Boros Ferenc emlékezete – Nyolcvan évvel ezelőtt volt a gyantai vérengzés
Boros Ferenc 1908. április 3-án született Nagyváradon. Édesapja, édesanyja egy dél-bihari faluból, Gyantáról költözött Váradra, anyja egyetlen gyermeke születése után nem sokkal meghalt. Félárván maradt fiát az apa az evangélikus elemibe, majd a legrangosabb nagyváradi iskolába, a Premontrei Főgimnáziumba íratta be. 1923-ban a hatóság az iskolát bezáratta, átkerült a Gojdu Líceumban és ott érettségizett 1926-ban, amikor már a román nyelv ismerete volt a meghatározó feltétel. A kevesek között volt, akik átmentek a vizsgán.
Irodalom iránti érdeklődése hamar jelentkezett, diákkorában a nagyváradi Bethlen Gábor irodalmi önképzőkör elnöke volt, versei, elbeszélései, tanulmányai az Ifjú Erdély c. folyóiratban jelentek meg. Érettségi után a kolozsvári Református Teológiára iratkozott be, ahol 1930-ban tette le a lelkészi képesítési vizsgát.
A teológia elvégzése után segédlelkészként szolgált Bihar és Szatmár megyei egyházközségekben, majd 1933-ban megválasztják parókus lelkésznek a Bihar megyei Gyanta községben, ahonnan szülei is származtak.
Feleségével segédlelkész korában ismerkedett meg a Szatmár megyei Királydarócon, ahol Winkler Mária tanítónő volt. Mária a szatmárnémeti villanytelep műszaki vezetőjének volt a lánya. Apja döntésére – hogy megtanulja az állam hivatalos nyelvét – a dél-romániai Piteștin járt tanítóképzőbe, majd a kolozsvári zenekonzervatóriumot is elvégezte zongora szakon. Amikor összeházasodtak, még a zongoráját is elhozta Szatmárból a gyantai parókiába.
A fiatal lelkész Gyantán lelkesen látott neki a közösségépítésnek. A templomot újrafedette, aláfalaztatta, kijavíttatta. A falu fiataljaiból színjátszókört alapított, ottléte alatt 30 bemutatót tartottak. Az 1943-ban kényszerlakhelyre odatelepített zsidók befogadására és tisztességes elszállásolására biztatta az embereket, maga is jó példával járt elől, szállást adott egy házaspárnak a parókia nappalijában.
A második világháború végén, 1944. szeptember 24-én Leonard Mociulschi tábornok, az Észak-Erdély felé nyomuló 3. román hegyivadász hadosztály főparancsnoka, aki egy hónappal azelőtt, augusztus 23-áig még Németország és szövetségesei oldalán a szovjetek ellen harcolt, parancsot ad a Dél-Erdélyhez, tehát Romániához tartozó Gyanta község lakosainak kiirtására, a falu felégetésére, azzal az ürüggyel, hogy a falusiak fegyverrel védekeztek a román hadsereg bevonulása ellen.
A valóságban egy visszavonuló magyar honvéd csapat, amely rövid pihenőre megállt Gyantán, kisebb utóvédegységet hagyott hátra a faluban, hogy lassítsák a román hadsereg előnyomulását, majd ők is elvonultak.
A parancs végrehajtói, két tiszt és egy gépfegyveres közkatona végigjárta a falut, és utcáról, udvarokból, házakból gyűjtötte össze az embereket és vitte a falu végére és a temetőbe kivégezni. A gyújtogatást a parókián kezdték, ahol a magyar tisztek voltak elszállásolva, a lelkészt és családját halálra keresték. A benzinnel lelocsolt parókia porig ég. A gyújtogatást addig folytatták, amíg az egyik házból egy asszony azt nem kiabálta, hogy hagyják abba, mert itt románok laknak.
Boros Ferenc ezalatt egy munkatáborban raboskodik a bihari hegyekben, felesége és két gyermeke, Mária és Zoltán a falu román orvosa, dr. Pop Augustin lakásában elbújva vészeli át a gyilkolást. Az orvos a családja és a saját életét is kockáztatta ezzel, mert a kivégzések végrehajtói hozzájuk mentek be vacsorázni.
