Bőven elég, ha három jó novellát megírok
(Az est rendhagyó módon egy perces néma csenddel kezdődött. Cs. Gyimesi Éva tragikus halálával nagy veszteség érte az erdélyi magyar kultúrát, irodalomtudományt, rá emlékezett most a közönség.)
Kőrössi P. József: Mai vendégünk a múlt század eleji újságíró, író típusát testesíti meg. Ma már kevés olyan szerző van, akiről elmondhatjuk, hogy az újságírás mellett kiváló novellista is. 1952-ben születetett Budapesten, üzemi lapnál kezdte a pályafutását. A Népszabadságnak volt szerkesztője, jelenleg a Népszava munkatársa. Novellapályázatot nyert, megkapta a Móra Kiadó nívódíját. Talán ő az, akit a legrégebben ismerek Magyarországon. 1984 óta ismerjük egymást. Andrasev néven születtél, de Andrassewként használod. Mit jelent ez az arisztokratikusnak tűnő név?
Andrassew Iván: Az egyik nagyapámat úgy hívták, hogy Andrásevics Pál, abból lett Andrasev, aztán egyszer véletlenül az Élet és Irodalomban leírták úgy, hogy Andrassew, és végül így maradt.
K. P. J.: Honnan származtok?
A. I.: Andrásevics Pál egy kereskedő volt, aki tönkrement, s ő valójában nem a nagyapám volt, hanem elvette a nagyanyámat. Két gyereke volt a nagyanyámnak egy gróftól, de akkoriban nem volt divat, hogy elvettek egy alacsonyabb sorban lévő nőt. Valaki szívességből elvette, és hát így lett. Andrásevics Pál gyorsan meg is halt. Ez nem olyan régen derült ki, az apám a halála előtt mesélte el az igazi történetet. Elmondta, hogy szégyenbe esett a nagymama, aki egy csodálatos, gyönyörű nő volt, nekem is fura volt, hogy milyen ékszerei vannak, meg milyen gyönyörű fotói vannak a színházban, szolgasorban lévőknél ez elég ritka.
K. P. J.: Az ékszereket viselte is?
A. I.: Az ékszereket akkor láttam, amikor egyszer megmutatta az anyámnak, és amikor elváltak apámtól, akkor adott neki egy nagyon szép nyakéket. Az igazán szörnyű a dologban, ami engem megrázott, hogy Andrásevics Pál egy zsidó kereskedő volt, aki menekült. Elment Kolozsvárra, ott volt valami szállodája, s valami cseresznyeüzletbe bukott bele. Szegény lett és azért vette el a nagyanyámat, mert a gróf fizetette érte. Az apám is zsidó, meg a nővére is, csakhogy az volt az érdekes, hogy a nagyanyám aztán hozzáment egy szász emberhez, akitől megint született két gyereke. Egyikük a Karcsi, akit nagyon szerettem, egyik nap jön haza az iskolából, miután a magyarok visszavették Erdély egy részét, jön haza egy karszalaggal, mert ő ugye német volt. És ott volt az apám ugye, a gróf gyereke, akinek viszont a sárga csillagot kellett volna felvenni. Nagyanyám utálta a nácikat és azt mondta a gyerekeinek, hogy takarodjanak Kolozsvárról, meneküljetek Pestre, mert nem bírta elviselni, hogy két gyerek kétféleképpen. Apám Magyarországon ragadt, a Karcsi meg Németországban élte le az életét. Sokszor találkoztunk, nagyon szerettem, nagyszerű ember volt.
K. P. J.: Ezt a történetet miért nem írod meg?
A. I.: Megírtam már, csak nem novellában, hanem a naplómban.
K. P. J.: Budapesten születtél, de sok időt töltöttél Kolozsváron.
A. I.: Nagyanyám ott élt, ez nekem minden szempontból meghatározó. Az, hogy az utcában élt magyar, román, zsidó, cigány, szász, fantasztikus volt.
K. P. J.: Hallottál román szót?
A. I.: Igen. Meg is vert egyszer a rendőr, mert nem tudtam románul, a ’60-as években. Valamit kérdezett románul, én meg nem tudtam válaszolni. Annyira nem rázott ez meg, később Magyarországon is megvertek a rendőrök.
K. P. J.: Egyszer jártam nálad, Tahitótfaluban volt egy szép házad. Egészen pici volt akkor a fiad, a Dávid. Egy parasztházszerűséget kell elképzelni, amiben volt két kád a kertben, benne egészen nagy teknősbékák. Abban a házban mindent bútort az Ivánt csinált.
