Búcsúzni most nincs erőm, csupán emlékezni

Kibírhatatlan forróság volt. A kávé híg, s a kis kávézóba rekedt áporodott levegő miatt mégis kiültünk a teraszra. Pedig rettenetesen zavart az augusztusi izzó fény. Egy pillanatra úgy tűnt, már nincs is kedved beszélgetni. A pincér véletlenül ráborította kávémat az első regényem kéziratára. Jó jel! Ezt mondtad, s mint ki nagy dolgokat lát előre, őszintén mosolyogtál rám. Ez hiányozni fog. Ez a megalkuvás nélküli őszinteség.

Másnap aztán elindultunk. Két tétova útkereső. Te halkan fájó verseiddel, én csapdából menekülni akaró regényeimmel. Ketten akartunk világot látni, s azt álmodtuk, a világ is észrevesz majd minket. Minden idegszáladdal kapaszkodtál abba a reménybe, hogy mindebben igenis van ráció. Mert a dolgoknak rendjük van. S ha az ember mindenét feláldozza a beteljesülésért, akkor annak pedig el kell jönnie. Eljön. Igazad volt. Így vagy úgy, de eljön. S abban is igazad volt, hogy a vers: minden. Azon túl, s azon kívül szembe csapódó szúrós szilánkok vannak, tenyérben fertőző láthatatlan szálkák, keserű epe és irtóztató közömbösség. Sokat vitatkoztunk. Egymás igazáért vitatkoztunk. És néha elfogyott az ösvény a lábunk alól. És most, hogy nekidőlök ennek a korhadt szilfának, fogom fel, értem meg: egyedül maradtam. És tudod, mi borzaszt el a legjobban? Nem emlékszem arra, hogy mi volt az utolsó szavam hozzád, s mi volt az utolsó szavad hozzám. Pedig mi annyira bíztunk a szavakban.

Ahogy megtudtam, hogy elmentél, azonnal írtam Tibornak. S most, hogy már nem vághatsz a szavamba, azt is elmondom neki, mennyire szeretted őt. És Nórát. És Attilát. És Zsoltot. És a többieket, akik azokon a kertfesztiválokon, ott Hernádkakon, szereztek neked pár feledhetetlen, boldog órát. Mert én tudom csak, hogy megnyugvásra igazán közöttük találtál.

A bennem támadt ürességet lassan betölti valami bárgyú sajnálkozás. Önsajnálat? Félelem? Lépni kell. Lépegetni, araszolni. Ahogy lehet.

Vajon megérzik-e a versek, ha meghal egy költő?

(Spanyolnátha)