Barkóba a köröm hátán
1. Ha tele volt a zsebem, ha nem keresett senki, drogoztam és szálltam. Sose tudtam, merre, ki és miért adott óriás szárnyakat. Ha nem került más téma, éltettem a Fradit, feltettem a netre Puskás Öcsi lábát. Idéztem Széchenyit, aztán énekeltem: Híd alatt, híd alatt, a Margit híd alatt…
– Kussoljál, te barom – dorongolt valaki -–, kisebbségben vagyunk! S ez itt nem nőnemű, ez a Szent László híd!
– Nyugodj meg, füstös, akartam mondani, jobban tudom, mint te, engem Erdély nevelt, itt lettem jegenye, itt jártam a tangót, míg a szocik húzták. Sőt, ne gondolj önteltnek, párttitkár is voltam az Élmunkás gyárban! Mi lett a vége? Egy szovjet körfűrésszel, mint Szent István a somogyi horkát, négyfelé vágtak.
– Mit akarsz már megint? – kérdezte dühösen a gyapjas fejű cigány, miközben a nyakig érő fűben bankókat nyálazott.
– Társbérlet kellene, amíg pénzhez jutok.
– Van legalább sátrad?
– Volt. Miközben szunyáltam, a részegek ellopták.
– Mennyit tudsz pengetni, ha a híd alá engedlek?
– Momentán semmit, de…
– Folytasd!
– Úgy néz ki a dolog, hogy sikerült eladni a volt nejem kuckóját!
– Ülj le, te húgyagyú – mutatott a fűre, melyen nagyon üde békanyál szundikált. Volt egy üveg rumja, adott egy fél kortyot. Kezdetnek nem volt rossz. Ám a jóra nálam rondaság dorombol. Akár egy bombázó, rendőrségi kocsi süvített felettünk.
– Miért citerázol, magyarok szégyene, azt hiszed, a belvárosi hídnál épp téged keresnek?
– Én is loptam, Gazsi – néztem a cipőmet.
– Mennyit loptál, döglégy?
– Egyelőre talán csak a házunk papírjait.
– Találtál rá vevőt? – ugrott a fekete s ráncigálni kezdett.
– Ereszd el a pólóm, csak holnap jön a dohány.
– Tudod mit, szarjankó, ide bilincsellek, hordok rád bogáncsot, nehogy a porszívó eltisztítson innen!
2. – Megint itt vagy, Téglás, és megint csúcsidőben? Miért kell foglalnod a legjobb asztalomat, ha úgy se rendelsz semmit? Vagy találtál már munkát, kezditek a szállót?
– Nyugodjál meg, Pityu – mondta a pincérnek. – Láttam egy hirdetést, kőművest keresnek!
– Az én vendégem pedig, úgy látom, hogy asztalt!
– Ne félj, nem falom fel, nyugodtan hozhatod.
– Látod azt a fickót?
– Narancssárga ingben, csokornyakkendővel? Ő is politizál, mint régebben az apád, mikor óvodába jártunk?
– Bróker lett a fiú. Ha nem röpköd külföldön, ide szokott jönni. Megkérhetlek, Téglás, hogy szóljál a gyomrodnak?
Mint Kőműves Kelemen, ha omlott a fala, szilajul fogadta, mire felkel a nap, vissza fogja rakni!
Ahogy odaért a bróker, a Pityu nevű pincér kihúzott egy széket, s az overallos embert fővállalkozónak próbálta eladni:
– Nyugodj meg, Bélus, ez a derék fickó. Kelemennek hívják, akár csak az őse, igen rendes polgár. Ha omlik a fala, éjjel is dolgozik.
– Maga is tokányt kért? – kérdezte a bróker, miután a pincér otthagyta őket. Míg a válaszra várt, rágyújtott, s bekapcsolta gyorsan lapos noteszgépét.
– Én még nem rendeltem – dünnyögte Téglás, s mint a kifogott hal, vészesen tátogott, ha finomabb illatok piszkálták az orrát.
– Igaza van, uram – nyugtatta a bróker –, egy ilyen vendéglőben nem könnyű kiszúrni a legjobb falatokat.
A kőműves bólintott, mintha azt mondaná: könnyű neked, faszi, halvány fingod sincsen, mi az én bánatom.
Miután a bróker írt egy üzenetet, bezárta a gépet, s álmatag szemével az étlapot böngészte.
– Maga levesekkel vagy húsfélékkel kezdi? Mi a véleménye, ha nyúlgerincet mondok?
A kőműves nagyot nyelt, mondj inkább farhátat, arra talán telik. Mivel az asztaltárs nem látta az arcát, elkezdett mesélni, honnan a vadhús szeretete.
– Míg élt a drága apám, vadászni jártunk egy fényes terepjárón. Bármikor érkeztünk, otthon várt az anyám. S akár egy hangos könyv, mondta a szöveget: végy két sárgarépát, vágjad jó apróra, hagymával és petrezselyem zölddel, aztán forrald lassan Egri Bikavérrel. Miután a finom fűszerekkel puhára spékelted, helyezd bele szépen a pácolt nyúlgerincet, forgassad sokáig, lassan, türelemmel. Aztán, úgy két és fél nap után…
Kelemen nagyot nyelt, s mint aki félre nyel, ugrált a gigája:
– Két és fél nap, uram? Nem lehetne kicsit gyorsabban tálalni?
