Az út vége
A professzor, akit tavaly kirúgtak az egyetemről, nemrég azt mesélte nekem, hogy azóta sem látja a stratégiát, nem látja a hosszú távú gondolkodás ívét, mely a meglepő döntés furcsa torzszülöttét világra segítette, pedig higgyem el, mondja, hogy az ő agya még mindig borotvaélesen működik, hogy a kutatások eredményei agyának bármikor kihúzható fiókjaiban továbbra is glédában állnak, de valahogy nincs ereje a polgári lakás évszázados rendszerét megbontani, nincs ereje magánlaboratórium berendezésére a dolgozószobában, pedig a kémikus anélkül fegyvertelen vadász. „Az erő a létben maradáshoz kell”, mondta, hogy megszabaduljon attól a bizonytalan, szorongató érzéstől, amit még a villamoson érzett, miközben átzötykölődött Budáról Pestre, az érzéstől, mely mozdíthatatlan súlyként nehezedett rá, mely kíméletlen erővel szögezte karját, lábát, törzsét az üléshez, mely birtokba vette szívét, tüdejét, sejtjeit. „Olyan mélyen voltam”, mondta, „hogy nem hallottam az argótól felhígított nyelv szájakból kibukó iszapját, pedig mindig viszolyogtam az ilyesmitől”.
Tanácstalanul álltam vele szemben a folyosón, nem tudtam, mit mondjak. Csak felületesen ismertem, köszönés, néha pár érdeklődő mondat és kész. Most mégis kiönti itt a szívét az öreg Salamano, gondoltam.
„Tudja, nálunk, otthon, a durva beszéd nem volt szokás”, mondta, bólogattam, s szemem végigfuttattam ráncokkal szabdalt, boltozatos homlokán. Aztán, kis hatásszünet után, visszaugrott meséjének legelejére, folytatta az elbocsáttatás történetét a tanszékvezetővel, akit még ő hívott meg diákjai közül a tanszékre, a kitüntető figyelem jeleként, akiből nélküle nem lett volna oktató, aki mehetett volna egyetem után kutatóintézeteknél házalni a beosztott vegyészi állásért. „Súlyos hiányosságai voltak, párszor el is bukott nálam”, mondta, de hát megkedvelte, mint embert, kicsit olyan volt habitusra, mint a fia, akit elvesztett még kamaszkorában. Hallgattunk. Hát igen, az érzelmeinek nem mindig parancsolhat az ember.
Odakint verni kezdte az ólomüveget az eső. A professzor az ablakra nézett, a szeme alatt megrándult egy izom. „Tehát”, mondta ismét rám emelve tekintetét, „a fiatal vegyész és a tanszék”. A fiatalember, az ő javaslatára, tanszékvezetővé emelkedett, mesélte tovább, „meglehetősen céltudatos fiú, nem kellett különösképpen biztatni”, legyintett, fokozatosan adta át neki a stafétát, s úgy gondolta, hogy pár évet még eltölt a tanszéken, befejezi egy régi munkáját, s az eredményeket publikálva, elégedetten távozik a nyugdíjas évekbe. „Nem így történt”, mondta, s elcsuklott a hangja. „A professzorok az egyetemen”, magyarázta, „nem hatvan-pár évesen mennek nyugdíjba, mint egy átlagos munkahelyen, tudja? Ez élethivatás, a kisbetűs élettől hívja el az embert, a nagybetűs Kutatáshoz, érti?”, kérdezte. Persze, értettem. Felsőbb utasításra le kellett építeni X darab embert, s az X darabnyi embermennyiséget (meg kellett tanulni az új mértékegységet) a pragmatizmus szikéje vágta ki a nagy testből, mint felesleget. A legfájóbb, hogy az ítélet szavait a féltve nevelt utód vetette oda neki. „Pedig én tanítottam eredetileg majdnem az egész tanszéket”, mondta, s nem kétséges: övé volt a legteljesebb tudás köztük. Ezt ő nem mondta, de ez, azt hiszem, világos, s nemcsak nekem.
„Legalább a feleségem élne”, sóhajtott fel, „de már ő sem nyújt vigaszt”. Az utolsó években sokat betegeskedett, mesélte, váratlan gyomorvérzés jelentkezett nála, s ő hiába hívta a mentőket, azt mondták, hogy nekik le van foglalva a kapacitásuk, és kérik, hogy hozza be kocsival, ha lehet. „De hát nekem nem volt autóm”, magyarázta, a lakás és az egyetem között élt, rokonokkal nem tartotta a kapcsolatot, a fia meg ugye halott, szóval, nem tudott mást tenni, hívott egy taxit, aztán beértek a kórházba, de ott tájékoztatták, még a portán, hogy megszűnt az ellátás az egészségügyben szükséges racionalizáció miatt, továbbküldték, majd végül a harmadik helyen már csak az exitust tudták megállapítani.
Együttérzően hallgattam, s képtelen voltam megszólalni. Az érzelmeinek nem mindig parancsolhat az ember. „Tudja”, szakadt fel belőle, „itt minden tönkremegy. Ami érték, azt eltapossák, ami logikus, azt kifordítják. A tehetségtelenség szüreteli a butaság gyümölcseit.”
Kimerülve álltunk egymással szemben: a múlt és a jelen. Nem tudtunk mit kezdeni egymással. „Látom, feltartom”, mondta reszelős hangon, hiába szóltam, hogy nem, elsietett.
Valami egészségtelen, penetráns szag kezd terjengeni ezen a helyen. Valami, ami elviselhetetlen. Hozzá a mindennapok kilátástalansága, a ránk boruló sötétség. Értettem és értem az ő a bizonytalan, szorongató érzését, engem is gyakran fojtogat. Ő, mindenesetre, nem tudott megküzdeni vele, egy hete hallottam, hogy elköltözött.