A. I.: Beköltöztem egy házba és nem volt sok pénzem. Vettem egy nagy orosz mikrohullámú sütőt, meg egyszerű szekrényt a konyhába, gáztűzhelyt, ilyesmit. Néztem őket és azt láttam, hogy ezeket a tárgyakat nem lehet szeretni, olyan tárgyakat kéne csinálni, amik szerethetők, de másra nem jók. Nekiálltam fával dolgozni és éveken át azzal foglalkoztam, hogy tárgyakat készítsek. Olyan, mintha nagyon régi lenne és használni lehetne valami, közben meg semmire. Az volt a nagy elismerés, amikor átjöttek a parasztok, és mondták, hogy ők már láttak ilyet, csak elfelejtették, hogy mire való. Teljesen friss fát megöregíteni nagyon nehéz. Avarba rakom, öntözöm faragás után, megpörkölöm, méhviaszban megfürdetem, szóval kell egy év rá. Volt kiállításom is ebből. A Fábry jött egyszer, bemutattak a dizájn centerben, nem is értettem. Annyi mindent csináltam, és ez az egy blöff, ami bejött. Ha az ember hülyeséget csinál, az bejön. Aztán egész jól éltem belőle. Azon a vidéken sok a holland, a Dunakanyarban. Kérdezték, hol lehet régiséget venni, hozzám küldték őket, hiába mondtam, hogy hamisak, megvették. Csodadoktornak hívnak engem ott. Azért lett ez így, mert amikor odaköltöztem, végigjárták a falut és elkezdtek érdeklődni, hogy hol lakik a Csodadoktor. Mondták, hogy itt nincs. De, de, mondták a barátaim, most költözött ide, egy szakállas, kövér ember. Egy idő után éreztem, valami nem stimmel, mert megjelentek emberek és meséltek arról, hogy hasmenésük van, és én mit mondok erre. Nekem volt kaukázusi kefírem, az jó rá, mondtam, ha hoz tejet, akkor szívesen csinálok neki. Másnap jött. Aztán valaki mondta, hogy fáj a karja. Én szeretem a gyógynövényeket, ajánlottam neki valamit. Aztán szőlőmetszésről kérdeztek. Nem akartam elhinni. Kérdezték, hogy mivel tartoznak, mondom semmivel, de azért egy pár tojást adtak. Körülbelül három év múlva derült ki, hogy a hülye barátaim csinálták.
K. P. J.: Most Veresegyházán laksz. Hogy van ez, hogy mindig vidékre menekülsz. Menekülés ez egyáltalán? A tahitótfalui házat meg árulod.
A. I.: Ez baromi egyszerű. Itt most jobb. A gyerekeknek is jobb így.
K. P. J.: A teknősbékákkal mi lett?
A. I.: A görögöket a barátaimnak adtam, a mocsáriakat elengedtem. Ezek védett állatok.
K. P. J.: Üzemi lapnál kezdtél el dolgozni. A ’80-as években ez bevett dolog volt, sokan kezdtek így, például Váncsa István. Mégis azt gondolná az ember, hogy ennek van egy pejoratív értelme.
A. I.: Először is, akkoriban újságírónak lenni, az nem úgy ment, mi ma. Nekem szerencsém volt, mert katona voltam, haditechnikai intézethez osztottak be. A parancsnok azt mondta, jelentkezzek iskolába, hogy délután kijárhassak. A Bencsik András is ott volt akkor és ő mondta, hogy az újságíró-iskolába még lehet jelentkezni. Fölvettek. A Haditechnikai Szemle küldött oda, mert akkor csak úgy lehetett felvételizni, ha már szerkesztőségben dolgoztál. Amikor felvételiztem, odajött egy ember és mondta, hogy gratulálok, elkezdheti tanulmányait a marxista-leninista egyetemen. Tehát azt is el kellett végezni, csak akkor mehettem újságírásra. Jó tanáraim voltak. Egyszer csak bajban voltam, mert katona már nem voltam és végre el akartam kezdeni az újságírást, úgyhogy külpolitikára jelentkeztem. Volt egy kapcsolatom a pékek lapjával, oda nem vettek fel, végül a húsiparhoz kerültem. Nagyon örülök neki, két könyvet írtam róla. Ez rettentő unalmas volt, mégiscsak egy gyár, de ezen kívül nem volt bajom vele. Rögtön mondták, hogy tehetséges vagyok. Voltam az Ikarus gyárban is, sok mindent láttam, igyekeztem mindent megtanulni, hogy értsem, hogy mit írok.