A lelkész a kishalmágyi táborból szeptember 29-én érkezett haza soványan, kimerülten, lerongyolódott ruhában, semmit nem tudott a történtekről. Családi fészek helyett a földig leégett parókia puszta falai várták. Zokogva lerogyott a ház küszöbére, azt hitte, a családja is elpusztult. Egy arra járó gyantai megkérdezte a csavargó kinézetű embert, kit keres, majd amikor megismerte, örömmel újságolta, hogy felesége és a két gyermeke él. Elvezette a lelkészt ahhoz a házhoz, ahova egy falubeli ideiglenesen befogadta a hajléktalanná vált tiszteletes asszonyt a két gyerekével.
A lelkészcsalád a parókia leégésével nincstelenné vált. Se egy bútoruk, se egy váltó ruhájuk, semmilyen berendezési tárgyuk nem maradt. Az üres, elhanyagolt kántorlakban húzták meg magukat, a falubeliek adományoztak néhány berendezési tárgyat.
Boros Ferenccel szabadon engedésekor közölték, hogy Gyanta ezután kényszerlakhelye, nem szabad elhagynia, a templomban nem szabad szolgálnia. Végül a református püspökség hivatalos közbenjárására október 29-én léphetett fel a szószékre, ahogy ő emlékezik, palást nélkül, egy tíz éves kopott kabátban. A hazatért Boros Ferenc az elégett, 1760 óta vezetett anyakönyv helyett új anyakönyvet nyitott. Abban és az első presbiteri gyűlés alkalmával a presbitériumi jegyzőkönyvben a falubeliek beszámolói alapján részletesen leírja a történteket. Ezek a szövegek dokumentálják minden kétséget kizáróan mindazt, ami Gyantán történt. Az események tényszerű rögzítéséhez mind a lelkész, mind a dokumentumot aláíró és a többi jelenlevő presbiter bátorsága, majd éveken keresztül a titoktartása kellett, hisz Gyanta az első világháború óta mindvégig román fennhatóság alatt volt, a tábornok a saját országa állampolgárai ellen rendelte el a rémtetteket. Boros Ferenc beírása az egyházi anyakönyvben:
A szeptember 24-én meggyilkoltak kedden, 26-án temettettek el, közös sírba, egyházi szertartás és nagyrészt koporsó nélkül, ahogy meggyilkoltatásuk helyéről összeszedték őket, /…/ Az ezután meghalt két egyén is egyházi szertartás nélkül szállt sírba a faluban minden lelket megszállt rémület és tanácstalanság miatt.
Az 1944. év folyamán Gyantán meghalt 32 f és 26 nő, összesen 58 személy, kik közül 41 személy a szeptember 24-i s a bevonuló román 6. és 11. hegyivadász zászlóaljak által elkövetett vérengzés áldozata. Ezek, bárha nem mindnyájan reformátusok voltak, s mint a többiek, szintén egyházi szertartás nélkül temettettek közös sírba, feljegyeztettek ezen Anyakönyvben. /…/ Ezen anyakönyv szeptember 24-én kezdődik, a gyantai vész napján, jeleképpen a romjaiból újjáéledő anyaszentegyháznak.
Az anyakönyvből kiderül, hogy még október 14-én is meghalt egy 32 éves ember, akit a
mezőn hagyott gránát roncsolt szét. És íme, a presbitériumi jegyzőkönyv szövege:
Jegyzőkönyv
Felvétetett a gyantai ref. egyház presbyteriumának 1944. december hó 29-én tartott gyűléséről. Jelen vannak Boros Ferenc lelkész elnöklete alatt Boros b. Mihály, Boros ö. János, Szabó Lajos, Boros ny. Mihály, Köteles Mihály, Lugosi István, Boros b. Lajos, Fenesi b. Lajos, Bíró k. Péter gondnok, Papp Károly h. gondnok, presbyterek.
Lelkész-elnök a gyűlés határozatképességét és törvényszerűségét megállapítva, azt megnyitja.
Tudomásul szolgál.
