Az éjszakai vadász

Meghalt Beier Laci medvevadász és vidranevelő. Meghalt Váradi B. László író, A kölyökharcsa (1972, Kriterion, Forrás sorozat) című könyv szerzője. Meghalt az utolsó romániai magyar Hemingway. Elment Csiki Laci és Török Miklós után. Van, aki van, és van, aki nincs – együtt, amikor már nincsenek, egy „banda” lettek megint, ki-ki a maga helyén. Hol vannak vajon a hiányzók, akik még menetelnek, menetelnek?!

Váradi B. László volt az az író Romániában (Magyarországon nem ismerték, nem ismerik, hiába adta ki könyveit a Pont), akit ha emlegettek (emlegették), mindig Hemingwayre is gondoltak, a párbeszéd, az egyszavas gondolatok mesterére, és nem a giccsíróra.

Megkapva a hírt, odamentem a könyvespolchoz, s mert tudtam, hogy vörös lesz a borító, leemeltem a könyvet. Nagy szó: olvasható ma is az az első kötet. Nem olvasható, élvezhető, lesznek tőle ma is, megint gondolataid, mufurc!

Amikor hajléktalan lett Münchenben, és egy külvárosi parkban élte feleségétől és mindenkitől elváltan, elhagyatottan (szó szerint) az életecskét, nem is akkor, hanem amikor erről egy róla terjedő anekdotából tudomást szereztem, megírtam, saját gombamérgezésemhez kötve, az ő gombamérgezéses történetét. Elküldtem neki, jóváhagyta, most teszem közzé.

*

Az Élet és Irodalom 2009. augusztus 14-i számában jelent meg Váradi B. László novellája Emlős-viselkedéstani jegyzetek címmel. A második rész, A kóbor kutyákról általában címmel, a vadász kötelességét fejtegeti sok lelkifurdalással, bűntudattal. Részletezi, hogyan kell vadásznak kutyát nyúzni. Ismerek még ilyen vadászokat, sírni és inni is tudnak, miután kutyát öltek, különösen, ha a sajátjukat. És megnyúzzák.

Én is megnyúztam tegnap, szombaton, egy héttel a beteljesületlen ízboldogság után – örömére annak, hogy túl vagyok rajta – egy gyimesi jerke koponyáját. Hogy egy vadász – A Vadász – kedvébe járjak, esküszöm, megnyúztam egy jerke koponyáját. Férfiak vagyunk, elmondhatom, nem akármi volt, s mert férfiak vagyunk, hölgyek előtt nem részletezem.

Váradi B. László harminc éve nem ír (tiltakozik, ír), nem közöl (tiltakozik, közöl). Van egy története az erdélyi ősz medvéről, amit ugyanúgy nem írt meg (tiltakozik, megírta), mint a többi megírandót, de elmesélte (elmesélt írói főművek kategóriája). Ő, vagy az ő ősz medvéje, ha él, ebből él (tiltakozik). Egy ismeretterjesztő filmstúdió jóvoltából ráköltött az ősz medvére a nyolcvanas évek közepén – mondjuk – 30 ezer akkori német márkát, amit az NSZK adóhivatala, miután a film nem készült el, elkezdett behajtani rajta.

Az ősz medvét soha senki nem látta, nem jelent meg, csak Várady B. László író fantáziájában, aki csak beszélt róla, de soha nem írta meg, a német APEH pedig elkaszálta az írót.

Az ősz medve 1984-es kalandja után nyugaton (Nyugaton) Váradi B. László író, A kölyökharcsa című könyv – megjelenése idejében korszakhatárt sejtető mű – szerzője egy müncheni közparkban vegetált nyáron, ősszel, és télen is. Tudhatnánk, mivel jár ez esőben és fagyban, ha valaki hajléktalan.

Nem tudjuk!

Táplálta magát abból, amit szerzett (tiltakozik, nem szerzett), vagy abból, amit talált (tiltakozik, nem talált), és kereste (tiltakozik, nem kereste), amit találhat, gyűjtötte (tiltakozik, nem gyűjtötte), amit nem keresett, és megtalált; fonnyasztotta, szárította, tárolta (tiltakozik, nem), amit majd megehet. Ha élni akar.

Élni akart.

Vadász volt azelőtt, erdélyi vadász, egy Beier. Ismerte a gombák minden fajtáját. A gombát kereste és begyűjtötte, a talált és tárolt gomba tartotta életben az önérzetét, na és nem utolsósorban a méltóságát (tiltakozik), tudom, koldulni nem (tiltakozik, nem), házakhoz sem járt. Egy kisemmizett magyar Beier Bajorországban nem koldul, akkor sem, ha hajléktalan is.

