Beszélgetések Tüzes Bálint Életfaárnyékában

Néha várom és remélem, hogy egyszer megcsörren a telefonom és Tüzes Bálint szól bele: „Szia, pirinyó. Diktálok egy verset.” Merthogy nemegyszer előfordult, hogy telefonon diktálta le nekem vagy valamelyik újságíró kollégának némelyik frissiben írt versét, publicisztikáját. És soha el nem mulasztotta megkérdezni: „Mikor látogatsz meg?” Tüzes Bálint nagyváradi költő, újságíró, tanár a Körös-parti város jellegzetes figurája volt. Sokszor találkoztunk a szerkesztőségben, beszélgettünk egy-egy pohár konyak vagy csésze kávé mellett valamelyik kocsmában, vagy az otthonában, könyvekkel és festményekkel körülölelt szobájában. Maga köré gyűjtötte a barátokat. Szerette a társaságot, a közösségi életet. 2014. június 8-án volt halálának első évfordulója. Rá emlékezve beszélgettünk néhány baráttal, jó ismerőssel. Testvéröccse levélben válaszolt megkeresésemre, s ebből egyebek mellett megtudhattuk: készül a bátyjáról szóló könyv. Mindenki őriz valamilyen emlékképet Bálintról. A teljesség igénye nélkül idézzük föl emlékét. Amint említettem, sokszor találkoztunk, ám nem elégszer…

Tüzes Bálint 1951. december 11-én született Nagyváradon. Kolozsvárott a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán szerzett diplomát. Az egyetem elvégzése után szülővárosában tanított különféle iskolákban magyar nyelvet és irodalmat. Másodszakát, a franciát is oktatta néhány esztendeig. 1990 után rendszeresen publikált az egyházi sajtóban (Vasárnap; Keresztény Szó) és napilapokban, folyóiratokban. 2001-ben jelent meg a nagyváradi Europrint Kiadó gondozásában Életfaárnyék című (elsőnek és utolsónak szánt) verseskötete, melynek borítótervét és grafikáját Holló Barna képzőművész készítette. Tüzes Bálint úgy vélte, az 50. életéve betöltésekor, a harmadik évezred első esztendejében megjelent kötet 33 versébe mindent sikerült belesűrítenie arról, ami számára lényeges volt. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy abbahagyta az írást. Ihletnek nem maradt híján, továbbra is rendszersen írt lírát és publicisztikát. Ezután lett a Reggeli Újság napilap külső munkatársa. Forrongó századelő című kötete, mely Tóth János muzeológussal a Holnap korszakával foglalkozó beszélgetéseit tartalmazza (erről majd később bővebben szólunk – szerk. megj.), 2006-ban jelent meg, ugyancsak az Europrint gondozásában. A könyvben található írások – igazi irodalomtörténeti különlegességek – eredetileg a Reggeli Újságban jelentek meg, a sorozat címe ez volt: Egy csésze kávé Tóth Jánossal a Müllerájban.

2012. augusztus 17-én tett magyar állampolgári esküt Borsodszentgyörgyön. „Boldog vagyok” – ezek voltak Bálint első szavai az esküt követően. S azt is hozzáfűzte: „Az eskü akkor igazán eskü, ha közösségben mondja az ember” – tudtuk meg a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kiadvány, a Kulcs magazin tudósításából. Azért is választott szentmisét az ünnepség keretéül, mert a hívek közössége az ő közössége is. Esze ágában sem volt másutt élni, a szülőföldjén akart maradni, ám elhatározta: csak azért is megszerzi a magyar állampolgársághoz szükséges papírokat, s ez sikerült is. Borsodszentgyörgyöt pedig azért választotta az állampolgári eskütétel színhelyéül, mert jó barátságban volt a község polgármesterével, Németh Gyulával. A településen korábban bemutatták az Életfaárnyékot. Kedvesen fogadták, érdeklődtek irodalmi tevékenysége iránt, és megtetszett neki az észak-borsodi falucska.

