanatizmussal társult. Nekivágni egy több mint három hónaposra tervezett útnak úgy, hogy a hullámokon imbolygó tutajodon egyes egyedül csak a kelet felől érkező szélre és a Humbold-áramlat sodrására számíthatsz, létfenntartásodat pedig – a napi dorádó, ton- és repülőhal-zsákmányon kívül – kizárólag csak másfél-tucat ivóvízzel töltött bambusznádcső és néhány zsák kókuszdió, édesburgonya és déli-gyümölcs biztosítja, bizony jócskán meghaladja a hétköznapi átlagember holnap-tervező képességét. A szürke szerdákhoz szokott földi halandó igencsak véges horizont-távlatát… Itt bizony ezúttal teljesen más érték-hierarchiák érvényesültek! Itt valóban az ismeretlent mindig meglátni és meghódítani akaró homo sapiens felfedező-szenvedélye lehetett a meghatározó érv minden más érdek felett!…
Ezek a mítoszromboló, bizarr gondolatok, az ennek a végül is több mint száz napig tartó, csaknem nyolcezer kilométeres, a Francia-Polinézia Tuamotu-szigetcsoportjánál véget érő kalandozásnak a késztető-indítékait firtató eszme-futtatások akkor jutottak az eszedbe, amikor a norvég főváros, Oslo Bygdoy nevű elővárosában, a Norvég Tengerészeti Múzeum tőszomszédságában alkalmad volt megtekinteni eredeti mivoltában középiskolás korod nagy olvasmányélménye, Thor Heyerdahl csaknem hetven nyelvre lefordított útleírásának, „A Kon-Tiki expedició. Tutajjal a Csendes Óceánon” című könyvének sok vihart átélt, sötét-barna színű alanyát, az inka napistenről, Kon Tiki-ről elnevezett, csaknem húsz méter hosszú balsafa-tutajt. Rajta a mindent, csak menedéket nem biztosító, pálmalevéllel fedett kicsiny kalibával… Igen ott, a mintaként kitett, pehelykönnyű balsafa-rönköt emelgetve tudatosult csak benned igazán annak a hat vállalkozó-szellemű fiatalnak a merészsége, az, hogy ezek nem csupán egy később Oscar-díjas film főszereplői voltak, hanem valóban az életüket kockáztatták egy tudományos hipotézis beigazolásáért! Itt van a fényképük s a nevük a falon. Milyen vidámak és magabiztosak voltak valamennyien!
De itt vannak, e hatvan esztendős, szintén Kon-Tikiről elnevezett múzeumban (ahol a látogatók száma már meghaladja a 15 milliót) Thor Heyerdahl valamennyi felfedező-útjának az emléktárgyai. Az ötvenes években a Húsvét-szigeten (Rapa Nui) végzett ásatásainak az eredményei (milyen élvezettel olvastad annak idején az „Aku-Aku”-t!), a hatvanas évek végének látványos, az első nekifutásra sikertelen, de a másodikra sikeres kísérletei az Atlanti-óceán átszelésére Marokkó és a Barbados-szigetek között. A nílusi papirusz-nádból készült legendás hírű hajója, az egyiptomi napistenről elnevezett Ra II is itt látható, eredetiben. És persze a drámai módon végződő közép-keleti Tigris-expedíció relikviái, a hetvenes évek végének csaknem nyolcvan napos, az Irak–Omán–Pakisztán–Szomália útvonalon, a Perzsa-öbölt és az Indiai-óceán északnyugati részét érintő vállalkozása, melynek végén, Dzsibuti kikötőjében, a héttagú, az idők során a különböz nemzetiségű szakértőkből összetoborzott legénységével teljes egyetértésben, tiltakozásul a térségben dúló esztelen háborúk kiterjedése ellen, saját kezével gyújtotta fel tulajdon hajóját.
Ezekkel az utakkal ez a nagy formátumú norvég biológus, néprajzkutató és felfedező egy alapgondolatot kívánt bizonyítani az emberiség előtt. Nevezetesen azt, hogy a tenger nem elválaszt, hanem összeköt! Hogy még a legprimitívebb eszközökkel is, a történelmi idők kezdetén, lehetséges volt a kapcsolat-felvétel Amerika és Óceánia, Afrika és Amerika, Ázsia és Afrika közt. Hogy ha volt némi bátorság és kellő szakértelem, már sok száz (de akár több ezer) évvel ezelőtt is neki lehetett vágni az ismeretlen látóhatárnak. Felfedezni a még felfedezetlent! Megismerni a még ismeretlent!
Igen, ezek lehettek azok az eszmék, amelyek a mindenkori felfedezőket örökké új és új vizekre, új és új utakra serkentették! Ezek vezethették minden bizonnyal – hogy csak Norvégiánál maradjunk – a századforduló két híres sarkkutatóját, Roald Amudsen-t és Fridtjof Nansen-t Földünk két pólusának a meghódításáért szervezett expedícióikon (Nansen híres jégzár-álló gömbölyű hajója, a Fram, itt található, alig száz méterre, az út túlsó oldalán.) De ezek vezényelhették hajdanán az emberiség nagy-nagy felfedezőit. Vörös Henriket, Vasco da Gama-t, Americo Vespuccit vagy akár Kolumbusz Kristófot és Magellán Ferdinándot is. Az ismeretlen lehetőségek csábító varázsa, a megtapasztalás-vágy mákonya képes volt mindig legyőzni az ösztönös, atavisztikus félelmeket.
Hiszen, végső soron, Pompejusz egykori híres szállóigéje mit sem vesztett az időszerűségéből: „Navigare necesse est! / Vivere non est necesse!”
(Oslo, 2011. szeptember 18-án)
2. „Legyen világosság!”
Lehet-e fény nélkül élni? Lehet-e úgy eltölteni a reád szabott földi életet, hogy mindvégig csak koromsötétségben tapogatózol, hogy kizárólag csak az ujjbegyeid érintésével kíséreled meg úgy-ahogy beazonosítani a téged körülvevő tárgyakat és személyeket? Hogy ne tudd felmérni, ne légy képes magadban tudatosítani azt, ha valaki nesztelenül feléd közeledik! Hogy képtelen legyél megkülönböztetni a környezetedben lévő színeket és árnyalatokat! Hogy teljesen magatehetetlenül ácsorogj, mindennek és mindenkinek kiszolgáltatva, egy félelmetesen fekete univerzum kellős közepén.
A válasz, bár mindannyian tisztában vagyunk vele, korántsem egyértelmű! Elég csak a fehér bottal közlekedő, mindvégig szerényen a falak oltalmát kereső, fekete szemüveges sorstársainkra gondolnunk, de vehetjük akár a vakondok, a denevér, vagy éppenséggel a földigiliszta példáját – hogy rájöjjünk, igenis lehet, bizony lehet élni az állandó sötétségben is. Feltéve persze, hogy tudtál-e – közvetett és közvetlen értelemben is – időközben alkalmazkodni hozzá. Mármint az örök világtalansághoz…
Mégis, e vitathatatlan ellenpéldák dacára, úgy érzem, hogy a nagybetűs ÉLET elmaradhatatlan velejárója a FÉNY. Az a sugár-világ, amely által be tudjuk azonosítani a magunk sajátos egyéni helyzetét.Amivel fel tudjuk mérni, hogy hol is vagyunk egyáltalán, kik és mik vesznek körül, egyáltalán milyen lehetőségekkel rendelkezünk? Ami révén tudunk tájékozódni, tudunk utat szabni magunknak – konkrét és átvitt értelemben egyaránt – azért, hogy mihamarabb elérhessük a kiszabott Célunkat. Amely Cél lehet netalán épp az oly régóta áhított Ígéret Földje is… Igen, mondhatnánk akár úgy is, hogy csakis ennek a képletes vagy akár nagyon is valóságos Fénynek a jelenléte szükségeltetik ahhoz, hogy meg tudjuk fogalmazni egyértelműen Létezésünk igazi értelmét.