Miért mesélem el, amit ő sohasem írt meg?

Beier Laci megmérgezte magát Münchenben, s ennek híre is lett baráti körökben, ugyanis néhány nap alatt kiheverte, és annyit tett saját érdekében, amennyit tudott.

Ő, Beier Laci, Bajorországban 1985-ben, ott, a hajléktalanok müncheni parkjában hallucinált. Azt hallucinálta – mesélte egy éjszakai telefonbeszélgetés során –, hogy majd megírja. Élete legnagyobb története nem mese. Orvost nem hívott, honnan is hívhatott volna. A bokorból, ahol rejtőzködött?

Látomásaim nekem is voltak egyszer, a saját gombamérgezésem alatt. Micsoda különbség van a müncheni meg a marokházi látomások között, arról mesélhetnék.

Nemhogy orvost, barátot sem hívott, asszonyt se! Hogy miért nem, ő, maga Beier Laci, Váradi B. László sem érti. Mindent tudott azokról a gombákról, amelyeket nap mint nap összeszedett, hol alkoholra, hol annak előtte, nyersen, szárítva, fonnyasztva bevitt.

Évszakok jönnek, évszakok mennek, különösen így, hatvanon túl, van ebben valami, túléljük a halottakat.

*

Egyszer, amikor már elment fölötte a müncheni tél, Váradi Beier László megrázta magát, megmosakodott a szökőkútban, oroszlánsörényéről lepergett a víz, megöntözte a buszmegállóban várakozókat. Elkezdett megint könyvtárba járni, gombaszakértői, ismeretterjesztő könyveket bújt, amiket azelőtt soha, merthogy önmagától ismert mindent, ami kipróbálható, benne élt abban, ami ő, mint az indián. Hiába, amit keresett, nem találta meg. Nem találta azt a kivégző-gyanús gombát, amely őt a müncheni közpark bokrai alatt nem végezte ki.

Gombaszakkönyv-kereső mániája közismert lett, aminek következtében mindenki küldött neki, amikor már lakása és ismét társa lett. Én egy 19. századi református erdélyi kiadó gombaszakkönyvére hívtam fel levélben a figyelmét. A könyvet egy Budapest vidéki antikváriumban találtam. Sem előtte, sem utána abban az antikváriumban nem jártam, nem járhattam, „holnap vége” – mondta az eladó, bezár. A könyvet, amit Beier Lacinak, Váradi B. László írónak szántam. Ismerkedj a gombával.

Előtte három órával, közben, majd három órával utána alkoholt ne fogyassz! Ez volt benne a könyvben, a rajzolt ábra mellett. Honnan tudhatta volna egy vadász, s ha tudja is, betartja-e, ha addig élnie kell? Betartja-e, aki nem csak ölte, meg is nyúzta a kutyát? A sajátját is. A törvény az törvény.

Istenben nem hiszek, Isten kísérletének sikerében azonban reménykedem: Bayer Laci, a vadász – na, ezt itt most elpuskázom! – és Váradi B. László, A kölyökharcsa ismeretlenségre ítélt szerzője lehetett valaki Isten kísérletében.

*

Az az író volt, aki ha volt egy története, felhívott éjfél után telefonon, és elmesélte. Amíg beszélni még tudott. Pedig e-mailezhetett is.

Amíg beszélni még tudott, író és nem író barátjának kizárólag éjfél után telefonált: Bună seara, domnule! Ce mai faci? Majd, amikor egy félóra óra múlva letette: Noroc, şi sănătatye, am speranţa că ne mai vedem. Én, azt hiszem – úgy emlékszem –, személyesen sohasem találkoztam vele, bár gyakran fenyegetett azzal, hogy meglátogat. Különösen Csiki Laci halálának évfordulója előtt tette ezt, azt kell mondanom, nagy élvezettel.

*

Váradi B. László (polgári nevén Beier László) a 70-es évek elején az erdélyi magyar irodalom nagy reménysége. Vidrákkal és más veszélyeztetett emlősök tanulmányozásával foglalkozó szakírásaival rangot szerzett a természetvédelem világában. Göttingában a Georg Augusta egyetemen erdészeti és vadbiológiai tanulmányokat folytatott. Tanulmányait a Pirsch és a Wild und Hund című folyóiratok közölték. Tudományos ismeretterjesztő munkásságának gyümölcse a Luca, a megmentett vidra című állatregény. További kötetei: A kölyökharcsa (novellák, 1972), Emlős-viselkedéstani jegyzetek (elbeszélések, 2013), Borotva (elbeszélések, 2014), Válogatott elbeszélések (2014), Ökopatriotizmus a Kárpát-medencében (ökológiai esszé, 2014). 2014. május 26-án hunyt el Magyarországon.