Tüzes Bálint 2013. június 8-án örök álomra hunyta szemét. Fájó hirtelenséggel érkezett a megdöbbentő halálhír. A gyászmisét a nagyváradi premontrei templomban tartották. Szamosújváron helyezték örök nyugalomra, hogy rátaláljon az „árvalányhajas béke” (ahogyan ő fogalmazott Dsida című versében).

Midőn elkezdtem foglalkozni az emlékező-emlékeztető írással, az interjúk készítésével, levelet írtam Tüzes Péternek, Tüzes Bálint Svájcban élő öccsének. Örömömre hamar kaptam választ villanypostán. Íme: „Valóban könyvet írok – és részben íratok – Bálintról. Decemberre szeretném megjelentetni az Europrint Kiadó gondozásában. Egyelőre a határidő legfőbb akadálya én magam vagyok, mert alig a felét írtam meg annak, amit május végéig meg szerettem volna írni. Ha tovább csúszom, akkor legfeljebb két hónappal később jelenik meg, mondjuk, Bálint-napra. De igyekszem.

Rokonokat, barátokat, ismerősöket kértem meg, hogy ha kedvük, idejük engedi, írjanak Bálintról. Az én alapszövetemre viszi majd fel Wagner Csilla szerkesztő a beérkezett anyagot.

Kérdezi, hogy mi a célom a könyvvel. Ezzel elgondolkoztatott, mert eddig nem gondoltam arra, hogy a könyv megírásával valamilyen célom lenne. Oka az van, de célja?

Hogy Tüzes Bálint milyen költő volt, azt talán az unokánk/dédunokánk fogja tudni úgy ötven év múlva. Húsz év múlva már arra sem emlékszik senki, hogy milyen tanár volt. És végül: vajon újságírói berkekben hány évig szokták emlegetni az eltávozott kollégát?

Ma még mindenki, akivel bármiféle kapcsolatba került, emlékszik Tüzes Bálintra. Mindenki ismeri, tudja, milyen volt. Valóban? Bálint annyi párhuzamos síkban élt, még a legjobb barátai is csak életének egy-egy szeletét, mozgásterének egy-egy síkját ismerhették. Ki volt hát Tüzes Bálint és miért lett ’tüzesbálinttá’? Miért látszott olyannak, amilyennek engedte vagy akarta magát láttatni? Elhatároztam, hogy elmesélem azt a hatvanegy és fél évet, ami neki adatott, hátha mást is közelebb vihetek Bálinthoz. Látja, most ahogy eddig jutottam, rájöttem, ez így célnak éppen elegendő.”

Holló Barna képzőművésznek és famíliájának régi családi barátja volt Tüzes Bálint. Az Életfaárnyék című kötetet Holló Barna illusztrálta, ugyanő készítette el a Forrongó századelő című könyv borítótervét is. A képzőművész ekként mesélt Bálintról:

„A vele való összeismerkedésem ’75-re, ’76-ra vezethető vissza; akkortájt történt, hogy véglegesen váradivá lettem. A feleségem révén ismertem meg őt, ugyanis évfolyamtársak voltak a volt 2-es Számú Líceumban. Még néhány Ady körön is találkoztunk. Néha meglátogatott minket Bálint, örült, ha egykori évfolyamtársaival találkozhat. Elsütött egy-egy poént, a feleségem, Gabi édesanyjával is tréfálkozott. Bálint családi barát lett. Több szállal is kötődött hozzánk. Érdekességképp megemlíthető az is, hogy Bálint fia, Dávid épp velem egy napon született. Bálint felkért, hogy legyünk mi a fia keresztszülei. Nem volt protokolláris a kapcsolatunk. Nagyon őszintén, nyersen odavágtunk egymásnak, ha valami nem tetszett. Szavait mindig átfűtötte az emberi kapcsolatokra való odafigyelés. Betegségsorozatának is betudható, hogy annyira kereste állandóan az emberi kapcsolatokat, barátságokat. Bálint szeretett úgymond rendezői szerepet vállalni. Úgy érezte jól magát, ha szervezkedik. Többször előfordult, hogy említést tettem valamiről, elhangzott egy ötlet, és Bálintnak már ott is volt a telefon a fülén, felhívott valakit, hogy miként lehetne megvalósítani az adott elképzelést. Összehozta egymással az embereket. Voltak állandó sakk- és beszélgetőpartnerei is. Körülvette magát emberekkel. Őrizte is a barátságokat. Kovászember volt a társaságban. Ebben a rohanó világban oázisként hatott a vele való barátság. Bálintnál kicsit megállt az idő. Tőlem meg is kérdezte nemegyszer, hogy akkor most jelen vagyok lélekben is? Amikor Félixfürdőn volt rehabilitációs gyógykezelésen, oda is hívott, hogy látogassam meg. Valamiféle erőszakosság megvolt benne. Ha egyszer valamit a fejébe vett, nem nyugodott addig, amíg nem érte el. Sokszor csupán egy pókhálószerű fal található a lehetséges és a lehetetlen között. Néha belegabalyodunk ebbe a pókhálóba, ám ha valaki rászánja magát, sok mindent meg tud oldani. Bálint nagyon igényelte, hogy amíg él, addig legyen ott mellette egy-egy barátja, addig legyen jelen. Igen, a jelenlét minden vonzatára igényt tartott. Hogy lásson, hogy kezet fogjon. Nemegyszer mondta nekem a telefonba: »Látni akarlak, meg akarok osztani veled egy gondolatot.«

