Cenzúra és ideológiai nyelv
Olykor a források hozzáférhetősége is alakítja egy könyv sorsát, de a levéltári forrás egy antropológus számára nem kizárólagos, a kötetnél fontos volt a nézői emlékek vizsgálata is, derült ki többek között pénteken este Plainer Zsuzsa (kulturális antropológus, Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár) és Nagy Mihály Zoltán történész beszélgetéséből. Akkor mutatták be ugyanis a Léda-házban Plainer Zsuzsa Az ideológiai éberségről. Fejezetek a nagyváradi (magyar) kulturális intézmények cenzúrájának történetéből: sajtó, filharmónia, színház című kötetét Nagyváradon.
A 143 oldalas kötetben az 1960-as, ’70-es években megjelent nagyváradi lapokról, illetve a ’80-as évek színházáról és filharmóniájáról esik szó. Mint azt Plainer Zsuzsa elmondta, 2003-ban kezdett el kutatni, s akkor még az 1980-as évekről szóló levéltári anyagok jó része zárolva volt, azonban a ’60–70-es évek sajtójáról talált anyagokat, így került bele a kötetbe a Fáklya, a Crişana és érintőlegesen a Familia is. Időközben megnyílt a szekuritate irattára is, ahova még el kell mennie, mondta a szerző, azonban az 1980-as éveknek voltak tanúi, olyan emberek, akikkel fontos, hasznos és értékes beszélgetéseket folyathatott azokról az időkről. Ilyen volt például a közelmúltban elhunyt Mircea Bradu, aki a színházat is vezette, majd 1989 után Nagyvárad első polgármestere lett. A színház és az 1989 utáni események közötti összefüggés később is szóba került, azonban azt fontosnak tartotta a szerző leszögezni, hogy szerinte a cenzúráról, az ellenőrzésről azok tudhattak a legtöbbet, akik egykor a kulturális intézményeket vezették.
A nézői emlékezet vizsgálatának ötletét Horváth Istvántól, az NKI vezetőjétől kapta, aki doktori dolgozatának egyik opponense volt, és kiderült, hogy ez a módszer Nagyváradon nagyon jól működik. Plainer Zsuzsát az érdekelte, mi maradt meg az emberekben, s kiderült, nemcsak emlékezetes jelenetekre vagy áthallásokra gondolnak a nézők, nagyon is tudatában voltak annak is, hogy a kulturális intézmények rossz anyagi helyzetben vannak. Tudták, hogy a színház- vagy koncertjegy megvásárlásával, a lap előfizetésével fenn is tartják az adott intézményt. A szerző szerint ugyanakkor például a színháznak jelentős szerepe volt abban, hogy az 1989-es események után a kisebbségi társadalom tovább tudta szervezni önmagát, az akkor megalakult RMDSZ-ben sok színházi ember is volt.
Ami a cenzúrát illeti, a kulturális intézmények vezetői pontosan ismerték azokat a nyelvi kódokat, amelyeket a rendszer használt, így adott esetben ezeknek az ismerete, értelmezése is segített abban, hogy egyes darabok színpadra kerülhessenek. Erre példa, hogy az Egy lócsiszár virágvasárnapja című Sütő-darab „ideológiai nyelven” a vallásos vakhit büntetéséről szólt, hangzott el. A cenzúrának mint végrehajtó intézménynek az ideológiai elveket kellett ellenőriznie, ami pedig a cenzorokat illeti, bár szokás őket sötét, démoni figuráknak tekinteni, s voltak olyanok, akik mindenáron ártani próbáltak, de köztük is voltak olyanok, akik próbáltak nem ártani, vagy éppen segíteni. A kötet megrendelhető az office@ispmn.gov.ro e-mailcímen.
Fried Noémi Lujza