Nem véletlen, hogy még a Genézis könyve szerint is a világ teremtése a fény létrejöttével kezdődött. „És mondá Isten: Legyen világosság és lőn világosság! És látá Isten, hogy jó a világosság és elválasztá az Isten a világosságot a sötétség-től” (Mózes, I./3-4). Miként bizonyára az sem véletlen, hogy Pierre Landowsky monumentális alkotásának, a Reformáció Genfi Emlékművének a felső részén, épp az egyházatyák (Kálvin, Knox, Farel, Béza) feje fölött ott látható az egyházújítás híres jelszava: „Post tenebras lux!” Azaz a Sötétség után érkezik a Fény!
A város, ahol most baráti közösségünk az Európai Protestáns Szabadegyetem Erdélyi Körének Közvilágítás című konferenciájára összegyűlt, többször is bebizonyította történelme folyamán, hogy a Világosság Városa. Hogy mindig is az alkotó gondolkodás, az újítás, a műszaki haladás pártolója volt. De azt is, hogy a legfeketébb éjszakában is tudott Fényt gyújtani. Hogy a legordasabb egymásra-fenekedés időszakában is példát tudott statuálni ország-világ előtt népek és felekezetek békés egymás mellett éléséről. Hogy a Sötétséget igenis le lehet győzni – ha van hozzá kellő hit és akarat…
Ha azt mondjuk, Temesvár, nekünk magyaroknak mégsem csupán az immár 127 esztendős villanyvilágítás európai csodája jut az eszünkbe, hanem többek között az is, hogy a 14. század elején, 1315-1323 között ez a „castrum regiunii Themes” bizony székes-város, Károly Róbert királyi székhelye volt. Hogy a Bonfini szerint „szép épületekkel rendelkező” település főispánjai közt bizony ott találhatjuk Hunyadi János és Kinizsi Pál nevét is.
Ha azt mondjuk, Temesvár, nekünk Dózsa György és Szapolyai János neve jut az eszünkbe, meg ama bizonyos 1514-es tüzes trónra emlékeztető Segítő-Boldogasszony szobra itt a közvetlen közelünkben, a Mária téren – valamint az is, hogy történelmi léptékben milyen rövid is volt innen az út „nemzeti létünk nagy temetőjé”-ig, Mohácsig…
Ha azt mondjuk, Temesvár, nekünk Losonczi István várkapitány Tinódi Lantos Sebestyén által megénekelt 1552-es mártíromsága jut az eszünkbe és Szavoyai Jenő 1716-os diadalmas délvidéki hadjárata, na meg az, hogy bizony itt is jelen volt a török jó százhatvan évig, nemcsak Budán…
Ha azt mondjuk, Temesvár, nekünk annak az itteni erődítési igazgatóságra vezényelt fiatal alhadnagynak ama bizonyos 1823. november 3-án keltezett levele jut az eszünkbe, amelyben arról tájékoztatja Marosvásárhelyen lakó édesapját, hogy „a semmiből egy új, más világot teremtett”. Gyengébbek kedvéért: Bolyai Jánosról van szó.
Ha azt mondjuk, Temesvár, nekünk a város egyik egykori legendás polgár-mestere, Joseph Klapka jut az eszünkbe, meg persze Klapka György és Kiss Ernő honvéd-tábornok neve, valamint a szabadságharc sorsát végérvényesen megpecsételő, 1849 augusztus 9-ei szerencsétlen kimenetelű temesvári csata, a reákövetkező világosi fegyverletétellel és az Aradi Golgotával egyetemben.
Ha azt mondjuk, Temesvár, nekünk az e városban született Kós Károly és Balogh Edgár neve jut az eszünkbe, meg persze Méliusz József Város a ködben című korrajzában megírt I. világhaború utáni Bega-parti Canossa-járás krónikája.
Ha azt mondjuk Temesvár, a mi nemzedékünknek mégis legelsősorban ez a református templom jut az eszünkbe. Tőkés László és ’89 decemberének feledhetetlen hangulata. Ama bizonyos temesvári szikra, amellyel meg lehetett törni nemcsak a Hallgatás Falát, de a lelkünkre telepedő diktatúra gerincpróbáló Sötétségét is.
S végezetül, de nem utolsó sorban, ha azt mondom, Temesvár, nekem, a Temesvári Műszaki Főiskola egykori diákjának a világra-csodálkozás feledhetetlen öt esztendeje jut az eszembe. Az az idő tájt még az utcán létező háromnyelvűség megtapasztalásával, a Tudás kincseskamarájának a korlátlan megnyitásával, társulva egyúttal a kisebbségi önszerveződés mámoros mindentakarásával, az akkor Cseresnyés Gyula vezette Temesvári Tháliával (ahol ugye „csak” Páskándi Géza és Kocsis István voltak a házi szerzőink!); az Anavi Ádám vezette Ady Endre Irodalmi Körrel (benne Franyó Zoltán, Endre Károly, Méliusz József, Bodor Pál, meg persze Bárányi Ferenc, Mandics György, Szekernyés János kézszorításával), Toró Tibor és Salló Ervin magyar nyelvű ismeret-terjesztő előadásaival, Bodó Barna és Borbély Imre, Káli-Király István és Marosfői László friss barátságával. Nem, azokat a mámoros esztendőket én mindmáig nem tudtam elfelejteni.
Ennek a közvilágító európai városnak a szellemisége előtt gyűltünk most össze tiszteletünket tenni. Hiszem, hogy lesz mit tanuljunk!
(Elhangzott a Temesvári Református Templomban, 2011. október 7-én, az Európai Protestáns Szabadegyetem Erdélyi Köre „Közvilágítás” című konferenciájának a megnyitóján.)
3. Amikor hívott a harang…
A váradi harangok híres-neves ékességei voltak mindig is a Holnap-városának. Szavukra még a legsötétebb, leggerincpróbálóbb időkben is idős és kevésbé idős emberek hosszú sora indult el mindig a templomok felé, zengésük a legreménytelenebb földi pokoljárás esztendeiben is reményt és biztatást sugallt az élet-keresőknek. Nem lehetett őket nem meghallani – az újvárosi kéttornyú református templomnak, a Székesegyháznak, a Barátok-templomának vagy a Szent László templomnak az egymással beszélgető harangjai mindig szívet és lelket melengettek.
