Az evés kiiktatása
A XXI. században, a magyarországi tudóstársadalom előtt, fellengzősen fogalmazva, legalább két feladat áll: az egyik: ki kell hátrálni a szakosodás zsákutcájából, el kell sajátítani a komplex gondolkodás képességét; a másik: le kell szállni az elefántcsonttoronyból, s a tudomány eddig általunk ismeretlen eredményeit felhasználva kell útmutatást adni az egyes embernek, hogy megjavítsa életét, s ezzel hozzájáruljon a mindenféle szinten nehéz helyzetben lévő országunk felemelkedéséhez. Én, követve az előző gondolatmenetet, elrugaszkodva saját szakterületemtől, egy érdekes elméletet ismertetnék, amely szerintem megéri a közfigyelmet és a megvitatást.
Tehát: nemrég olvastam egy progresszív életmód-tanácsadással foglalkozó lapban Dr. Karl-Heinz Scheisseman (1901–1965, svájci dietetikus) elméletét. Szerinte a napi háromszori étkezés megbontja az életritmust: egészségtelen. A napi kettő már sokkal kiegyensúlyozottabbá tesz. A napi egy szinte ideálisnak mondható, de a legelőnyösebb, a leginkább ajánlható, ha egyáltalán nem étkezünk. Meglepve láttam saját hipotézisem hasznosságának más oldalról való megvilágítását, hiszen nemrég tudatosan kezdtem vizsgálni a szex, az evés, a kapzsiság és az erőszak közötti kapcsolatot a fogyasztói társadalom összefüggésében, s azt találtam, hogy a tudatos koplalás megöli az emberben szunnyadó erőszakot. Mindenesetre, megható pillanat volt.
Ami az elméletet illeti: valóban korszakalkotó. Scheisseman szerint a Napból érkező fény épp elegendő életerőt biztosít, felesleges idegen anyagok, különösen más, kivégzett emlősök testének bevitele a szervezetbe. Aki a mérsékelt égövön délelőtt és délután egy-egy órát napozik, könnyen biztosíthatja napi energiaszükségletét. Az északi népeknél ez fölmehet két-három órára, a mediterráneumban viszont különösen vigyázni kell, nehogy a bevitt fölös energia szétrobbantsa a napevő testét. Nagy előny, hogy nincs szükség radikális gyógyszeres kezelésre, ami után könnyen vissza lehet szedni a leadott felesleget.
Az elméletet nem könnyű elfogadni, de ha tükörbe nézünk, mindenféle köntörfalazás és fondorlat nélkül, előbb-utóbb beláthatjuk: az evés vulgáris, erőszakos, alantas cselekedet. Magam mindig viszolyogtam a nagy lakomáktól, a véget nem érő dőzsöléstől, mikor a zabálás, tintázás, nőzés egymást szabályos rendben követő sorozata, majd ezek (matematikai nyelven szólva) ismétléses permutációja, sőt ismétléses kombinációja szab törvényt, mikor a bruegheli figurák puszta kézzel esnek a sülteknek, szaggatják, tépik, csócsálják a húsokat, szájukban, mint nagy teljesítményű kohókban emésztődik, forog az étel, a száj szélén zsírpatakok indulnak, a test hullámzik, a torok böffen, és így tovább. Az éhezés ellenben emelkedett, patríciusi viselkedés. A lemondásban van egyfajta úri gesztus, egyfajta érettség, nagykorúság. Az ilyen típus nem szorul másra, nem igényli mások segítségét, gondoskodását.
Azt hiszem, felesleges bizonyítani az elmélet morális, szociális és egészségügyi hasznosságát. A jövő feladata: nívós, tudományos lapokban szakcikkek megjelentetése a témában (Scheisseman első tanulmányait 1958-ban publikálta. Jellemző, hogy megint le vagyunk maradva a Nyugathoz képest, jó 50 évvel.), előadások, nyilvános eszmecserék megszervezése. A széles körben való elterjesztéshez, azt hiszem, minimum tíz év intenzív munka szükséges.