Édesapja szamosújvári, édesanyja háromszéki származású volt. Örmény (apai részről) és székely keverék. Édesanyját még ismerhettem, igazi tekintetes asszony volt. Úri család. Nem volt könnyű két gyermeküknek, hogy felzárkózzanak a szülőkhöz. Mindkét fiú, Bálint is, Péter is erős, kemény egyéniség lett. Bálint tudása, műveltsége magával ragadó.

Megkért, hogy illusztráljam Életfaárnyék című verseskötetét. Elvont képi megfogalmazás illett az ő verseihez. Tömören, epigrammaszerűen fogalmazta meg a lényeget, a dolgok esszenciáját. Amikor így ír valaki, olyankor fogja az ember kezét az Isten… Készült tehát a verseskönyve. Adott egy kefelevonatot, s időnként kérdezte, elolvastam-e a verseket. Az illusztrációk kapcsán megejtett egyeztetések mindig az egyik váradi pizzériában történtek. Utólag jöttem rá: fontos volt, hogy egy kiragadott térben találkozzunk, ne legyen semmilyen zavaró tényező. Ha valamelyikünk otthonában vagyunk, akkor meg kell nézni, fő-e a kávé, vagy netán csenget a postás, a villanyszámlás. A pizzériában nyugodtan beszélgethettünk, eszmét cserélhettünk. Bálint megadta az alkotás szentségét. Ezt nem lehet elbagatellizálni. Kölcsönösen építő jellegű megbeszélések voltak. Nem vagyok eléggé jártas az irodalom technikai örvényeiben, ám Bálint verseiben ráéreztem a zenei nyelvben is használatos harmónia és diszharmónia közötti viszonyokra és a hangulatváltásokra. Ő hússzor is megrágott egy-egy sort, amikor a mondandóját még ki akarta egészíteni, fűszeresebbé tenni. Verseit semmiképpen sem akartam realisztikus, szájbarágós módon megközelíteni, ábrázolni. Bálint gyönyörű szóképeket használt. Például amikor Pehelysors című versében a hó szüzességéről, tisztaságáról, majd pocsolyává, tócsává való átalakulásáról írt, nem volt pesszimista vagy provokáló, gyönyörűen megfogalmazta ezt az átváltozást. Elegendőnek bizonyult pár ponttal illusztrálnom ezt a verset. Az Utószó című ötsorosában azon töprengett, mit hagy az ember maga után, és megjelenik egy pengeélű, feszülő híd képe: »a győzd le – győzd meg között / gyémánthíd feszül / alatta mélység / középen Isten / és te egyedül” – ekként szól a költemény. Ehhez a H betűt jelenítettem meg úgy, mint ahogyan az örmény ábécében található, villámszerűen.