Az 1940. szeptember 1-i bécsi döntés Erdély északi részét Magyarországhoz csatolta, majd 1941. június 22-én megindul a Szovjetunió elleni háború, melyben Románia is részt vesz. E két esemény idézte elő híveink nagymérvű elvándorlását. Egyrészt kedvezőbb életlehetőségek nyerése céljából, másrészt a katonai és munkatábori szolgálat elől menekülve híveink kb. 1/3 része eltávozott az akkori Magyarország területére. 1944. augusztus 23-án Románia fegyverszünetet köt. Pár nap múlva lelkészt negyedmagával internálják Belényesben, 10 nap múlva 3 napi itthonlét után hetedmagával újra elhurcolják s csak szeptember 27-én térhet haza az Arad megyei Kishalmágyról, ahová a többi hat gyantai s 84 Bihar megyei magyar lelkésszel, tanítóval s világi emberekkel gyalog hajtotta a rendőrség s ahol őket állatias körülmények között tartották.
Ez idő alatt, szeptember hó 14-én a magyar honvédség csapatai betörtek s a román csapatokat üldözve e napon Gyantára értek. Tíz napig volt a magyar csapatok megszállása alatt a község. E csapatok a Vaskóh környéki Lunca-ig elérve szemben találták magukat a szovjet hadsereg hatalmas részeivel s kénytelenek voltak visszavonulni. Szeptember hó 24-én vasárnap a honvédcsapatok utóvédje egy századnyi erővel elhelyezkedett a község utcáin s néhány óráig fenntartotta a nyomukba törő román 3. hegyivadász hadosztályt. Délután 4 órára visszavonultak s a falura törő román hadsereg a békés lakosságon töltötte bosszúját. Legyilkoltak 41 személyt, nagyrészt egyházunk híveit, embereket megvertek, asszonyokat, lányokat megbecstelenítettek, gyújtogatták a kertek alját, féktelenül raboltak, romboltak, s a környékbeli falvak román lakosságával karöltve elvitték a lakosok ingóságait, szekereit, állatait. E napon gyújtották fel ref. egyházunk lelkészi lakását, mely 1800-ban épült, tehát 140 éven át szolgált kisebb, nagyobb átalakításokkal egyházunk lelkipásztorainak otthonául. A papi lakásnak csak puszta falai roskadoznak. Elpusztult benne a lelkészi család minden ingósága. Elveszett az egyház könyv- és irattára, minden kegyszere egy darab úrasztali tányér kivételével. /…/
A szeptember 24-i gyásznap után sem szűntek meg zaklatni egyházunk híveit. Törvényes és törvénytelen eszközökkel vittek el főképpen sertéseket, szarvasmarhákat, 18-50 éves férfiakat télvíz idején gyalog hajtottak munkatáborokba, kényszermunkára. A magyar területről hazatért több száz főnyi tömeget Belényesbe, majd Temesvárra kísérték s nagy részük ma is a temesvári, aradi, lugosi börtönökben senyved. Közben a szovjet hadsereg néhány száz főnyi csapata is községünkben tartózkodott.
Templomunkban csak október 29-én kezdhette meg gyászistentiszteletek sorozatát a lelkész, palást nélkül, mert az is odaégett. A templomban is kár esett. Megrongálódott az orgona, néhány pad szétforgácsolódott, ablakok betörtek. A nagyharangot átlőtték.
/ … /
Jegyzette Boros Ferenc lelkész-elnök
Hitelesítők
Szabó Lajos
Köteles p. Mihály
A gyantai egyházközség második világháború utáni presbitériumi jegyzőkönyvének szövege 1994-ben megjelent a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Kalendáriumában. Aki elolvassa, az az írói vénájú lelkész megfogalmazásában részletes képet alkothat arról, hogyan, milyen taktikákkal igyekezett a kommunista hatalom tönkretenni nemcsak a gyantai egyházközséget, hanem általában az erdélyi egyházakat, a román ortodox egyház kivételével.
A pénzreform az egyházközség pénztárában levő összeget egyszerűen nem váltották át. Odaveszett nemcsak az egyházközség pénzügyi fedezete, hanem a parókia felépítésére a hívek adakozásából összegyűlt összeg is. Így elveszett minden remény arra, hogy valaha lesz majd egy lelkészi lakás Gyantán. Mint ismeretes, az új parókia építésére valóban csak több évtized után került sor.