K. P. J.: A hentesek lapjánál mit tanultál?
A. I.: Utána én egy évig hentes voltam. Akkor írtam a Prolilétra című könyvemet Pál Jánossal.
K. P. J.: Antológiában szerepeltél, de ez a könyved az első. Ez a Móra Kiadónál jelent meg. Akkor én ott dolgoztam. Iszonyatos botrány lett belőle. Két fiatal szerzője lett volna akkor a kiadónak, Iván meg a Kis Zoltán. Kiadták a lektornak a kéziratokat, nem javasolta, elutasította. Ennek ellenére kiadtuk, megjelent mind a két könyv. Erre egy díjat is kaptál, a Füst Milán-díjat. Mondd el, hogy miről szól a könyv.
A. I.: A marhavágóhídon volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy kész, ez egy könyv. Pál János mesélt és én láttam könyvben. János négy nyelven beszélt, négy gyereke volt, párttag volt, a marhavágó verseny mindenkori győztese. A lényeg, hogy ha Kádár János azt mondta, hogy keresünk egy példaképet a munkásosztálynak, akkor ő volt az. Ezt meg kellett írni. Ő csak mesélt nekem, én meg leírtam. Én úgy írtam ezt a könyvet, hogy soha az életben nem fog megjelenni, mert ez az ember elmondta, hogy miért nem jó ez a rendszer. Az nem jutott eszembe, hogy kivigyem külföldre, belenyugodtam, hogy nem fog megjelenni. Egyszer csak találkoztam veletek és megjelent.
K. P. J.: Beszéljünk a most megjelent Vashideg című könyvedről. A könyveidnek mindig ilyen egyszavas címei vannak és a novelláid nagy részének is. Ennek a könyvnek az lett volna a címe, hogy Jegyzetek egy novellához.
A. I.: Végiggondolja az ember azt, hogy milyen író. Megjelentek a könyveim, én nagyon keveset írok, ez a könyv kilenc év munkája. Számot vetettem magammal, hogy az írást nem kell komolyan venni, aki komolyan veszi, az belehülyül.
K. P. J.: Az újságírásról is ezt gondolod?
A. I.: Igen, de ott másba hülyülsz bele. A folyamatos harcba és fenyegetettségbe. Ez más. Van ez az írói szerep, ami a gyerekkoromtól kezdve megváltozott. Gyerekkoromban az író megbecsült, tisztelt valaki volt és elsősorban a sorok között kellett tudni olvasni, mert hihetetlen nagy bölcsességeket mondott a világról. Eredetileg én úgy képzelem az írót, hogy leül a tűz mellé és mesél. Én számot vetettem azzal, hogy ezt el kéne felejteni. Nem tisztelik az írókat, a kutyát nem érdekli, hogy mi a véleményük, óriási szereptévesztésben vannak. Ez meg abban csapódik le, hogy egymást gyűlölik. Én ebből szerettem volna kiszállni, szerettem volna író lenni, de kis író. Vannak a nagy írók és van egy lábjegyzet, hogy vannak még mások is. Szerintem az bőven elég, ha három jó novellát megírok, az elég teljesítmény. Kettőt már megírtam szerintem. Még egyet meg kellene még írnom, ebből fakadt A jegyzetek egy novellához.
K. P. J.: Két novellafüzér van a könyvben, az egyiknek egy Gizi nevű hölgy a főszereplője, a másiknak Ábrahám. Ezek a történetek szörnyű történetek, de nem kell megijedni. Borzalmas dolgok történnek, az első mondatok mindig nagyon jó felütések, döbbenetesek. Ilyeneket írsz: a görbe vénasszony annyira lassan ment, hogy ha esne a hó, nem maradnának lábnyomok utána. Van valami valósághátterük?
A. I.: Igen, én ezt látom és leírom, ez a valóság. Láttam egy öregasszonyt, elmentem vásárolni, visszaértem már, és ő még mindig ment. Volt egy bácsi, aki meg járógéppel ment, és szerelmesek voltak egymásba. Megírtam ezt. A Gizi a lányom sógornője, akinek van egy kávézója, innen jöttek a történetek. Azt vettem észre ebben a könyvben, hogy olyan, mintha beszámolnék az életemről a novellákon keresztül. A kereszténységgel való leszámolásomról szól, szépen lassan megyek át a buddhizmusba. Az utolsó novella címe, hogy Út Tibetbe.