Számomra, a belvárosban született és nevelkedett váradi polgár-csemete számára mégis a legszebben mindig a váradolaszi református templon harangja szólt. Ez hívott mindig, valahányszor kisdiák-koromban apám kézen fogva elvitt a vasárnapi iskolába (én Eszenyei Széles Mária segédlelkésztől tanultam a legelső zsoltárokat), ez vezényelt toronyiránt ifjúságom idején (amikor a mai túlbuzgók közül haj, de mennyien kerülték el széles ívben a templomok környékét!), ez melengette a szívemet azokon a téli reggeleken, amikor még a lelkünk is fázott.
És ez a harangszó hívott bennünket akkor is, amikor megtörtént az a bizonyos Karácsonyi Csoda, s egy magára maradt, végletekig elkeseredett, már-már a saját maga önfelszámolódásába is beletörődött közösség egyik napról a másikra megtapasztalhatta a Feltámadás mirákulumát. Ez a harangszó biztatott jó húsz évvel ezelőtt egyházi- és világi önösszeszedésre, ennek a hangja toborzott össze mindannyiunkat, fiatalokat és kevésbé fiatalokat egymás mellé sorakozásra, a tenni akarás, a feladatvállalás jobbító szándékával. Ez a levegőbe kódolt üzenet hitette el akkor mindannyiunkkal a testvéri szeretet mindenhatóságának az elsőbbrendűségét mindenfajta emberi gyarlósággal és kicsinyes rosszhitűséggel szemben. Nem, azokat a mámoros, mindent akaró heteket-hónapokat nem lehet elfelejteni.
Azóta eltelt jó húsz esztendő. Történelmi léptékkel nézve ugyan nem nagy idő, de a földi emberi lét keretei közt bizony egy fél emberöltő. Húsz esztendő tele vékonyka örömökkel és vaskos kudarcokkal, tele kevés kacagással és sokkal több sírással és keserűséggel. Húsz év tele állandó küzdelemmel és kiábrándulással, küszködéssel és az újra feltápászkodás igényével. Húsz kemény esztendő, amely során de sokszor is voltunk kénytelenek szembesülni azzal a rideg realitással, hogy milyen kevés is valósult meg az egykori álmaink és terveink közül.
A váradi harangok most is szólnak. Öblös hangjuk most is méltóságteljesen rezegteti meg a levegőt a Nagy-Omlás alatti város felett, messzehangzó zengésük ma is félreérthetetlen hívó szót hordoz: „Jöjjetek Énhozzám mindannyian, akik megfáradtatok és megterheltettetek…”
A kérdés csak az, hogy ebben a rohanó, elanyagiasult, érték-nélküli világban van-e még, maradt-e még annyi hallásunk, hogy felfogjuk ezt kizárólag nekünk szánt üzenetet?
(Váradolaszi, 2011. november 6-án)
(Vasárnapi Üzenet, 2011. november 11-én)
4. Aranyátok
Úgy tűnik, immár a zöldeknek is a tudomására jutott a verespataki bánya-kitermelésről kialakított, korántsem a véka alá rejtett véleményed. Mi mással magyarázható különben, hogy alig négy hónap leforgása alatt immár harmadjára fordulnak hozzád, személyes támogatásod érdekében? Először tavaly ősszel, szeptember végén kaptál egy váratlan SMS-felhívást a „Mentsük meg Verespatakot!” kampány keretében, az Egyetem-, a Romana-, a Victoriei-, illetve a Charles de Gaulle-téren felállítandó sátrakban napi szolgálatot vállaló önkéntes aktivisták toborzása végett. Aztán, alig két hónap múlva, november 24-re a Képviselőház bejáratához citáltak, a Verespatak-ügyében összegyűjtött 100.000 tiltakozó aláírás hivatalos átadásához asszisztálni; most pedig az Alburnus Maior Egyesület holnap délelőttre a Parlament elé hív tüntetni, az Alkotmány-térre, követelni úgymond az ominózus bányaterv azonnali leállítását… Ha eddig ez ügyben egy, a véleményét ugyan más földi halandókkal is megosztó, de lényegében névtelen tévé-drukkernek tarthattad magadat, ezek az üzenetek immár egyértelműen mást sejtetnek, azt, hogy mostantól fogva belekerültél bizony te is a Gold-ellenzők zajos táborának az adatbázisába…
Persze, megtehetted volna könnyen, hogy szépen befogod a szád! Hogy a „Ne szólj szám, nem fáj fejem!” közmondás ősi tanulsága alapján magad is hozzájárulsz a gerinctelenek tömött sorainak a további gyarapításához – mert ugyebár „hallgatni arany!” Hogy a „Nem a te dolgod!”, a „Suszter (mármint Varga!) maradj a kaptafádnál!”, a „Ki-ki seperjen a saját portája előtt!” népi bölcselkedések képmutató vállvonogatásával egyértelműen kibújj mindenfajta felelősségvállalás rizikója alól.
Hiszen az idők kezdete óta, ameddig csak vissza tud tekinteni a gyarló földi emlékezet, az aranyért mindig is diabolikus erővel verekedtek a halandó emberek. Ha úgy tetszik, a Történelem „disznófejű Nagyúr”-ja mindig is csak „az aranyon ült, az aranyon!”… Hány pusztító háború indító oka volt az elmúlt évszázadok során ez a nemesfém? Hányszor, de hányszor borult lángba a világ ezért a csábosan megvillanó kophatatlan elemért? S hányszor vágtak neki ugyanakkor az Eldorado reményével a vadidegen ismeretlennek az emberiség ma félistenként tisztelt nagy felfedezői!.. Mint ahogy arról sem illik megfeledkezni, hogy hányszor indított útnak ezreket és tízezreket az egyik napról a másikra történő meggazdagodás délibábjával az időről-időre hol itt, hol ott, hol Alaszkában, hol Szibériában, hol Ausztráliában, hol Bolíviában fel-fellángoló aranyláz. Az arany-borjú örök imádatáról nem is beszélve.