A tiszteletes asszony a pénztelenségben munkalehetőség után nézett, amire Gyantán semmi esély nem volt, Nagyszalontán kapott tanítói, majd énektanári állást. A különélés, a gyerekek iskoláztatásának megoldatlansága tovább súlyosbítja a család helyzetét. Miután a kötelező terménybeszolgáltatást az egyházi földekért sikerült letudni, a jegyző egyszerűen átírta a földeket egy magasabb minőségi kategóriába, és a leadott mennyiséggel egyenlő kiegészítést írt elő, ami elvitte az egész évi termést, sőt kukoricát a szomszéd faluból kellett beszerezni.
A berendezkedő kommunista hatalom tehát előbb a beszolgáltatási kötelezettség megduplázásával sanyargatja a legyengült egyházközséget, majd újságcikkekkel, vádaskodásokkal ellehetetleníti a lelkészt. 1948-ban a nagyváradi Új Élet napilap három cikkben vádolja meg, mert a pap úgymond elvonja a falusi fiatalokat az ifjúmunkás-szövetség munkájától, és nem engedi – püspöki körlevélre hivatkozva –, hogy a Magyar Népi Szövetség az egyházhoz tartozó iskolában tartson gyűléseket. Abban az időben egy ilyen újságcikk megjelenése rendkívül súlyos hatással bírt, a sajtóban megjelent írásokat perekben hiteles tanúvallomásként, vádpontokként is elfogadták.
A faluban megalakult, akkor még demokratikusnak indult szervezeteknek a vezetői egy nyilatkozatban megvédték a lelkészt a vádak ellen, és az 1943-ban Gyantára kényszerlakhelyre összegyűjtött dél-bihari zsidóság egyik, a faluban letelepedett tagja is kiáll mellette. Berger Margit nyilatkozata Boros Ferenc megfigyelési dossziéjában maradt meg a Securitate irattárában. Leírja, hogy az 1943-ban a faluba deportált zsidóságnak Boros lelkész a rendelkezésére bocsátotta a kultúrházat és a háza is nyitva állt előttük, bátorságot merítettek tőle sanyarú sorsuk elviseléséhez. Megvédi a Új Élet vádjai ellen, és utal arra, hogy a falusiak egy része rossz néven vette, hogy a falu egyik szegény családjának a leszármazottja jött vissza Gyantára lelkésznek. Közben a körülmények romlása ellenére nem hagy fel az írással, az aradi Havi Szemlében jelennek meg novellái, versei, Túl a falon című novellája, amit még a lágerbe való elhurcolása előtt adott át, elnyerte a lap 1944. évi pályázatát. A kolozsvári Utunk, megalakulása után, szintén közli írásait.
1948-ban feleségét igen súlyos fájdalmakkal, életveszélyben, szekérrel Nagyváradra kell szállítani. A Szent József-kórházban Kende doktor perforált vakbélgyulladást, hashártyagyulladást és bélcsavarodást állapít meg, amiből akár egy is halálos lehet. A kiváló sebész megoperálja, a tiszteletes asszony öt hétig marad a kórházban és felépül. A két gyerekre ezalatt a vincés apácák vigyáztak.
A Váradon kórházban fekvő feleségével is elfoglalt lelkész közben vetőmag híján elmulasztja az őszi búzavetés megszervezését. Ezért letartóztatják és egy hétig börtönben tartják, majd pénzbüntetést kap és fogva tartása költségeit is kifizettetik vele. A háború óta egymás után ért megpróbáltatások kikezdik egészségét, súlyos idegkimerültséggel kezelik. Miután kikerül a kórházból, megpróbál az egyházkerületben más parókiát megpályázni, de sikertelenül. A püspökség is értesülhetett arról, hogy a lelkész 1935 óta a megfigyeltek között van mint irredenta. Az ok vagy ürügy nevetséges, egy anyák napi ünnepségen a színpadot díszítő különböző színű papírszalagok között volt többek között piros, fehér meg zöld is. 1949-ben lemond gyantai lelkészi állásáról. Felesége az elhunyt testvére után örökölt vagyonból Nagyváradon vásárol házat, és odaköltöznek.
