Bikaviadal
Haik futni indul. Miután kimegy a kapun, fekete folt marad a benti oldalon. Nemez nem hiszi el, hogy nem mehet ő is. Haik a fiunkat, Milánt kérdi, nyáron megy-e vele Csehországba maratoni futásra. Kutyát nem visz magával, hogy a tempóra és magára koncentrálhasson. Amíg távol van, Nemez végig a kapu előtt várja.
Visszatérve Haik egyenesen beront a házba. Fújtat, mint bika az arénában. Erős a futástól, bemelegedett, tele energiával. Minden baj, amit csinálok, vagy csináltam valaha. Amit nem, az még nagyobb baj. Ma reggel hirtelen mindent lát, és nem tetszik neki. A gyerekekkel nem törődöm, a háztartást nem én vezetem, soha semmi nincs rendben, hány nőt hozzunk még ide, hogy elvégezzék, ami egyedül az én dolgom.
Ügyesen elengedem magam mellett egy centiméterrel. Egyre bőszül. Amikor levegőt vesz, mondom:
– Még ma indulok, és beadom a válókeresetet.
Három évvel ezelőtt megtörtént már. Végigszenvedtük a nyarat egymás mellett, végül nem jelentünk meg a tárgyaláson. Akkor rosszul időzítettem. Talán így van kitalálva, négy-öt hónap alatt az ember elveszíti a lendületét és az ügyvédi előleget. Egy éven keresztül küldte a bíróság a papírt, hogy várnak szeretettel, a dossziénk él. Ismerem a járást, nem probléma. Már egy évvel az esküvőnk után is válni akartam Haiktól. Harmadik az isten igaza.
Tünde sírva fakad veszekedés közben. Haik eltakarítja, föl az emeletre. Visszajön a konyhába és mondja tovább, mi mindent nem csinálok jól, és hogy minden az övé, amit az elmúlt két évben vásároltam. A nyomtató is, úgy nyúljak hozzá. Elképedve nézek rá.
Az első szünetben Tünde után megyek, megnézem, mi van vele. Ül az ágyán, a fal felé fordulva, arcát két párna közé fúrja. Milán lassan tér magához, ébredezik, még csak most ül fel a sátorban, ahol eddig aludt. Haik felrobog megint, közben dühöng, hogy mindennek én vagyok az oka. Lejövök a cigimért. Amikor felérek, Haik lerobog, döng alatta a lépcső.
Magamhoz édesgetem Tündét.
– Gyere, most megmutatom, hogyan működik az elektromos cigarettám. Fújjak neked karikákat?
Mosolyog, persze, hogy igen.
– Miután tátá elmegy, jó?
Bólogat. De nincs szerencsénk. Haik még a házban van, hall minket. Felrobog megint: „Micsodaaa?!” Tündével letelepszünk Milán matracára, ahonnan teljes kilátás nyílik a kapura és a parkolóra. A lányom nem sürget. Milán mezítláb, pizsamában magyaráz a két szoba közti folyosón valami játékot az apjának, aki viszont minden idegszálával minket, lányokat figyel.
Fújok Tündének karikát. Szereti elkapni, szétrombolni őket. Milán kilép a műanyag játékvilágából, mellénk telepszik.
– Na szép! Ez a mai lecke? – kérdi Haik gúnyosan.
Mármint, hogy cigaretta meg füst meg karikák. Majd hangot vált és kérdi, ma tanulunk-e.
– Milyen nap van ma? – kérdem.
– Péntek.
– Nem. Ma sem tanulunk még – mondom. – A gyerekek köhögnek, Tünde betegebb, mint tegnap.
Milánnak már szóltam egy ideje, húzzon zoknit, öltözzön fel. Átmegy a másik szobába levetkőzni, hogy a pizsamáját este megtalálja a sátorban. Ezt az egyet jól csinálja, csak nagyon lassan. Az emeleten hűvös van reggel. Alul pizsama, felül semmiben jön közénk, a szobájába. Ruhái, amiket fel kellene vennie, a matrac mellett hevernek, amin ülünk.
– Öltözz fel, kérlek.
Leül a matrac sarkára, tüntetőleg, háttal. Ő is akarja látni a karikákat.
– Előbb öltözz fel, kérlek. Addig Tündének sem fújok.
Ő is akarja látni a karikákat, nyafog.
– Addig nem, amíg fel nem öltözöl! – mondom határozottan.
Ismerős. Hozzá már nincs türelmem, Haik reggeli műsora kimerít. Nem vagyok pszichológus, aki soha nem kiabál a gyerekére. Nyomom a hangsúlyt, minden következő mondat erősebb. Figyelmeztetem, így nem ér el semmit, csak azt, hogy Tünde várja a karikákat. Lehajol egy legós dobozért. Ül, csóré hátát felénk fordítva még mindig. Kezdi mondani a legót, mint apjának az imént. Mondom, hogy nem érdekel. Ha őt hallgatom ahelyett, hogy öltözne, egyre betegebb lesz. A józan érv hat rá a legkevésbé. Fogom Tündét, aki ma reggel nem tud járni, annyira fáj a lába. A hátamon viszem.
– Mi megyünk le karikákat fújni.
– Várjatok meg engem is!
– Megvárunk. De felöltözve gyere le.
Ennünk kellene, de se kedv, se étvágy, se reggeli. Haik végül kivágtat a Subarujával a kapun.
A gyerekek elterülnek. Tünde a kanapén, Milán a kályha előtt a padlón. Emőkének át kell lépkednie főzés közben. Tünde egész délelőtt vonszolódik, félig nyitott szemmel, mint egy zombi. Mondom, induljon, feküdjön le. Rég nem alszanak napközben, de most fogja a plüssét és bújik az ágyamba csak úgy, ebéd előtt. A helyemre fekszik. Nem telik el öt perc, a házvezetőnő jelzi, hogy alszik.
Túléltük a viadalt. Tündének és nekem jut egy-egy fül a bikából. Milán kivételesen nagyon várja haza az apját. Hiába, na, a fiúk mások.
Délelőtt megáll a Subaru a ház előtt. Beszalad. A kaput nyitva hagyja, a kutya indul. Mire az első ajtóhoz érek, hogy kiáltsak, látja Nemezt szembejönni, visszafut, becsukja a kaput. A házba nem néz be. A kicsi házból elvesz valamit, ott lakik. Az is lehet, jött ellenőrizni, itthon van-e az autóm vagy elmentem a városba válni.
– Futóbolond – mondom hangosan.
– Ki a futóbolond? – kérdi Milán.
Tetszik neki az új szó.
– Tátá. De csak, mert nincs kedvem kutyák után szaladgálni most – magyarázom magam.
Bólintanak, hogy rendben. Dolgozhatok végre. Tünde kérdi, én ugye nem hagyom el őket soha. Felém fordul, várja, hallani akarja a választ.
Este Haikot hívom telefonon, hogy mennék Almásra hétvégén. Gyerekek nélkül, ha lehet. Ha nem, akkor viszem őket is. Másnap délutántól vasárnap estig itthon tud maradni velük, válaszolja. Az jó. Vasárnap estig haza sem jövök.