Az elveszett démonok
A démonok, régóta halott sámánok szellemei,
itt vannak közöttünk. Jönnek a felső világból,
de az alsó világból is.
Alkonyatkor, amikor elmosódnak a színek és
terjengeni kezd a sűrű homály,
néha látom megvillanni vörös szemük.
Figyelnek. Akarnak valamit velünk.
Hallom rekedt hangjukat is,
mély, mintha pincéből jönne,
de itt, a tajgában nincsenek pincék,
mégis mélyből jön a hangjuk,
valahonnan a málnabokrok alól.
Tegnap délben, amikor élesebb volt a fény,
bemásztam, kerestem az üregeket,
de nem találtam semmit.
Mintha száraz, erőtlen nevetést is hallottam volna.
Megrezzentem, de csak egy mókus
állott szembe velem, ugrásra készen.
Vörhenyes bundájú, kecses kis állat,
gombszemében kíváncsiság,
egyszerre megfordult, mintha intett volna
farkával, hogy kövessem.
Sokáig másztam utána a sűrűben,
aztán egy hatalmas üreg előtt,
visszanézve rám, felugrott
és piruettezve tűnt el a levegőben,
mintha soha nem is létezett volna.
És én ott feküdtem a tátongó,
sötét gödör előtt, nem mertem
lámpa és kötelek nélkül lemászni,
de elmenni se akartam, féltem,
többé nem találnám meg ezt a helyet.
Lénának akartam kiáltani,
jöjjön ide, hozzon lámpát, köteleket,
de valami azt súgta, várjak,
most jobb, ha hallgatok,
ki tudja, kik rejtőznek a mélyben,
miféle lények?!
Lehet, mégiscsak ez a démonok tanyája,
innen jöhet a hangjuk alkonyatkor,
de valami ismeretlen nyelven beszélnek,
nem értem egyetlen szavuk sem,
csak hangsúlyaikból következtethetek arra,
hogy valamiért nagyon idegesek
és sürgetnek, mintha
ki tudja, mik múlhatnának azon,
hogy megértem-e és követem-e
rejtélyes utasításaikat?
Mit akarhatnak tőlem,
az alsó és a felső világ küldöttei,
a régen halott sámánok szellemei?
Dideregem, s mintha motoszkálás
hallatszott volna a kápráztató sötétségből,
mintha valaki vagy valakik
megindultak volna a mélységből fölfelé.
Felugrottam és ész nélkül,
hanyatt-homlok menekültem.
Egy óra múlva lámpással, gyertyákkal,
kötelekkel tértem vissza,
de a helyet már hiába kerestem,
a gödör eltűnt,
és nem találtam meg, pedig méterről méterre
idegesen kutattam a helyet.
Alkonyatkor hiába vártam
a piros szemű démonokat,
a régen halott sámánok szellemei
nem jelentkeztek soha többé. Eltűntek
az örökre elveszített dimenziókban…
Talán, ha akkor nem menekülök el,
vagy erőt véve félelmemen,
lemászok a gödörbe
és elindulok a végtelen járatokban,
találkozhattam volna velük
és másként alakulhatott volna minden,
a sorsom, a sorsotok, a sorsunk.
Mit akarhattak vajon tőlem a szibériai démonok,
akiknek egykori rejtelmes jelenléte
oly félelemmel vegyes
nyugtalansággal töltött el,
mégis, minden alkonyatkor,
fogvacogva vártam őket, remélve,
hogy végre csoda történik
és megértem a szavuk,
nyelvemre fordíthatom le és követhetem utasításaikat.
Sokszor, visszagondolva az eseményekre,
eljátszom a gondolattal,
hogy mindez másképp is történhetett volna.
Ha mégiscsak találkozom velük,
ha megértem szavuk,
és megnyílnak előttem Szibéria rejtett dimenziói.
Olyan keveset tudunk.
Arról, hogy milyen is lehetett ennek az évszázadok óta a tajgában vándorló manysi törzsnek a hiedelemvilága, sokat elárul ez a vers. „Nagyapád – magyarázta valahova messze elnézve Léna nagymama – sokat tanulmányozta a dalaikat is, fordított is belőlük már akkor is, de nagy gyűjteménye, A vízi fejedelem idézése az irodalomba való fokozatos visszatérésekor, a hatvanas évek elején jelent meg, s haláláig bővítette… Bármennyire is furcsán hangzik ez neked, drágám, mi hittünk a démonokban, éreztük jelenlétüket, mint ahogy az nagyapád nem is egy verséből kiderül…” – Tatjána Bogdanova