Boros Ferenc tanárként, újságíróként próbál elhelyezkedni, és ismét az irodalom felé fordul. Korábbi irodalmi sikerei és színvonalas fordításai ismeretében a szerkesztőségekben szívesen fogadják. 1950-től fordító a nagyváradi Fáklya c. napilapnál, novellái az Utunkban és külön kötetekben jelennek meg. Vásárfia című novellájával huszonhat jelentkező közül ő nyeri a lap novellapályázatát 1947-ben.
Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó rendszeresen rendelt nála prózafordításokat, például Cezar Petrescu Întunecare és Apostol c. regényeit, de egy idő után – feltehetően a titkosszolgálati megfigyeltsége hatására – elhidegül körülötte a légkör. Megkérik, hogy ne a saját nevét használja, hanem válasszon álnevet (Balogh András). Miután a Fáklyánál megszűnik az állása, korrektorként helyezkedik el a nyomdánál. A ma már kutatható titkosszolgálati dossziéjából kiderül, hogy az 1935-ben elrendelt megfigyelését hivatalosan csak halála után három évvel szüntették meg. A kézírás alapján megállapítható, hogy a királyság Singuranța nevű és a népköztársaság Securitate nevű titkosszolgálatának ugyanaz az ügynök írta a jelentéseket. A cégtáblán kívül akkor se változott semmi, akárcsak 1989 után…
Boros Ferencné, zenetanári végzettsége ellenére, Váradon csak helyettes tanítónői állást kapott, amit évről évre kellett kikönyörögni a tanfelügyelőtől. A kolozsvári magyar magán zenekonzervatóriumban szerzett diplomáját csak nyugdíjba menetele előtt néhány évvel ismerték el, és attól fogva zongorát taníthatott a Művészeti Népiskolában. Boros Ferenc 1963-ban megbetegedett, és több heti szenvedés után, június 30-án, ötvenöt éves korában elhunyt.
Az első világháború óta Romániában csak azokról az atrocitásokról lehetett olvasni, hallani, amiket háborúk idején magyar katonák követtek el a román civil lakosság ellen. A román hadsereg atrocitásairól egy szót se írtak le. A Gyantán történtekről a lelkész fia, Boros Zoltán készített filmet 1993-ban Fekete vasárnap címmel, amelyet a román közszolgálati televízió magyar adásában sugároztak, ahol akkor ő volt a főszerkesztő, majd a Magyar Televízió és a Duna Televízió is műsorra tűzte. Ez volt az első olyan dokumentumfilm, ami arra hívta fel a figyelmet, hogy a román hadsereg tisztjei is adtak parancsot emberiségellenes cselekedetekre a magyar civil lakosság ellen, és hogy a történelmi megbékélés alapja csak a tények tárgyilagos ismerete és a kölcsönös őszinteség lehet.
Boros Ferenc lelkész nemcsak az egyházközség hivatalos irataiba jegyezte le a történteket, hanem versben is megfogalmazta a borzalmat, amit Gyanta lakossága 1944. szeptember 24-én átélt:
Ők már tudják
Fekete Kőrös*
Bánatot köröz,
Habjait csendbe
Hinti szívemre.
Partjain fűzek
Titkot betűznek,
Mert tükre alatt
Titkos vonalak,
Viharok, felhők,
Orkánok, szellők
Habjára írják
Törvényük nyitját.
Embernek titok,
Borzalom, mit ott
Ír idők vére
Csöndes vizére.
Hajlott karú fák,
Ők már megtudták.
Jaj, azért retten
Arcuk meredten,
Jaj, azért némák,
Mert elolvasták!
És amit tudnak,
Attól arcuknak
Húsa lemállik
Torokig, állig,
S csurgó hab mögül
Borzongva vetül
Águk ívére
A tudás réme.
Karjuk kinyújtják,
Hogy meg ne tudják
Kik arra járnak
Titkát az árnak.
