Bánatok örököse. Lenau emlékének

Vén erdők aranyló, őszi csendje
Hullatja bennem levelét,
Hallom a messzesuhanó idők
Szivemen zizzenő neszét.

Sziklabordás, roppant hegytetőkön,
Virágzó vizeken tul, nyirfák
És feketezugásu fenyvesek
Bánatomat az égre irják.

Wien… biedermeyer szalón… alkonyat,
Muzsikál egy régi zongora,
Ifjúság… álmok… Mozart… Chopin… –
Belepte rég a mesék pora.

Álom és valóság közt lengek, bus
Halottként temetetlenül,
Mig szemembe megtört szivü anyám
Befelé gördült könnye gyül.

(cím) Napszendülés után
(alcím) Grillparzer emlékének

Óriás tölgyek őrzik a csendet,
Csak egy bimbó, ha néha pattan,
Holdsütötte tóban a nádasok
Alusznak kéken, mozdulatlan.

Dombtetőn egy mandulafa ágról
Kékezüstös holdfény permetél,
Vadruca csobban a messze vizen,
Sóhajtozik a tavaszi szél.

Füzesek árnyékában fehéren
Csillognak a kanalasgémek,
Mintha köd volna, vagy lenge álom,
Beillene tündérmesének.

Talán minden létező csak mese,
Magam is mese vagyok talán,
Amit egy bus tündér mesélt el egy
Tavaszi napszendülés után.

Megkéstünk mi halk, törékeny álmok,
Más pennával irnak az idők,
Boldogtalan és rossz lett az ember,
Mert vén lett s a mesékből kinőtt.