A Forrongó századelő című könyv esetében elmondható: zsurnalisztikai szempontból akart bizonyítani. Hogy ne csupán száraz beszámoló legyen, hanem felpiszkálja a leragadt információkat. Jó társra talált ebben Tóth János muzeológus személyében. Bálint beleszagolt a füstös kávézó illatába, s eltűnődött azon, vajon mi mindenre gondolhatott Ady Endre. A történetekhez pedig adta saját írói vénáját. A borítótervvel kapcsolatban más elképzelésem volt, Ady kettősségét akartam megjeleníteni, a jó és a rossz összefonódását. Aztán a kiadónál úgy vélték, nem biztos, hogy ezt megértenék. Így lett egy más kompozíció a hangulati háttér kedvéért, egy montázs a könyvben szereplő személyek arcképeivel.

Hogy miként jutott el Bálint Borsodszentgyörgyre, ahol a későbbiekben az állampolgársági esküt letette? Volt könyvbemutatója Budapesten, az Agria folyóirat szerkesztői pedig Egerbe is meghívták irodalmi estre. Szó esett Fehér Dezsőről. A Nagyváradi Napló alapító főszerkesztője, ugyebár, Borsodszentgyörgyön született. A település közel van Egerhez, így aztán kapóra jött Bálintnak, hogy elutazzon oda, Fehér Dezső nyomában. Összebarátkozott a borsodszentgyörgyi polgármesterrel és feleségével, ők is eljöttek Váradra, könyvbemutatót is szerveztek Bálintnak a településen. Bálintnak vesszőparipája lett az, hogy Borsodszentgyörgyön szervezzünk képzőművészeti alkotótábort, a polgármester is örvendett volna, végül ez csak nem jött össze. Csodálkoztak, miért bonyolítom túl a dolgot. Úgy gondolom, meg kell érjen öt évet egy alkotótábor ahhoz, hogy maradjon valami igazi nyoma. Szkeptikusságom abból fakad, hogy úgy érzem: előbb el kell szabadulni az itthoni kötöttségekből, kötelező programokból. Mindenesetre Borsodszentgyörgy Bálint számára több ponton is ezoterikus térré vált. Amikor mentünk az eskütételre, olykor úgy viselkedett, mint egy neveletlen gyerek, olykor meg olyan volt, mint egy földre szállt isten, a következő pillanatban meg kenyérre lehetett volna kenni. Felszabadult lehetett. Amikor otthon volt, olykor kínkeserves színházat játszott. Sokat szenvedett szegény, de nem adta fel. Türelmetlenkedett, hogy mindig jöjjön hozzá valaki látogatóba. Így tudta kivédeni azt, hogy ne essen búskomorságba, depresszióba. Megmaradt a derűje, humora, lelkiereje…

Barátságunkat a kölcsönös odafigyelés jellemezte. Főleg részéről volt meg a fölöttébb nagy figyelem. Időszűke miatt jó néhányszor megvárakoztattam. Mindig türelmesen várt. Halála előtt csaknem egy héttel, egy vasárnapon ebédre mentem hozzá, s még egy-két jó barát volt jelen. Olyannyira szertartásos volt Bálint, mintha érezte volna, mintha búcsúzna…

Megbízhatósága örök nyomot hagyott bennem. Ami a lényeg: az emberi kapcsolatoknak a minőségi oldalról való megközelítése. Mindig tervezett Isten mellett inaskodó főrendezőként, a társaság kulcsfigurájaként. Ez még mindmáig rezonál.”

Tóth János muzeológus, aki 1969-ben lett a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum igazgatója, s 2014 márciusában vonult nyugalomba, régi jó barátja Tüzes Bálintnak. Kettejük barátságából, disputáiból, együttműködéséből egy könyv is született, mégpedig a már említett Forrongó századelő. A Várad folyóirat szerkesztőségében kérésemre Tóth János fölelevenítette néhány emlékét:

„Negyedszázados ismeretség a miénk, amely barátsággá mélyült. A hetvenes évek vége felé, vagy a nyolcvanas évek elején ismertem meg őt. A szépreményű Ady Endre Irodalmi Körben ő is szerepelt, közreműködött. Feltűnt, hogy nagyon aktív. Mindig beleszólt a vitákba, beszélgetésekbe. Jó néhányszor derültséget is támasztott, fölkeltette az érdeklődést hozzászólásával. Megvolt benne a fiatalos kurázsi, mindig megmondta a véleményét, azt is kockáztatva ezzel, hogy esetleg megmosolyogják. Összebarátkoztunk, s Bálint szinte hetente kezdeményezte, hogy találkozzunk. Egyre többet járt be hozzám a múzeumba. Figyelmeztetett: szilveszter és újév után az első belépőjegy az övé kell legyen. Egy évre előre megvette a belépőket, ehhez mindig ragaszkodott.

Ismertem mindkét volt feleségét. Sajnos egyik házassága sem volt eléggé sikeres, boldog. Ám a fiára, Dávidra igazán büszke lehetett.

Gyakran látogattam meg Bálintot a lakásán is. Állandóan telefonált utánam: »Gyere már! Mikor jössz?« Bálintnak nagy szenvedélye volt a játék, a sakk, a táblé. Ezért aztán a játék lett találkozásaink egyik főmotivációja. Sakkban mindig kenterbe vert. Táblézásban viszont én voltam jobb, valahogy mellém szegődött a szerencse, általában kiegyenlítettem a sakkveszteséget.

Részt vettünk a nyaranta Nagyváradon megrendezett Partiumi Írótábor eseményein is. Egy alkalommal Bálint meglepett a Tokaji Írótáborba szóló meghívóval. Az utazást is ő intézte ismerősök révén. Kitűnően éreztük magunkat. Óriási élmény volt a Tokaji Írótábor.

Bálint kialakított egy szokást: hetente legalább egyszer közös ebédre invitálta a szűkebb baráti kört. Ragaszkodott hozzá, hogy én is ott legyek. Amikor valami közbejött, s az összejövetel előtt még akadt más dolgom, Bálint többször is rám csöngetett telefonon, s kérdezte: »Mikor érkezel már?«

A sok együttlét, a rengeteg beszélgetés kiérlelte azt, hogy szakmailag is együttműködjünk. Ő roppant érdeklődő volt. Sokszor még úgymond vizsgáztatott is, amikor rákérdezett erre-arra egy-egy irodalmi témával kapcsolatban. Ha valakivel vitája volt, nemegyszer engem kért meg, legyek döntőbíró.

Tudtom nélkül megbeszélte a Reggeli Újság akkori főszerkesztőjével, Dénes Lászlóval, hogy indít egy cikksorozatot. Ez lett az Egy csésze kávé… Ha netán elmúlt egy-két hét úgy, hogy nem jelent meg cikk, hogy elmaradt a »csésze kávé«, már voltak olvasók, akik hiányolták, reklamálták ezt. Bálintnak szívügye lett ez a cikksorozat. Mindig találtunk érdekes témát. Elkezdtem mesélni. Persze mindig utánanéztem a dolgoknak, ellenőriztem az adatokat. Inkább hatszor is utánanéztem valaminek, semmint tévesen jelenjen meg. Hetente összegyűlt több oldalnyi anyag. Volt szó Adyról és rokonairól, barátairól, szerelmeiről, múzsáiról, lapszerkesztőkről és mecénásokról, A Holnap Társaságról és A Holnap antológiáról, sorsról és költészetről, meg még sok minden másról. Ha bizonyos témákat másképp interpretált Bálint, mint ahogy én elgondoltam, vitáztunk. Ezek a disputák is jók voltak. Ha összegezném: az összegyűjtött anyagoknak körülbelül egyharmada került be a lapba. Ha én írtam volna meg ezeket a cikkeket, valószínűleg nem lettek volna annyira frappánsak, olvasmányosak. Persze mindig kellett képanyagot is keríteni a leírtakhoz, s mindig előbányásztam valamilyen, a témához illő fotográfiát. Nem gondoltam arra, hogy mindebből könyv lesz. Azután Bálint kimásoltatta az újságkollekcióból ezeket az írásokat. Tudván előző vitáinkról, elhozta hozzám a szóban forgó cikkeket, hogy nézzem át, s ha úgy gondolom, egészítsem ki az összesűrített szöveget. Ahogy elhozta, úgy is maradt minden szöveg, mert mindig közbejött valami, s elszalasztottam az esetleges kiegészítés lehetőségét. Mindenesetre Bálint érdeme, hogy megjelent a cikksorozat, majd a könyv. Ám amikor hozta a kötet borítótervét, láttam, hogy nincs rajta feltüntetve a nevem. Ez nagyon rosszulesett nekem, össze is szólalkoztunk. Aztán később a belső borítólapon megjelent a Beszélgetések Tóth Jánossal A Holnap korszakáról alcím. Bekerültem a belső borítón lévő fülszövegbe, s az előszóban Pataki István is elmagyarázta, miről van szó, hogyan keletkezett ez a könyv. Túltettem magam a sérelmemen. Bálint letett valamit az asztalra. Nyomot hagyott maga után. Megvolt neki az az ambíciója, hogy megjelentessen egy verseskötetet. És emellett megírt egy könyvet. Sikerült neki megvalósítani az ilyen jellegű terveit. A sors utólag bizonyította: sok lehetősége, ideje már nem lett volna rá…