Nehogy megértsék,
Mert vesztő kétség
Lábuk leverné
Parti fák mellé.
Titkoknak tükre
Riadt szemükre
Révülne gyászba
S rettegve, fázva
Jajveszékelnének …
Tompult gyászének
Didergő dalát
Rínák, mint a fák,
Sorsot sejtő fák,
Kőrös parti fák.
* A negyvenes években és később is sokáig a „Fekete Kőrös” írásmód felelt meg a hivatalos helyesírásnak. Amúgy Gyantán a helybéliek így mondták: Körözs.
Boros Ferenc költészetében tetten érhetők a megélt élmények, megpróbáltatások visszhangjai. A fiatalember önmagát kereső vágyakozása „…Amint akarod. Csak tudjam: / Elbújt életem mire vár. / Ne legyen teremtőmmé szád: / Óh ejtsd ki már, óh, mondj ki már!” (Szál pallón); a Nagyváradon fiatalkorában átélt impériumváltás élménye, a menni vagy maradni kínzó dilemmája: „Várunk. Falatunk hóból s jégből vájjuk. / Inunk ereje napról napra fogy. / S tavaszt álmodva csak biztatjuk egymást. / Daru-pajtás, kibírjuk valahogy” (A darvak útja).
Amikor reménykedett vagy valami nagyon fájt, amikor elmondott, hirdetett volna valamit, de nem a szószékről, és nem volt hol, olyankor ült le verset írni. A saját és kisebb vagy nagyobb közösségének (család, nemzet) élete, drámái visszhangoznak soraiban. Legyen már világosság az emberek szívében, agyában! „»Segítség!« Velük kiáltom: Segítség, bátyám, Nap! / Jöjj, villanjunk szemébe a homálynak! (…) Kitárult ablakon át áradjunk a földre, / s kinek nem kell fény, / legyen vak mindörökre” (Fény – függöny mögött). Jöjjön el végre – a béke! „Sikoltva zsolozsmázzák ők, / Az óvóhelyen reszketők. / Kiket ágyukból kiűzött / Bőgő, üvöltő gőztülök. / Kiknek már anyatej se jut, / Anyjuk az éjbe űzve fut / Apjuk keze fegyvert markol, / Vagy tán már elnyúlt valahol” (…) Viaszlelkükbe vág a tű, / S nyomán lángol a négy betű.” (Lavina – zsoltár). Az őt és családját ért kataklizma a hirtelen támadt özönvíz vízióját kelti benne: „És egyszer – átok, borzalom – megrúgtak / Tán valahol egy ócska meteort (…) Zuhogtak vad kövek, kemények, rútak, / A tóra hullnak s a tó felsikolt! (…) Az ár lecsurgott. Karsztos, sziklás árkok / Kuszált sorát vágta orcám ívén” (Özönvíz). A valóság soha közvetlenül, mindig csak szimbólumokban, képzettársításokban, szóképekkel tűnik elő. Kínozza a rosszra fordult családi, közösségi lét és a semmi jóval nem kecsegtető, kikerülhetetlen közeljövő: „Szöges talphoz dörgölődzött, / S kopasszá lett hitvány bőröd. / Vasajtókat kapargálod, / Karom nélkül maradt lábod. / Kosarat húznak a szádra, / Eljött a dér a kutyára”. A halálmotívum is kísérti: „Álmodva harcolok száz bajjal, / S álmodva utam megtalálom / Hozzád, Halál, te legszebb álom.”
Novellái szociális érzékenységről tanúskodnak, témái között gyakran szerepel a szegények, gazdagok világának az ellentétpárja (Nagymosás, Túl a falon), a háború abszurditása (Vásárfia), nemzetiségi, etnikai hovatartozás alapján való értelmetlen diszkrimináció (Vita az ököllel), hősei szegény sorsból önerőből egy lépéssel feljebb jutott kisemberek, akikben még él a megaláztatások, nélkülözések emléke és nehezen találják a helyüket a kasztokra oszlott társadalomban.