Ilyen megközelítésben, mindezeket az előzményeket tudomásul véve igazán nem kellene semmi rendkívülit találni abban, ha egy állam, jól megalapozott nemzetgazdasági megfontolásból úgy dönt, hogy márpedig a saját területén található, amúgy csaknem kétezer esztendő óta ismert arany-lelőhelyét záros határidőn belül maximális hatásfokkal kitermeli. Hogy öt hegy szabályszerű feldarálása révén (ide sorolva a római kori tárnákat rejtő Kirnik-hegyet is), akár a telep szélén található négy elhagyott templom lebontása és a hozzájuk tartozó temetők felszámolása árán (három és fél évvel ezelőtt, 2008 nyarán tulajdon szemeddel csodálhattad meg e romjaikban is impozáns látványt nyújtó egykori magyar templomokat), valamint a település házainak és épületeinek (köztük a hajdani, szintén rég ebek harmincadjára hagyott magyar iskolának) a beruházó cég által történő teljes felvásárlása következtében, kerül amibe kerül, de egy évtized leforgása alatt a felszínre hozza a becslések szerint a mélyben található mintegy 300 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt. Hiszen (Ady szavaival): „Meghal minden és elmúlik minden / A dics, a dal, a rang, a bér / De él az arany és a vér…”
Ez eddig rendben is volna! Bár minden porcikád tiltakozik az épített örökségedre következetesen fittyet hányó triviális merkantilizmus agresszív térhódítása, „a múltat végképp eltörölni” kívánó Mannon-imádás (lám-lám, a piacgazdálkodás „szent” követelményrendszere milyen hamar újraértékeli még az Internacionálé sorait is!) gátlást nem ismerő értékrombolása ellen, in extremis, minden „avitt” szentimentalizmust és „idejétmúlt” rom-romantikát, minden „kétes” távolba-révedést és „szűklátókörű” természet-imádatot félretéve, ha nem is tudod elfogadni, de meg tudod érteni a jelen pillanat anyagi boldogulására koncentráló gondolkodásmód prioritását a csak nosztalgiázó, múltba szédülő cselekedni-képtelenséggel szemben. A szükség nagy úr! A mai világgazdasági krízisben felesleges finnyáskodni holmi tárnák és romok miatt… Mint ahogy az Alburnus Maior fiataljai sem a Gabriel Ressourses kultúr-barbarizmusa miatt vonulnak időről-időre az utcára…
A fenntartásod valódi indoka egy négybetűs szóban rejlik. Egy két magán-hangzós szóban, amely a szaklexikon meghatározása szerint „egy atom szénből és egy atom nitrogénből álló egy vegyértékű negatív összetett gyököt” jelent, „mely kémiai sajátosságaira nézve a halogén anionokra (flúor, klór, bróm, jód) emlékeztet.” De amely gyök ugyanakkor megfelelő alkáli-elemekkel elegyedve a világ egyik legszörnyűbb emlékezetű, egyik legpusztítóbb hatású mérge. Ez a szó a cián…
Hát ez az a feltétel, ahol, mint vegyészmérnök nagyon is jól tudod, nincs helye alkudozásnak! Amit egyszerűen nem lehet (nem szabad) vita tárgyává tenni. Mert itt már bizony nem holmi köldöknéző tegnap-imádásról van szó, hanem a holnap egyértelmű veszélyeztetéséről. Itt nem a múlt öröksége, hanem a jövő biztonsága az igazi tét. S akik netalán a Gold megjelenésekor bedőltek (mert bizony szép számmal bedőltek) a csábosan csengő szirén-meséknek, miszerint a világ aranykitermelésének a döntő hányada e technológia útján valósul meg, s hogy milyen biztonságosan működnek Svédországban, Kanadában, Ausztráliában ezek a feldolgozó üzemek, azok számára csattanós választ adott a 2000-er január végi nagybányai gátszakadás és az azt követő tiszai cián-szennyezés. Végiggondolni is rossz, mit jelentene, hány települést érintene egy esetleges verespataki gátszakadás: Gyulafehérvár, Szászsebes, Szászváros, Déva, Lippa, Arad, Szeged. Itt minden magyarázkodás felesleges! Itt alkudni nem lehet!
Sose fogod elfelejteni, milyen meglepett arcot vágott 2010 júniusában, jó másfél évvel ezelőtt, az addig a két tábor között nagy diplomáciai érzékkel egyensúlyozgató Borbély Laci, amikor egy SZKT-n a kezébe nyomtad azt a csaknem más féltucat kortárs amerikai szabadalmat is tartalmazó szaktanulmányt, amely egyértelműen kimutatta, hogy a poliszulfidok felhasználásával az addig egyedüli üdvözítőnek kikiáltott cián-tehnológia bizony egy sokkal hatékonyabb és sokkal környezetkímélőbb eljárással helyettesíthető. Ha valamivel, ezekkel a zömében friss, alig két-három éves USPTO szabadalmakkal egyértelműen bizonyítani lehetett, hogy a kanadaiak által oly nagy vehemenciával erőltetett ciánfelhasználás világszinten már rég túlhaladott.
Ennek ellenére, látod, a meccs még mindig nincs lejátszva! S ez a leggroteszkebb ebben a helyzetben. Hiába a Román Akadémia elnökének, az erdélyi magyar történelmi egyházak püspökeinek, mi több, még az Ortodox-egyház Szinódusának is a félreérthetetlen állásfoglalása, hiába a két kolozsvári szenátor, a tűz és víz Eckstein-Kovács Péter és Gheorghe Funar közös törvény-előterjesztése, hiába a civil társadalom többszöri utcára vonulása, a Gold hiénái (meg itthoni támogatóik) csak nem akarnak meghátrálni! Az aranyláz átokként ül továbbra is az egész román közéleten.
Talán ezért kellene immár neked is kimenni a holnapi tüntetésre.
(Bukarest, 2012. január 27.)
5. Hermann öröksége
Nagyérdemű vendégeink!
Kérem, engedjék meg, hogy beszédemet egy őszinte vallomással kezdjem. Arra a nyilvánosan mindeddig senki által fel nem tett, de valahol a levegőben mégis ott vibráló kérdésre szeretnék választ adni, hogy miért éppen Nagyszeben? Miért van az, hogy a Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO) és a romániai Állami Találmányi- és Védjegyhivatal (OSIM) által idestova másfél évtizede szervezett éves találkozó immár negyedik alkalommal kerül megrendezésre itt, a Déli-Kárpátok északi előterében, ebben a festői fekvésű dél-erdélyi városban?
Az egyik magyarázat kétségkívül ennek a latinul Cibinum-nak, románul Sibiu-nak, németül Hermannstadt-nak, magyarul pedig Nagyszeben-nek nevezett településnek a művelődéstörténeti hagyatékában keresendő. Abban például – ugye a szellemi alkotás védelmének fontosságát tudatosítani hívatott nemzetközi tanácskozáson vagyunk –, hogy 1380-ban itt jött létre Erdély legelső iskolája. 1491-ben itt nyílt meg hazánk mai területének első gyógyszertára, 1529-ben itt kezdi meg működését a régió első könyvnyomtató műhelye, 1534-ben pedig itt helyezzék üzembe az „officina papiriae”-t, az ország legelső papírmalmát. Igen, itt az évszázadok során az európai rangsorolásokban is helyüket megálló közintézmények: könyvtárak, iskolák, színházak, képtárak jöttek létre és működnek mind a mai napig – a Samuel von Bruckenthal által alapított (és a róla elnevezett) múzeum itt van a közvetlen szomszédságunkban. Az itt tanult emberek messze földön is megállták mindig becsülettel a helyüket (gondoljunk csak a város híres szülöttjére, a modern asztronautika ismert megteremtőjére, Hermann Oberthre).
A másik magyarázat a város közigazgatási hagyományaiban rejlik. Hiszen ez a település – túl azon, hogy mindig az erdélyi szász közösség (Universitas Saxorum) egyik legfontosabb szellemi központjaként működött – kétszer is volt (1703-1791, illetve 1849-1866 között) Erdély hivatalos fővárosa. A Habsburg-birodalom kiterjedésével, több mint száz éven át innen irányították az egész régió modernizációját mind a felvilágosodás, mind az abszolutizmus idején.
Igen, ezek fontos argumentumok. A valódi magyarázat azonban az odakinn fellelhető forgatagban, a csodálatosan helyreállított főtér varázsában, a mindig zsúfolt belvárosi kávézók és vendéglők pezsgő hangulatában rejlik. Abban, amit mi úgy hívunk, „szebeni feltámadás”.