3. Ha nincsen rendszerváltás, gondolta Széplaki, világhírű lennék. Alig kellett más szín, mint vörös és rózsaszín! Jöttek a diplomák, plecsnik, állami díj. Mint a szertelenek, az amnéziás palik, lógáztam a lábam, napfényben fürödtem, sohase dühöngtem, ha elzárták valahol a tusoló csapját…
Most, hogy a széljárás több irányból éri, megroggyant pindurit. Ha felhők tornyosultak kopasz feje köré, mint egy riadt egér, kidugta a kezét, szimatolt: pötyög már az áldás, hunyorog a napfény? Mivel száraz maradt, rendbe hozta magát, előszedte gyorsan vörös parókáját, piros sétabotját, s irány a belváros, ahol ismerte mindenki.
– Hová mész, Picasso – kérdezték a lányok, a türelmi zónások. – Festegetsz még aktot, dobjuk le a ruhánk?
Ha csípős volt a nyelvük, kacagva froclizták, nyelvet öltött rájuk, s folytatta az útját. Mikor észrevette néhány hajléktalan (egy csehó előtt ültek), üdvrivalgás támadt: nézzétek Picassót, hozza a galambját!
Mosollyal nyugtázta. Turkált a zsebében, s miután elővett egy bankót, fizetett egy rundot. Aztán, hogy szabaduljon tőlük, a zebra felé húzott. Ahogy váltott a lámpa, a túloldalra húzott. Szinte frontálisan egy öregbe ütközött.
– Állj, szólt rá erélyesen, kösd meg a cipődet, mert ha vált a lámpa és te dobsz egy hátast…
– Te beszélsz, vén trotty? – nevetett az öreg, és sértett büszkeséggel felkapta a fejét.
– Trottyos a nagyanyád! – dühöngött a festő, s emelte a botját. – Tudod, ki vagyok én?
– Tudom. Voltál vörös csillag, sarló és kalapács…
– Fogd be!
– Befogom, Nikoláj – nézett rá gúnyosan, s míg amaz a Miklósra és a kettős állampolgárságra próbált esküdözni, gyorsan tovább lépett.
4. Mivel a korszerűsödés étvágya felfalta a grundot, a negyed gyerekei a panelek tetején kezdtek kiskapuzni. Ahogy kicsengettek az utolsó óráról, ment az egyeztetés: hol kéne kezdeni, hol nincsen még tető, hol laknak olyanok, kik a mamut is hamunak nézik? Olykor hajba kaptak, püfölték egymást, ám ha észrevették az araszos kapitányt, szent lett a béke.
– Nézzétek, srácok, ki ugrál a padon!
– Megint nincs munkája? – kérdezte a másik.
– Maradt még kajátok?
– Kérünk tőle mesét?
Ahogy észrevette a loholó fiúkat, szólt a kutyájának, s felült a hátára, hogy nagyobbnak láthassák!
– Sziasztok, fiúkák! – nyergelte büszkén a tarka bernáthegyit. – Milyen mesét mondjak, mait vagy tegnapit, tigrisest vagy bálnást? – Közben nagyokat nyelt, dörgölte a hasát, mire a gyerekek összekacsintottak: értünk mi, kapitány, ha nincsen „üzemanyag”, nem indul a motor.
A falkavezér (nyolcvan kilós dagi) intett társainak, mire elkezdtek csattogni a táskák. Az egyikből sajtos, a másikból párizsi, a harmadikból kolbászos szendvics kandikált elő. Az araszos kapitány óriásikat nyelt, ám ahogy faltak a kutyával, simultak a ráncok. Mikor befejezték, mindketten ugrottak a padra. Csak a kutya ült le, a törpe mellette állt. Ráncolta homlokát, s mint aki nem tudja, hol tartott a tegnap, fejhangon kérdezte, kicsit álmélkodva: menjünk a tengerre vagy az óceánra? Mindenki nagy vízre, bálnákra szavazott: mesélj Moby Dickről meg a kölykeiről!
A törpe nem volt boldog, mert a fehér bálna átka sokat fogott rajta, miatta ment össze.
– Elmondanád, miért?
– Peches voltam, Cérna – mondta az egyiknek.
– Miért nem folytatod, kérdezték kórusban.
– Mikor a feldühödött bálna keresni kezdte eltűnt kicsinyeit, hazudnom kellett, mert a halászaim ügyesen befogták s feldolgozták őket. Hogy mentsem a bőrömet, mondtam a bálnának, fáztak a kölykeid, s bekopogtak hozzám. Most a kandallónál vannak, éppen melegszenek… Az óriási állat gyanakvóan figyelt. A fejemre sózott, lenyeltem a pipám. Miközben kigyulladt a sapkám, kértem, higgyen nekem. Mire haza fog érni, ott lesznek az ágyban viruló kölykei. Mi a biztosíték, kérdezte pillogva tengernyi szemével? Higgyél nekem, Moby! Esküdjek Jézusra, vagy legyek inkább törpe?