Stílusának egyéni, gazdag szókincs, finom fogalom-árnyalatok a jellemzői. A cselekmény sokszor kizárólag lélektani, legfeljebb néhány emlékfoszlánnyal, máskor a lélektani és a jelen idejű történés ötvözete. Megjelenik a gyermeki mese- és álomvilág és a rideg valóság közötti feszültség. Lehetséges, hogy a saját szegénysorsú diákéletének visszhangjai ezek a hangsúlyok.
Az Utunk korai szakaszában elfogadták és értékelték, sőt díjazták ezt a fogalmazási módot, de később levélben kérték az írót, hogy a párt által meghirdetett irányelveket betartva a nép nyelvéhez közelebb álló, egyszerűbb stílust használjon alkotásaiban. Ennek nehezen tudott eleget tenni. Boros Ferenc írót, költőt, műfordítót azon kívül, hogy említik a lexikonok, elfelejtette az irodalmi közvélemény és a jelenkori irodalmi élet. Én magam is adósa vagyok, hisz munkáit, a fennmaradt kéziratokat is, én örököltem. Ez az írás abban a reményben született, hogy hátha van még idő adósságom lerovására.
Összeállította: Boros Zoltán
Boros Ferenc művei
Kiadványok és kéziratok, amik a tűztől megmenekültek, vagy későbbiek.
Novella
Túl a falon (Havi Szemle, Arad, 1944. augusztus), Vásárfia (Utunk, Kolozsvár, 1947. március 15., 26 elbeszélő válogatott novellája, Állami Könyvkiadó, Bukarest, 1949), Nagymosás (Utunk, Kolozsvár, 1948. január 10.).
Kéziratban: Itthon, Vita az ököllel, Bombatéma, Az utolsó cseléd, Az első nap, Utolsó jelenés.
Regény
A fekete rozsda (kéziratban)
Színmű
Az én vérem, Két élet, Családi fészek, Tréfa (kéziratban)
Esszé, tanulmány
A kupolafestő nyomában. Johann Schöpf festőművész nagyváradi évei (Utunk, Kolozsvár, 1969. február 7, 14, 28).
A nagyváradi Fáklya napilap részére: Szacsvay Imre, Hitelesség és realizmus, Levél emberi dolgokról, Arany János, a zeneköltő, Mihail Eminescu, Kultúrtörténeti barangolás a barokk Nagyváradon (1952), Adalékok a nagyváradi református egyház történetéhez (kéziratban).
Műfordítás
Cezar Petrescu: Sötét évek (Întunecare). Állami irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1957, Második kiadás 1964.
Cezar Petrescu: Az apostol (Apostol). Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1959.
Ion A. Basarabescu: Hajtányon (Pe drezină), Amíg folyik a szertartás (Cît ține liturghia), Otthon (Acasă), Slatina felé (Spre Slatina). A román irodalom kis tükre, III. kötet. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1963.
- I. Ștefănescu: A forró kamra (Camera fierbinte).A nagyváradi Állami Színház részére.
Ion Istrati: Jó úton (Bucurie). Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1952 (Balogh András néven).
Ion Ghica: Hajdani erkölcsök (Scrieri alese). Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1963.
Versek a Havi Szemlében, az Utunkban és kéziratban.
Források
Romániai magyar irodalmi lexikon: Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés I. (A–F). Bukarest, Kriterion, 1981.
A román irodalom kis tükre. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1963.
A gyantai református egyházközség történelmi múltjából. Református kalendárium, 1994. 73–109 o.
Köteles Pál: Diagnózis. A Magyarság – európaiság c. kötetben. Magvető könyvkiadó, Budapest, 1993.
Huszonhat elbeszélő válogatott novellája. Állami Könyvkiadó, Bukarest, 1949.
Havi Szemle, II. évfolyam, 8. szám, 1944 augusztus.
Az ártalmatlan, de tűrhetetlen ellenségek. Új Élet, Nagyvárad, 1948/38, 42, 44.
Köteles Pál: Hotel Kárpátia. Tényregény a gyantai vérengzésről. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989.
Fekete vasárnap. Dokumentumfilm, rendező Boros Zoltán, 1993.
Nyitókép: Boros Ferenc és családja a gyantai főutcán
Galériabeli első fotó: Érettségibizonyítvány-kép