Mert bizony 15-20 évvel ezelőtt ez a városközpont volt a legékesebb példája annak, hogyan kell hagyni ebek harmincadjára a szellemi örökségünket. Hogyan kell a pusztulás és a rombolás arkangyalait rászabadítani egy védelem (és gazda) nélkül maradt településre. Beszegzett ablakok, beszakadt mennyezetek, foghíjas cserepek, omló vakolatok. És szemét, szemét mindenütt. Így nézett ki, ilyen temetői hangulatot árasztott Nagyszeben központja a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején. Egy hely, ahonnan csak menekülni lehetett.
Innen kellett feltámadni! És éppen Nagyszeben példája bizonyítja, hogy ha találtatik megfelelő ember és van mögötte közösségi támogatás, akkor nincs lehetetlen. Akkor még a legvégzetesebb helyzetekből is fel lehet egyenesedni.
Az egész ott kezdődött, hogy 2000 tavaszán, a román közélet alpári egymásra-acsarkodásától megcsömörlött nagyszebeniek, egy 90%-ban románok lakta városban, politikai büntető-szavazásként, egy szász fizikatanárt választottak meg polgármesterüknek. Az volt az a pillanat, amikor e város lakossága túl tudott lépni az oly sok romlást és szenvedést okozó nemzetiségi előítéleteken és frázis-puffogtatás helyett az elkötelezettséget és a szakértelmet részesítette előnyben. Klaus Johannis visszahozta az emberek szívébe a reményt.
Azóta ezt a német nemzetiségű polgármestert háromszor választották újra (2004-ben, 2008-ban és 2012-ben) átlag 80% feletti többséggel… S nemcsak őt! A 2012-es választások után a 24 tagú városi tanácsban 15 a Német Demokrata Fórum tanácsosa. Mindezt a betartott ígéretekért! A német alapossággal elvégzett infrastrukturális beruházások, a szakszerű városközpont-felújítás, a nemzetközi repülőtér kibővítése, az átmenő forgalmat elterelő körgyűrű megépítése miatt.
S akkor még nem is beszéltünk a Nagyszeben által eddig elért legnagyobb sikerről, a 2007-es év Európa Kulturális Fővárosa címről, a vele járó, s azóta itt meghonosodott rendezvényekkel: színház- és film-fesztiválokkal, lovagi-tornákkal, ilyen-olyan nemzetközi egybesereglésekkel és versenyekkel. Hát ezért a megtapasztalható erdélyi csodáért, ezt a csak azért is hangulattal újra- és újra szembesülni gyűltünk most is ebbe a városba, a szellemi tulajdonvédelem tudatosításának felette szükséges voltáról elmélkedni.
Sok sikert!
(Elhangzott Nagyszebenben, 2013. június 20-án, a Római Császárhoz nevű szállodában rendezett „Teaching IP” WIPO-OSIM inter-regionális találkozó megnyitása alkalmával.)
6. Rémálom
Idestova három éve minden éjjel fél három tájt arra riadsz fel, hogy a lucskossá ázott pizsamád nyirkos hidegséggel tapad az átizzadt testedre, halántékodon pattanásig feszül az ér, mellkasodon mázsányi teher, a koromsötét szobában pedig apró vörös korongok keringenek ide-oda tágra-nyílt tekinteted előtt. Mintha minden forogni kezdene körülötted, mintha minden reád akarna zuhanni ezekben a végórányi pillanatokban… Hogy jutottál ide!? Hogy kerültél/kerülhettél ebbe a pokoli helyzetbe? Egyszerre perelsz és imádkozol, egyidejűleg lázadsz és könyörögsz. „Egyedüli reményem óh Isten csak te vagy!” skandálod teli torokból, lassan tagolva az istentiszteleteken oly sokszor énekelt református zsoltár szövegét, tulajdon hangszálaid rezgését használván fel a tébolyulásod ellen, miközben a tudat-alattidból elementáris erővel szakad fel a tiltakozás: „De miért!? De miért!? De miért!?” „Jöjj el és nézz meg engem, / magamra óh ne hagyj!” kapaszkodsz a veretes bibliás szövegbe, ám minden erőlködésed, minden szentség-keresésed dacára ott feszül benned immár évek óta a megválaszolatlan kérdés: „De miért engem, Uram!? De miért engem!?”
Július 5-én lett három esztendeje annak, hogy a Román Főügyészség Országos Antikorrupciós Főosztályának a bukaresti székhelyén (ama híres-hírhedt DNA épületében) minden előzetes kihallgatás, minden érdemi helyzet-elemzés nélkül, egyik percről a másikra vád alá helyeztek, úgymond „közérdek elleni, saját vagy más személy érdekében folytatott többrendbeli hatalmi visszaélés” vádjával. Július 5-én lett három éve, hogy elkezdődött az a Kálvária, amely mind a mai napig nem ért véget, s amelynek végeredményeként egy megbecsült, köztiszteletnek örvendő, sikeres közéleti emberből (legalábbis ez ideig annak tartottad magadat), – aki az elmúlt bő egy évtizedben minden erejét és tudását annak szentelte alá, hogy bebizonyítsa, igenis, ha lehetősége adódik reá, egy nagyváradi magyar értelmiségi is tisztességgel el tudja látni egy olyan kormányfőhatóság vezetését, mint amilyen a Román Szabadalmi Hivatal – egyik napról a másikra egy bujkáló pária, egy minduntalan árnyékba menekülő sebzett ösztönlény lett, aki a váratlanul reá zúdított fekália bűze miatt szégyell az embertársai közé keveredni (bármennyire is meg van győződve a maga ártatlanságáról!). Egy aktív szervező értelmiségiből – aki a lelkét adta azért, hogy a rábízott hivatal sikeresen álljon helyt mind a 2004-es, az Európai Szabadalmi Szervezethez, mind pedig a 2007-es, az Európai Unióhoz történő csatlakozást megelőző többrendbeli szakmai átvilágítási folyamatban, s akinek a legfőbb ambíciója az volt, hogy az általa vezetett intézet akár a személyi felkészültség, akár az intézményi felszereltség tekintetében semmivel sem maradjon le Európa hasonló kormányhivatalaitól – egy „korrupt senkiházi”, egy szabadságáért és otthonáért aggodó emberi roncs lett. (Amelyik „senkiházi” ugyanakkor továbbra is a szülei által 1952-ben vásárolt váradi házban lakik, s a tizenvalahány esztendős címzetes-államtitkárkodás egyetlen „anyagi hozadéka” számára egy 2002-ben vásárolt Skoda Fabia.)
Mindez hat aláírás miatt. Hat aláírás, amely révén úgymond tudatosan visszaéltél a beosztásoddal és három, az intézményed számára hátrányos informatikai szerződés, valamint további három, igazoló okmányokkal nem rendelkező kifizetési utasítás aláírásával csaknem százezer eurós kárt okoztál szándékosan a hivatalodnak. Hat aláírás az évente általad eszközölt több ezerből. Hat olyan aláírás miatt, amelyek a bürokrácia természetéből adódóan mind-mind olyan hivatalos okmányokra kerültek rá (legyenek azok szerződések, kifizetési-utasítások), ahol mindegyiken ott voltak a gazdasági igazgatóság szakembereinek az előzetes aláírásai is. S amely előzetes aláírások szakszerűségét és tisztességét semmi okod nem volt megkérdőjelezni. (Mint ahogy az esztendők során általad aláírt sok tízezer találmányi-szabadalom, védjegy, illetve formatervezési bizonylat esetében se kérdőjelezted meg soha a kivizsgálást előzőleg elvégző szakembereid tisztességét és szakmai tudását sem). S amely aláírások előzetes létezése eleve kizárja a „hatalommal való visszaélés” abszurd forgatókönyvét.
