Azonosságok és különbségek
Analogosz. Jelentése: arányos, megfelelő, hasonló. Az analóg jelenthet algoritmikus alkalmazást is, tehát módszertanilag is megközelíthető a jelentés. A görögből került át a latinba, onnan az indoeurópai nyelvekbe, meg a magyarba is. Íme tehát egy szó, amely összeköti a nyelveket, ily módon az embereket, népeket is. Összetett szó, az ana- prefixum az ismétlődésre utal, a logosz a filozófiában a kozmoszt uraló elvet, az univerzumot irányító és fejlesztő racionális törvényt, a bibliai judaizmusban Isten szavát, nyelvét, a keresztyén teológiában a Jézus Krisztusban testet öltött isteni szót, az Igét, értelmet jelenti. Ahogyan a művészetben általában, az elektrográfiában is van valami magasabb rendű, valami lényeges: értelmezésemben tehát mindaz, ami az értelemmel, tudással, intuícióval, racionalitással és irracionalitással, továbbá érzelemmel kapcsolatos, isteni eredetűnek tekinthető.
Mit jelent az elektrográfiában az analógia, mit a differencia? A kiállított művekben egyrészt kereshető a hasonlóság, ami nem is olyan egyszerű, mint első pillanatban gondolnánk. Hatvankét művész munkáját párokba rendezni nem könnyű, mégpedig azért nem, mert megközelíthető az analógiakeresés tartalmilag, a formavilág alapján, színharmóniai oldalról együtt, de külön-külön is. És el is jutunk ilyen módon a kiállításcímben szereplő másik fogalomhoz, a differenciához, ami első és általános megközelítésben eltérést, különbséget, különbözőséget jelent, de deviancia, diszkrepancia (össze nem illés, összeférhetetlenség) tartalmat is hordozhat. Utóbbi jelentéstől máris eltekinthetünk, hiszen az analógia megléte eleve kizárja a jelentős eltérést – már ha valóban van analógia. Úgy kellett tehát a kurátornak, Haász Ágnesnek párokat alkotni a képekből, hogy mind a hasonlóság, mind az eltérés megjelenjen.
Összességében a munkák zöme több olyan csoportba osztható, ahol nemcsak két, de számos munka is hasonlóságokat és különbségeket mutat fel. A magam objektívnek ható, de nagyon is szubjektív módján például alkothatok egy olyan csoportot, amelyikben a festőiség dominál, s minden más tulajdonságban kimutathatom az eltérést. Vagy nem. Lehetne egy olyan csoportot is képezni, amelyikbe a misztikus, idegenséget tartalmazó munkák tartoznának, vagy egy olyat, amelyikben erőteljesebb szerepet kapnak a fények. Csoportosíthatunk az írás vagy az íráshoz hasonló jelek alapján, de a ritmus is adhat egy ilyen szálat, vagy a geometria explicitebb jelenléte is. Vannak olyan alkotók, akiknél a poézis is fellelhető. Számításba jöhet a dekorativitás mentén való csoportosítás is, vagy hogy van-e figura a képen. Vagy hogy ki az, aki annyira sajátos, hogy nehezen fér bele valamely önkényes kategóriámba. De lehetne a szerint is, hogy konkrét vagy elvont világ jelenítődik-e meg.
Az elektrográfia számára gazdag eszköztár áll rendelkezésre, pillanatok alatt alakítható, formálható a kép, és vissza is lehet lépni a műveletekben. Rengeteg játékos lehetőséget kínál a technika és eszközrendszere, pl. a számítógép és a szoftverek. Jóval nagyobb szerepet kaphat a véletlen. A modulálás, a struktúra alakítása, a színek alkalmazásának gazdagsága, a megkomponálás módja, az algoritmus-képzés, a fénnyel való játék, a torzítás, az egymásra rétegezés, a térhatás fokozása vagy a síkban ábrázolás mind pillanatok alatt előidézhető, az elemek mozgathatók, átmásolhatók, kivághatók és beilleszthetők. Mindössze néhány példát szeretnék, mintegy véletlenszerűen kiragadni a fentiek illusztrálására, hiszen egy megnyitón képtelenség az összes munkáról szólni. Czeizel Balázs és Wrobel Péter munkája (Tisztelet Schöffer Miklósnak, illetve Varázskép) legalább három vonatkozásban mutat analógiát: mindkét mű fekete-fehér, a kéz motívumát használja fel, téglalapokra tagolja a felületet. Ám míg Wrobelnél természetes megfogalmazásban jelennek meg a kezek, és a kéztartás változik, Czeizel Balázs a modulálás eszközével alakítja, torzítja a kezet. Ugyancsak a modulációt alkalmazza Stark István (Zongoralecke) és Csízy László (Intolerancia). Eltér viszont a két munka a modulálás eszközében, a strukturális felépítésben. S bár van eltérés a színekben, a színvilág mégis közelít egymáshoz. Magén István (Mutáció és következtetés) és Detvay Jenő (Állambiztonság) esetében a gömbölyded forma és a háló mentén találjuk meg az analógiát, minden egyébben a differencia kap szerepet. Daradics Árpád (Látogató) és Ázbej Kristóf (Alien Monoliths) nemcsak a piros hangsúlyos alkalmazásával köthető egymáshoz, de a képek tartalma által is, hiszen a téma az idegen világ. Míg azonban Ázbej konstruktivista indíttatású, és geometrikus elemekből építkezik, Daradics egy természetfotót választ alapul.
Az elektrográfiai társaság kiállításain nemcsak a művészet legújabb tendenciáinak egyik szeletéről kaphatunk képet, hanem a digitális hatások rendkívüli szerteágazóságáról is. A kortárs vizuális alkotás elsősorban reflektál, s csak másodsorban ábrázol. Bár az alkotók művészi felfogása eltérő, egzisztenciális és filozófiai-intellektuális problémafelvetéseik az egyéni és a társadalmi lét legaktuálisabb kérdéseire, az egyén belső életére vonatkoznak. Ez az többek között, ami miatt nem elég a számítógépes ismeret ahhoz, hogy műalkotás jöjjön létre, ahogyan pedig sokan gondolják. Nem elég érteni a számítógépes programokhoz, téves és naiv az elképzelés, hogy bárki művész lehet az eszközök segítségével, vagy hogy ez nem is művészet. A térszemlélet és a színkompozíció, a jelalkotás és a szimbólumképzés módszerei, a tervezés és konstruálás technikái nem következnek automatikusan a programokból, ezeket továbbra is el kell sajátítani vagy ki kell tapasztalni. Régi vitába mehetnénk bele ennek kapcsán arról, hogy mi a művészet, és ki a művész. (Mindenki művész – mondta André Breton.) De nem tesszük, maradunk a ténynél: e kiállításon a Magyar Elektrográfiai Társaság sokszínű anyaga ízelítőt ad a tagok izgalmas, hihetetlenül gazdag tartalmi és formai változatossággal jellemezhető munkásságából.
(Elhangott a Magyar Elektrográfiai Társaság Analógiák és differenciák – Képpárok című kiállításának megnyitóján – MET Galéria, Budapest, 2015. február 9–27.)