A barátságunk eredménye lett a cikksorozat is, meg a könyv is. Bálint kicsit engem is felrázott, motivált, piszkált. Értékelte a munkámat, tapasztalatomat, ami nyilván jólesett. Találkozásaink során élvezetes szócsaták kerekedtek. Termékeny viták voltak. Mindkét részről elhangzottak olyan érvek, amelyek elgondolkodtatták a másikat.

Amikor eltört a lába, és elég hosszú ideig nem tudott mozogni, kijárni a lakásból, még fokozottabban szüksége volt az emberek barátságára. Türelmetlenül várt. Még türelmetlenebbül ragaszkodott a társasághoz. Egy alkalommal provokatívan nekem szegezte a kérdést: »Van még neked ilyen jó barátod, mint én?«

A halála is hirtelen történt. A szokásos, Paprika vendéglőbeli baráti találkozó után szétszéledt a kompánia. Bálint mondta nekem: »Gyere még le hozzám«. Már hívta is a taxit. Délután ötig-hatig elüldögéltem nála, elbeszélgettük az időt. Másnap reggel hívnak: tudom-e, hogy Bálint meghalt. Azt hittem, én beszéltem vele utoljára. Aztán kiderült, aznap délután egy kántor barátját még áthívta az én látogatásom után. Úgy tudom, a hajnali órákban lett rosszul. Megállt a ketyegője, ahogy ő mondaná.

Summázásképp elmondhatom: aki jobban megismerte őt, rájöhetett, milyen korrekt, vagány fiú Bálint. Ritkán találkoztam olyan emberrel, aki ennyire önzetlenül, érdek nélkül tartott fönn egy baráti kapcsolatot.”

A kísérletező kedvű, alternatív színházi társulatnak, a 2002-ben megalakult Partium Színpadnak (pár éve Oberon Csőszínház) a tevékenységét is figyelemmel kísérte Tüzes Bálint. Rendszeresen járt a trupp előadásaira, némelyik produkciót többször is megnézett. Természetesen írt is az előadásokról. Nagyon jól sikerült, jól kitalált előadás volt például A kis herceg vagy A vágy villamosa. Tüzes Bálint összebarátkozott a fiatal színészekkel és a lelkes, tehetséges amatőr színjátszókkal. Beszélgetett velük a produkciókról. Rácsodálkozott dolgokra, például hogy miért cigarettázik a kis herceg rókája, elmondta véleményét a szereplőkről, a darabokról, a játékról.

Csatlós Lóránt színművészt, az Oberon Csőszínház (volt Partium Színpad) alapítóját és vezetőjét is megkerestem a kéréssel, hogy meséljen Bálintról. Beszélgetésünk idején épp javában szervezte A kovászember című emlékműsort Tüzes Bálint tiszteletére, halálának első évfordulója alkalmából (az előadást június 14-én, szombaton adták elő a Silent kávézóban).