Bevallod őszintén, amikor majd négy esztendeje, alig néhány hónappal első mandátumod lezárta után elkezdődött az utódod által nagy csinnadrattával kért számvevőszéki kivizsgálás, s a pergőtűzként neked szegzett gazdasági kérdésekre sorozatosan csak dadogva tudtál válaszolni – egykori szakembereid mind eltűnvén a hivatalból (ki nyugdíjazás, ki kórházi beutalás miatt) – benned is felmerült a kétség: vajon nem éltek-e vissza valakik a naivságoddal és jóhiszeműségeddel? Amikor a főbűnösként feltüntetett gazdasági igazgatónőd következetesen nem akart válaszolni a kétségbeesett telefonhívásaidra, tisztázandó, hova lettek a sorozatos kifizetések jogosságát igazoló jegyzőkönyvek és iratok (utólag tudtad meg, nem is válaszolhatott: ugyanaznap, amikor erőszakkal kiebrudalták az irodájából, hivatalosan letiltatták a mobiltelefonját is!), benned is megfogalmazódott a kétely, hogy nem voltál-e megbocsájthatatlanul balek?
Hogy aztán az idők folyamán a nagy garral és vehemenciával megfogalmazott vádpontok sorra tisztázást nyerjenek – legalábbis előtted. Így például már 2009 novemberében, egy Mangalián tartott, a számítógépes-programok védelméről szervezett WIPO-szemiáriumon kiderült, hogy az informatikai licenszeket bizony évente meg kell újítani, és bizony semmiféle 2002-ben megvásárolt licensz nem érvényes automatikusan, felújítás nélkül 2007/2008-ban is. Mint ahogy az is tisztázódott, hogy a közhivatalok számára szerződéses alapon kifejlesztett számítógépes programokat nem kell regisztrálni a Román Szerzőijogi Hivatalban. (Mindkét vádpont szerepel a DNA 2010-es vádiratában.)
Hogy aztán, a 2010. március 11-i újrakinevezésed után elrendelt leltár után sorra előkerüljenek ama bizonyos informatikai céggel az elmúlt évek során megkötött szerződések eredeti változatai is (az elveszettnek nyilvánított éves licenszekkel egyetemben), majd ugyanez év júniusában a beruházási iroda egyik szekrényében megtaláltasson az az addig nemlétezőnek tartott négy tucat jegyzőkönyv is, amely az inkriminált informatikai cég által a 2007-2009-es időszakban elvégzett többlet-szolgáltatások elvégzését igazolta. (S amely többlet-szolgáltatások valódiságát a 2011-es pereljárás során elrendelt informatikai szakértői-vizsgálat is minden kétséget kizáróan megerősített). Így tehát „az igazoló okmányokkal nem rendelkező kifizetési-utasítások aláírása” vádpont is megdőlt…
Amikor pedig az alapfokú bíróság által felkért informatikai szakemberek egyöntetű javaslatára az „e-licitatie” honlapon 2012 tavaszán utánanéztetek az az idő tájt más cégek által licitációt nyert, hasonló méretű számítógépes programok árainak (átlag 1,5-2-ször volt drágább mindegyik, mint a 2008-ban általatok kifizetett), egyértelművé vált számodra, hogy szándékos manipuláció áldozata vagy.
A baj csupán az, hogy ezt csak te értetted meg. 2012 novemberében, harminchat alapfokú tárgyalás után, a bukaresti 3. kerületi Törvényszék immár harmadik, újonnan kinevezett bírója, fittyet hányva minden előzőleg általatok letett igazoló iratra és a bíró-elődei által elrendelt szakvizsgálat végkövetkeztetéseire, egy az egyben elfogadta a DNA vádiratát és (ha felfüggesztve is) másfél évi börtönbüntetésre, valamint az úgymond a hivatalodnak okozott csaknem százezer eurós kár visszafizetésére kötelezett. Majdnem leugrottál a szebeni Ramada kilencedik emeletről a hír hallatán! Ha a kollégáid akkor nem állnak éjjel-nappal melletted és a fiad nem hív fel kétóránként telefonon: „Apa, ne csinálj őrültséget!”, ma nem biztos, hogy volna, aki pötyögtesse ezeket a sorokat.
Hogy aztán, néhány hónap múltán, a bukaresti Táblabíróságra kerüljön a sor, s június 25-i, negyvenedik (legutolsó) tárgyaláson megadasson számodra is az utolsó szó joga. Csaknem negyedórán át beszéltél: kiöntötted a szívedet. Mindent elmondtál, ami csak nyomta a lelkedet: a megaláztatás érzést, a felháborodásodat, az elveszettnek nyilvánított (ám csodával határos módon mégiscsak előkerült!) igazoló dokumentumokat, stb., stb… Ritka nyugalommal érveltél, visszautasítva a leghatározottabb módon a neved befeketítését.
Mindhiába. A július 8-án két óra tájt közzétett „megoldás (solutie)” alapján a Táblabíróság három bírónője közül kettő a fellebbezésed visszautasítása és az alapfokú ítélet fenntartása mellett döntött. (Igaz, a harmadik a felmentésedet javasolta.)
Tönkretettek! A szó legkegyetlenebb, legtragikusabb értelmében. Erkölcsileg is, anyagilag is. Egy szüntelenül maga alá vizelő, egyre rosszabbul látó, imbolyogva járó emberi roncs lettél, aki azon túl, hogy rövid időn belül búcsút mondhat a munkahelyének, csekély százezer eurót kell sürgősen befizetnie a „szegény, megkárosított” OSIM számlájára, ha nem akarja, hogy a közeljövőben elárverezzék a feje felől a szüleitől örökölt otthonát.
A kérdés csak az, honnan és miből?
S legfőképpen, hogy miért? Miért? Miért? Miért? Miért?
(Bukarest, 2013. július 9.)
7. Betegágyon
– Lélegezzen!…Tartsa vissza a lélegzetét!… Lélegezzen!… Tartsa vissza!…
A koromsötétben elhangzó vezényszavak ridegen kopogtak a gépteremben: mintha valahonnan egészen fentről, messzi-messzi magasságból jönne az éteri utasítás. Legalábbis hirtelen az az érzésed támadt, hogy egy különös lebegés, egy megmagyarázhatatlan transzcendencia lesz úrrá egyszeriben a gondolatvilágodon. Mintha váratlanul egy, e földi léten kívülálló hideg fémdoboz kellős közepén feküdnél: fölötted irdatlan vas-keretek csúszkálnak ide-oda holmi síneken egy jól bejáratott algoritmus szerint, olykor-olykor csattogás hallatszik hol a jobb-, hol pedig a bal oldaladon, a vezényszavakat követően pedig mindig megvilágosodik egy-egy kerekfejű, tátott, vagy becsukott szájú sárga színű piktogram közvetlenül a tekinteted előtt. Sehol egy pislákoló körte, sehol egy emberi hang, sehol egy, a kinti világra történő valamiféle utalás. A komputer-tomográf gépies alapossággal végzi beprogramozott feladatát.
