A centrum és a periféria kulturális terei
A majdani, határon átívelő pályázat részeként kulturális központtá alakuló Várad-velencei római katolikus kultúrház lehetséges szerepétől tartottak kerekasztal beszélgetést a Várad folyóirat szerkesztőségében december 19-én.
Hogyan lehet valójában működő kulturális és közösségi teret kialakítani a Várad-velencei kulturális központból? Ezt a kérdést járták körül a Várad kulturális folyóirat munkatársai (Szűcs László, Kemenes Henriette, Fried Noémi Lujza, Simon Judit, Tóth Hajnal), valamint a hozzájuk csatlakozó Pap István újságíró és Tavaszi Hajnal bibliográfus, a Gheorghe Șincai Bihar Megyei Könyvtár volt aligazgatója. Mint elhangzott, a Várad kulturális folyóirat egy ROHU-pályázat partnereként alakítja át a kultúrházat kulturális központtá, bár a folyóirat jogi személyiségének megszüntetése után kérdéses, mi lesz a projekt sorsa, és ki működteti majd a központot, melynek átalakítási munkálatai az emelet-ráépítéssel, manzárdosítással jelenleg is folynak.
A beszélgetés során több kérdés is felvetődött, például az, milyen eszközökkel lehet elérni, hogy egy külvárosi városrészben lévő kulturális központot az egész városból látogassanak, s milyen szerepe lehet egy ilyen központnak a városrészben vagy akár az egész város, vagy éppen a Nagyvárad vonzáskörzetében lévő települések lakói számára.
Szó esett arról is, hogy 2020-ban a járvány megmutatta, mekkora szükség van a kisebb közösségekre, és azok újraépítésére. Szükség van olyan közösségekre, amelyek ismerik értékeiket, s bár nálunk erre nincs példa, Nyugat-Európában szokás, hogy például egy utca lakói közösen ülnek meg ünnepeket, vannak közös eseményeik. Egy ilyen közösségi és kulturális ház tudna közösséget szervezni, például fiataloknak nagy szükségük lenne akár naponta is belakható terekre. Mint elhangzott, Nagyváradon a rendszerváltás után több létesítmény is kulturális térré alakult át, melyeknek ugyanannyi, vagy kevesebb embert kell kiszolgáljaniuk, így a központnak helyspecifikus, az adott lakónegyedben fontos szerepe is lehet. Például a Városi Művelődési Háznak vagy a Szakszervezetek Művelődési Házának ma már alig-alig van szerepe a város kulturális életében, ezzel együtt nehéz és nemes feladatat egy újabb kulturális teret megtölteni taralommal.
A helyspecifikusság mellett arról is beszéltek a jelenlévők, hogy az egykori úgynevezett városrész-tudat mára leépült. Nagyvárad esetében el kellene dönteni, hogy kis- vagy nagyvárosnak számít, újra kiépülhet-e az úgynevezett városrész tudat vagy minden a városközpontba összpontosul. A majdani kulturális központ megerősítheti a lakónegyedi tudatot, sőt azt ki is terjesztheti olyan városnegyedekre, ahol nincsenek kulturális vagy közösségi terek. A projekt értelmében az épület nemcsak a magyar kultúrát és közösséget szolgálná ki, ezért izgalmas feladat lehet ott élő nemzetiségeket közösséggé kovácsolni. Kiállításoknak, koncerteknek, kétnyelvű vagy feliratozott előadásoknak – a populárisabb kultúrától az úgynevezett magas kultúráig – is otthon adhatna a ház, a mainstream koncertek mellett akár rétegzenéket játszó zenészeket is befogadhatna. Az új kulturális térnek ugyanakkor el kellene kerülnie azt a hibát, amibe vidéki kultúrházak beleesnek, azaz, hogy befogadnak rendezvényeket, tánccsoportokat stb. de nem állnak elő saját ötletetekkel, a majdani kulturális központban tehát olyan tevékenységekre lenne szükség, amelyek új ízt és színt jelentenek, ehhez pedig szükség van olyan menedzsmentre, ami meg tudja mozgatni a közösséget. Szó esett arról is, hogy kérdéses a világjárványnak további lefolyása, hiszen láttuk, ha folyamatosan készenlétben kell élni, az a közösség kárára válhat. Egy esetleges elhúzódó a kis közösségek lesznek életképesebbek, hiszen közöttük jobb a kommunikáció. A kisebb kulturális központ előnye ugyanakkor, hogy a koncertekről a performanszokig vagy felolvasásokig többféle eseménynek is otthont adhatnak egy helyen, hangzott el, s szó esett arról is, hogy mennyire lenne módja a kulturális központnak akár a Nagyvárad-környéki településen élőket bevonzani a programjaira, vagy egyes programokat elvinni hozzájuk.
A könyvtár külföldi közösségfejlesztési projektekben szerzett tapasztalataira alapozva Tavaszi Hajnal arra is kitért, hogy egy ilyen központnak akár az alfabetizálásban is szerepe lehet (Velencén jelentős roma közösség él). Velence olyan hely volt, ahol a nyolcvanas években például könyvtárszobát működtettek, volt egy élő közösség, amelynek volt múltja, maga a házat egykor megépítő katolikus közösség, tehát ott nem nulláról kellene építkezi. A majdani működtetők dolgát az sem könnyíti meg, hogy míg az uniós projekt adminisztratív lépéseit alaposan leszabályozzák, annak működtetéshez, jövőbeli tevékenyséhez nincsenek támpontok. Amit tudni jelenleg lehet, hogy a majdani központ nem jelenthet illojális konkurenciát más kulturális intézményeknek, tehát nem hirdethet mondjuk évadszerű színházi, zenei stb. programokat – hangzott el a beszélgetés során.
Kemenes Henriette, Simon Judit és Szűcs László a beszélgetés résztvevői között
Fotó: Fried Noémi Lujza