„Amikor 1998-ban a Szigligeti Társulathoz kerültem, nem ismertem a nagyváradi közéletet. Belecsöppentem valaminek a közepébe. Roppant érdekes szereplője volt e közéletnek Tüzes Bálint. Nem viselt semmilyen státust, első látásra nem mondtam volna rá azt, hogy pedagógus, újságíró vagy költő, inkább az volt a benyomásom, hogy életművész. Jól ismert közvetlenségével kereste az én társaságomat is. Eleinte kicsit vonakodtam, s akkor tört meg a jég, amikor véletlenül találkoztunk Csíkszeredában. Én hazamentem, s azt hiszem, Bálint is hozzátartozóit látogatta meg. Összefutottunk a lépcsőházban. Aztán meg utaztam vissza Váradra vonattal. A helyjegyeink miatt egy fülkébe kerültem Bálinttal. Félretette a keresztrejtvényt, és rendkívül érdekes beszélgetést folytattunk Váradig. Megemlítettem, hogy mi volt, amikor utoljára jártam Csíkban. Mire Bálint megjegyezte: remélhetőleg nem utoljára voltál Csíkban, hanem legutóbb. Tőle tanultam ezt meg, és azóta soha nem tévesztettem el. A barátság akkor teljesedett ki, amikor nagy barátja lett a Partium Színpadnak (merthogy akkor még így hívták a társulatot). A bemutatók utáni összejöveteleket is megtisztelte jelenlétével. Beillett a fiatal társaságba a gondolkodásmódja, stílusa. Ő mindig írt rólunk egy külön cikket. Meg is vannak a régi kritikák. Mindig előjön a bűntudat, arra gondolván, hogy amikor eltörte a lábát és szobafogságra ítéltetett hosszabb időre, csak egyszer látogattam meg. Már lábadozott, amikor eljutottam hozzá. Akkor voltam nála utoljára – és itt most súlya van ennek a szónak. Örülök, hogy legalább azt az egy látogatást sikerült megvalósítani.

Persze van néhány sztorim Bálinttal kapcsolatban. Például: A Szigligeti Társulat Orfeum című produkciójában én játszottam a részeg tűzoltót. Bálint az előadás után megjegyezte: »Hogy hagyhattad ki azt a poént, hogy odaszólj nekem: mivel maga Tüzes Bálint, ezért megbüntetem?« Engedélyt kértem Tóth Tündétől, az Orfeum rendezőjétől, és végül is elsütöttem a poént az egyik előadáson – Bálint nem kis derültségére.

A Partium Színpad átkeresztelkedése után betegsége miatt el is tűnt Bálint az előadásainkról. Abban az időben, amikor Bálint látogatta az előadásainkat, még nagyon homogén volt a Partium Színpad csapata. Lelkes, összetartó és összeforrott kis társaság volt a miénk.

Két erős tanáregyéniség, Molnár Judit és Tüzes Bálint diákjai voltak azok, akik a színházba mindig felkészülve jöttek megnézni a produkciókat. Bálint tudta ösztönözni a tanítványait, zseniális volt ebben. A diákok az előadások végén jöttek a színészekhez autogramot kérni. Érdeklődő közönség volt ez a diákcsapat.

Amikor Bálint halálhírét hallottam, bűntudatot éreztem, mint amikor egy régi barátot elhanyagol az ember. Az emlékműsorral valamiképpen az adósságomat szeretném leróni. Holló Barna javaslatára A kovászember címet kapja a műsor. Verseket olvasunk fel, a Forrongó századelőből is elhangzik néhány részlet. Szívhez szóló lesz az egész, hiszen az Életfaárnyék című verseskötetben CD-melléklet is található, így hangfelvételről megszólal Bálint is. Mindenki föllelkesült, amikor fölvetődött az emlékest ötlete. A régi partium színpados aranycsapat majd’ teljes létszámban fog szerepelni, és közreműködik néhány oberonos is. Kiállítjuk Holló Barna grafikáit, a rajzokat, amelyek illusztrálják a verseskötetet. A lényeg az, hogy méltón és szeretettel gondolunk rá.”