Idestova három napja visznek-hoznak a legkülönbözőbb vizsgálatokra a váradi urológia sürgősségi osztályáról. Idestova három napja nyitnak be hozzád a legváratlanabb pillanatokban és rángatnak ki a kórtermi ágyadból: „Na, jöjjön, Varga úr! Menjünk!” nógatással, és visznek a legkülönfélébb műszeres-szakvizsgálatra. Ha eddig, csaknem hatvanöt éves korodig el tudtad kerülni a kórtermek világát – orvos-gyerekként valahogy mindig viszolyogtál a korházak hangulatától –, most van alkalmad bőven bepótolni a lemaradásodat: alig három hét leforgása alatt ez immár a második beutalód.
Amikor két héttel ezelőtt a ki tudja minek köszönhető akkut vesefertőzésed miatt perfúzió alá kerültél, valami csendes rezignáltság vett rajtad erőt: eljött immár a te sorod is. Te sem úszhatod meg az idők végtelenségiig, egyszer érted is üzenni kell. Ahogy a megemelt párnádról oldalt fordítod a fejed, a kórtermed ablakából épp ráláthattál az egykori Olaszi-temető befásított területére: oda, ahova valaha apádat, nagyapádat, dédnagyapádat kísérték volt utolsó útjukra. Milyen kár, hogy már nincsenek itt a tőszomszédságodban. Valahogy olyan megnyugtatónak, természetesnek tűnt volna, ha itt maradtak volna az ablakod előtt. Miért is kellett őket erőnek-erejével annak idején exhumáltatni? Kit zavartak azok a sírok itt? Kinek piszkálták az önérzetét azok a halottak? A szellemük úgyis itt maradt. Azt csak a halál írthatja ki a régi váradiak emlékezetéből! Memento mori.
Kész!… Le lehet szállni!… Várja meg az eredményt odakinn!…
A rendelő előtti folyosón, a sürgősségi beutaló-szolgálattól alig húsz
lépésnyire, a földi nyomorúság teljes panoptikuma: kartörés, kóros daganat, epe- és vese-krízis, agyrázkódás… Fiatalok és idősek, férfiak és nők, románok, magyarok, cigányok: ott szorongtak valamennyien néhány lerobbant kórházi szék körül, vizelet- és izzadtság-szagosan, éberen lesve-figyelve, hogy mikor fogja őket valaki végre-valahára nagy kegyesen a nevükön szólítani. A suttogva vagy éppenséggel félhangosan elhangzó panaszözön parttalan hömpölygött fel-alá az alighogy megvilágított várakozó-térben… A szenvedés próbája bizony mindenkit egyformán érintett: a BAJ idebent nem ismert sem nemi, sem vallási, sem pedig nemzetiségi különbséget.
– Itt van az előzetes eredmény!… Lehet visszamenni!… A végső kiértékelést majd délután átküldjük!…
S pár perc múlva már ott ültél a vörös színű mentőautó vezetőfülkéjében és figyelted, miként kezd berezegni az indítókulcs elfordítása után az egész gépezet, hogyan araszoltok ki a megyei kórház területéről s miként kezdtek lassan aláereszkedni a Kórház utcán. Balról az egykori Kefegyár, a gyümölcs-felvásároló központ, a néhai András-ház. Jobbra a Vérközpont-épülete (vajon még működik egyáltalán? Hányszor voltál itt vért adni a nyolcvanas években, két doboz tejporért meg egy-egy húskonzervért), aztán az Ortopédia (ott halt meg a sógorod másfél évtizede), majd pedig az Idegkórház, a híres-hírhedt „Sárga ház” („kint, kint keresd a tébolyultakat!”), homlokzatán a gyerekkorodban oly sokszor silabizált felirattal: „Saluti et solatio aegrorum!” Igen, mindenkinek!
S már itt is vagytok a Fő utca sarkánál, a múlt század elején átadott régi kórház épülete mellett, ott, ahol fiatal orvos-házasként a negyvenes évek közepén, majdnem egy fél évtizedig a szüleid laktak, s ahol kisgyerekként nem egyszer volt alkalmad neked is megkeresni a röntgenosztály rideg labirintusában a mindig mosolygó tekintetű édesapádat. Bizony egy főjavítás itt sem ártana… Baloldalt pedig az egykori Poliklinika romosan impozáns épülete (kinek és miért érdeke ennek a lerobbant, város-szégyene állapotnak a fenntartása a város szívében?), ahol valaha édesanyád, a híres-nevezetes Varga doktornő gyógyította évtizedeken át megszállottként a messzi földről hozzá jövő szembetegeket… A háttérben pedig a Barátok-temploma: a gyerekkorodban oly sokszor megbámult stációival, a Pieta-szoborral a templom-kertben. Itt minden épületről egy regényt tudnál összeírni. Itt minden utcasarok a tudatalattidat mozgatja meg. Még hogy te nem lennél itt idehaza!?
– Maga váradi? – hangzott el váratlanul a kérdés a kormányülés felől. Hiába, csak létezik gondolat-átvitel.
– Tősgyökeres! – válaszoltad mosolyogva– Számomra ez a világ közepe.
A Léda-ház, a CFR kórház (Földes Béla!), a régi korcsolyapálya (hányszor estél itt hanyatt!), majd a néhai múzeum (az egykori Pionír-palota) épülete. Nem is beszélve a Schlauch-kertről (benne a ’89 óta felállított Petőfi-, József Attila-, illetve Betlen Gábor szoborral: „Si Deus pro nobis, quis contra nos?”). S már itt is gördültök a híres-nevezetes Kanonok-sor előtt (Tempfli József, Fodor József, meg persze Ady fulmináns „Egy kis sétá”-ja), bal kéz felől az impozáns Barokk-palota (Mózes Teréz, Marossy Anna, Jakobovits Miklós emlékével), a háttérben ama bizonyos fallal („a Kezdet” színhelyével, ’89 decemberében az ide kidobott középkori váradi köveken fogalmaztátok meg az RMDSZ megyei szervezetének alapító nyilatkozatát). Legelől pedig város-alapító nagy királyunknak, Szent Lászlónak a szobra („Keresztes vitézek daliás vezére…”), mögötte a Székesegyház (a ’80-as évek éjféli miséinek dac-hangulatával, édesanyád csaknem másfél évtizedig tartó kóruspróbáival, s nem utolsósorban annak a harangzúgásnak az emlékével, ahogyan megszólaltak a váradi harangok a legelső Festum Varadinum ünnepeket lezáró körmenet alkalmával!) A Bunyitay Vince Közkönyvtár (Hajni EMKE-díja, meg Horváth Imre megmentett hagyatéka), a Szent-László Líceum egykori bejárata (vajon hova költöztek el innen?), a hány megszorulón segítő Caritas Catolica, legvégül az egykori Sajtó-ház (Bokor András, Wagner István, Gittai Pista, Szűcs László és még megannyian. Micsoda szellemi műhely volt itt másfél évtizeddel ezelőtt.)
– Meleg van… Nagyon süt a nap!