(Andrassew Iván felolvas egy novellát a kötetéből.)
K. P. J.: Nem értem, honnan van ennyi energiád, kertészkedsz, rengeteg mindent csinálsz. Blogot írsz. Van neked egy érdekes történeted, hogy hogyan került fel több mint ezer vers erdélyi költőktől.
A. I.: A főszerkesztő – már nem emlékszem melyik lapnál – azt mondta nekem, hogy megjelent Markó Béla kötete, s csináljak vele egy interjút a költészetről, nem a politikáról. Végigjártam a könyvesboltokat, és nem találtam meg a kötetet. De más erdélyi költők verseit sem találtam. Ismertem az internetről Cseke Gábort és felvetettem neki, hogy mi lenne, ha azt csinálnánk, hogy 10-20 verset betennénk és sorba vennénk az erdélyi költőket. Két évig dolgoztunk úgy, hogy nem is ismertük egymást. Összegyűlt több száz költő és 1700 vers. Az lett a címe, hogy Erdélyi és csángó költészet. Ez az egyik legjobb munka volt, amit csináltunk, persze tök ingyen. Egy igazi férfi csinál egy gyereket, ír egy könyvet és ültet egy fát, a mondás szerint. Most már magától épül, egyetemisták gépelik be, elküldik Gábornak és akkor mehet. Mai napig gyarapszik, fantasztikus csoda az egész. A román költőket is megcsináltuk magyar fordításban. Dumálni lehet a két nép közti békéről, de legalább meg kell ismerni egymást, csodálatos a román költészet.
K. P. J.: A te blogod lírai blog. Az az érzésem, te kettős életet élsz, a budapesti újságíróét, meg a növénygondozó, bicikliző vidéki emberét.
A. I.: Igen, én a publikálásból élek. Az egyik legjobban gyűlölt és szeretett újságíró vagyok Magyarországon. De nem ez a lényeg. Én azt tudom, hogy az az újságíró, akit sokan szeretnek, az nem jó újságíró. Aki ezt az életet választja, annak meg kell szoknia a folyamatos gyalázkodást. Én úgy érzem, hogy túlértékelnek, amikor egy nap kétszer gyaláznak, az már sok. A természetes élet nekem az, hogy szeretek mindennel foglalkozni, szeretek beszélgetni, horgászni, nagyon jól érzem magam ettől. Kíváncsi vagyok mindenre, így tanultam meg a méhészetet. Ezek a dolgok belekerülnek az írásaimba. Az az író, aki nem kíváncsi és nem megy bele a dolgokba, az milyen író? Én fizikai munkás voltam nagyon sokszor, amikor botrány volt körülöttem, elmentem melósnak. Minden embernek kívánom, hogy menjen el három évre munkásnak. Mondok egy példát. Amikor elmentem hentesnek, előtte két héttel a harmadik kerületi tanács elnöke behívott valamiért és a titkárnő kérdezte, kérek-e valamit, konyak, valami, majd három hét múlva megyek segédmunkásként. Először is azt mondja a nő, hogy álljak meg a szőnyeg előtt, mert piszkos a cipőm. Mondta, hogy beírja, hogy segédmunkás vagyok, mert arra nem kell erkölcsi bizonyítvány. Azt hitte, börtönből jövök. Aztán mikor látta, hogy újságíró vagyok, beszart. Ezekkel szembesülni… Nagyon gyorsan felejtjük el, hogy milyen a fizikai fájdalom, milyen dolgozni. Nekem fontosak ezek a dolgok. A Polgárjogi Alapítvány ügyvezetője vagyok és ez nagyon fontos nekem, így teljes az életem.
(Az író felolvassa A mutaványos című novelláját.)
K. P. J.: Annyit mondj meg nekem, hogy könnyen írsz, javítgatsz?
A. I.: Leülök, aztán megírom. Ezembe jut egy mondat, az lesz az első. Az érdekel, hogy mi lesz a vége, ezért írok én. Kíváncsi vagyok a történet végére, arra vagyok kíváncsi, hogy mi van bennem. De ha tudom, hogy mi a vége, akkor unom és évekig írom. Nagyon megtisztelő, ha valaki szereti az írásaimat, de engem a kíváncsiság vezet. Valószínűleg ezért nem tudok regényt írni, ott tudni kell a végét.