A városi stadion (a ’96-os Magyar Református Világtalálkozó megnyitó-ünnepségének emlékével, mennyit kellett azért is instanciázni a Megyei Tanács akkori elnöke, Mihai Bar előtt, hogy méltóztasson engedélyezni a stadion-használatát). Aztán bal felől, az egykori Olaszi-temető területén az alig egy évtizede felépült Rogériuszi Református Gyülekezeti Központ, a Haller-kápolna (itt ravatalozták fel annak idején nagyanyádat, nagyapádat, apádat!), a görög-katolikus templom…
S már meg is érkeztetek!…
– Bumbu professzor úr üzeni, hogy mielőtt a végső diagnózist megfogalmazná, szeretne még néhány kivizsgálást elvégezni.
A váradi dombok felett nefelejcs-színben ragyogott az ég… Harangoztak…
(Nagyvárad, 2013. július 17-én)
8. Búcsú
„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem!” Ezekkel a veretes bibliás szavakkal veszek immár végérvényesen búcsút a szellemi tulajdon-védelem varázslatos világától. Mindenkinek mindent megköszönök! Varga Gábor.
(Bukarest, 2013. július 31-én, a Román Szabadalmi Hivatal éléről történt leváltásod másnapján)
9. Homály
Milyen hamar utoléri az embert a végzet! Milyen gyorsan bekövetkezik az, amitől félsz, amitől rettegsz, s amit szeretnél mindenáron elkerülni! Milyen nagy igazságot hordoz a falra festett ördögről szóló népi közmondás. Még csak most elmélkedtél, alig két esztendeje, a Fénynek az Életben betöltött szerepéről; még csak most tetted fel a temesvári református templomban nagy retorikusan a kérdést, hogy lehet-e egyáltalán fény nélkül élni, s íme, most a saját bőrödön (azaz a tulajdon szemeden) tapasztalhatod meg a Pál apostoli élethelyzetet: „most a tükör által homályosan látunk”; most a hétköznapok apró szorításában érzékeled, milyen is az, amikor lassan, de biztosan kezdenek eltűnni az életedből a fotonok, amikor napról napra kezd beszűkülni, egyre jobban és jobban, a látótered.
„Retinopatia” hangzott el a könyörtelen diagnózis nem is egy fehérköpenyes szakember szájából az elmúlt hónapok-évek során a kötelező szemfenék vizsgálat elvégzése után az ország különböző szakrendelőiben. „Ma még sajnos nem gyógyítható, de sose lehet tudni! Az orvostudomány fejlődik”; „Az evolúció azért lelassítható!”; „Egyen sok grapefruit-ot és főként kerülje az izgalmakat!”; „Élvezze az életet!”
Járod a jól ismert váradi utcákat és kétségbeesetten ébredsz tudatára annak, hogy egyre ködösebb és ködösebb kezd lenni a látásod. Megszállottként próbálod megtalálni újra egykori ifjúságod mitikus színhelyeit a Fő utcai korzón, a Garasos-hídon, a Körös-parti sétányon, a Mülleráj lépcsőin vagy éppen a Bémer tér kellős közepén, a szovjet emlékmű helyére posztált Mária-királyné szobor előtt s közben mind homályosabban és homályosabban érzékeled a váratlanul elébed kerülő díszcserjéket, betonvályúkat, utcaiű asztalokat, oszlop-akadályokat… Mint ahogy egyre nehezebben tudod beazonosítani a veled szembejövők arcvonásait is: „Mi van veled? Már nem is akarsz megismerni bennünket!?” Ködfátyol borítja nap mind nap a Barátok-temploma tornyát, a Moskovics-palota íves kupoláját, az Orsolya-zárda keresztjét épp úgy mint a Dacia (bocsánat: Continental) szálló tetejét, a gesztenyefák legfelsőbb leveleit a Bunyitay-ligetben, a Városháza tornyát vagy a városközpont bérházainak szecessziós oromcirádáit. Az immár hónapok óta a Sas-palota előtt éktelenkedő hatalmas föld-seb éppúgy homályossá válik a tekinteted előtt ide-oda úszkáló parányi felhő-foszlányok miatt a Körös túlsó oldalán, mint ahogy a ködszitálás miatt lassan-lassan körvonal-nélkülivé válnak a híres-nevezetes váradi dombok is: a Kórház-hegy, a Gomba, a Macska-domb, a Nagy-görög oldal, a Relé-hegy, a Nagy-Omlás…
Naponta szeded szorgalmasan, minden étkezés után, a Maxiven, az Adrusen és a Mirtilene puro pasztillákat; két-két óránként pihenteted, előírás szerint, tíz-tizenöt percig a tekinteted; eszed a céklát, a sárgarépát, a zellert, iszod a grapefruitet, az áfonya-teát – de valahol a lelked mélyén nagyon is tisztában vagy vele, hogy mindez immár semmit sem ér… Erős napsütésben a szemed védelme érdekében felteszed ugyan az eddig soha nem használt napszemüvegedet, ahogy az esti tévénézéskor is kötelező módon ott billeg az orrodon a távol-látó pápaszemed is – ettől azonban még a látótered nem tágult vissza, s az adaptációs képességed sem állt helyre egyáltalán. Minden fényváltozás után hosszú-hosszú percekig (percekig? tíz percekig!) kell ácsorogj magatehetetlenül, amíg a szemed valamennyire alkalmazkodni tud az új körülményekhez…
Ez van. Így végezte annak idején Gyuri bácsi, édesanyád testvéröccse, valamint – állítólag! – anyai dédnagyapád, a vaskohi Gerlán Gergely is. Ez a gének kiszámíthatatlan kodifikációja. Családi örökség, amit lehet, hogy az utolsó évek pokoljárásai hoztak kizárólagosan a felszínre, de az is megtörténhet, hogy az idő múlásával mindenféleképpen előbukkant volna. Kereszt, ami ellen lehet lázadozni, lehet tiltakozni, lehet instanciázni ország-világ előtt, de amit végül is viselni kell!… Mert más emberfia azt úgysem fogja levenni a válladról.
De talán épp ezt a Fátumot felismerve tudsz majd egyszer mégis újra felegyenesedni! Azt a valóságot elfogadva, hogy bizony „rendelt ideje vagyon mindeneknek”: rendelt ideje van az ifjúságnak, és rendelt ideje van az öregedésnek is! Rendelt ideje van a tavaszi bimbózásnak és az őszi lombhullatásnak is. Társítva mindezt azzal a meggyőződéssel, hogy neked igazán nincs miért szégyenkezned! Hogy te felemelt fejjel állhatsz meg bármikor bárki előtt!.. S hogy te tiszta lelkiismerettel nézhetsz bárki földi halandónak a szemébe még ezzel a megromlott tekinteteddel is! Lemosva magadról a reád szórt fekáliát te igenis mosolyogva tudhatsz végigmenni bármikor a váradi Fő utcán. Hiszen te itt vagy idehaza! Neked itt nem kell prédikálni a Szózatot!
S talán épp ez a felismerés hozza majd vissza a lelkedbe ugyanakkor az annyira áhított csendet és a megnyugvást! A hitet, hogy nem vagy, mégsem vagy egyedül! A reményt, hogy holnap lehet melegebb lesz valamivel. S velük együtt talán újra visszatér – biztos visszatér! – a rég elveszettnek tartott Belső Béke és a Fény..
(Nagyvárad, 2013. szeptember 17.)